Pest Megyei Hirlap, 1960. augusztus (4. évfolyam, 181-205. szám)

1960-08-14 / 192. szám

I960. AUGUSZTUS 14. VASÁRNAP

r*»r

MEGYEI

r^/ےt4tm

TŰRI ANDRAS:

TALÁLKOZÁS

MITŐL „ÉDES AT ÉLET" RÓMÁBAN?

Az Édes élet, melyet Fellini, a világhírű művész filmjének címéül adott, a római éjszakai életet szimbolizálja. Ekkor gyűlik össze a római ; arisztokrácia magánvillákban, drága, de kéteshírű mulatókban és szórakozik el egy éjszaka földbirtokaik vagy gyáraik jövedelméből olyan ösz- szeget, amely nem egy népes olasz munkáscsaládnak, de egy egész bérház összes lakójának havi fizetésével felér. Nappal csukott ablakok mögött pihenik ki mámorukat és csukva vannak a mulatók is. Az egyszerű olaszok ott álldogálnak az eszpresszók ajtai előtt, harminclírás feketéjüket isszák és várnak. Ki mire. Van, aki rövid beszélgetésre, van aki — és ilyen sok van — valami munkaalkalomra. És éjszaka, ahogy elcsönde- sednek a kis eszpresszók, úgy nyitják ki ajtaikat a night clubok, várva a külföldieket és könnyűvérű hölgyeik társaságában Róma aranyifjait. És míg egy olasz munkáscsalád a vasárnapi ebédjéhez tíz, esetleg húsz deka húst vásárol, hogy beledarálja a pastasciutta mártásába, addig e helyeken a gáláns lovagok gyufa helyett pénzzel gyújtják meg a hölgyek cigarettáit.

Fellini filmje Olaszországban nagy botrányt okozott. Az Országút és Cabiria éjszakái nagy alkotója, akit a film költőjének neveztek, most kétoldali támadás középpontjába került. Támadta egyrészt az úri társaság, másik oldalról pedig a katolikus egyház. Azonban hiába vágta ki a cenzúra a film felét, hiába volt a támadás, a film hatalmas sikert ért el Olaszországban és később pedig minden országban, ahol bemutatásra került.

A római édes élet valóság! A gazdagságban megcsömör- lött és élvezetekben tobzódó űri réteg haláltáncát ábrázolja a három óra hosszat tartó film. Kilenc epizód van egymásba fűzve. A cselekmények középpontjában Marcello, a botrány-újságíró áll, akiben a belsőleg még meglevő jó küzd a növekvő rosz- szal. A mellékszereplők valamennyien a gazdag római társaság elzüllött és férfialakjai: Maddalena, a milliomos- lány, Silvia Eckmann, a botrányairól hírhedt amerikai filmcsillag (Anita Eckberg önmagát játssza a filmben), Wolkonsky herceg, aki kastélyában orgiákat szervez, Jane Mc Donald amerikai festőnő, sok más arisztokrata, valamint az éjszaka könnyűvérű lepkéi. Marcello élvezi ezt az édes életet, és bár időközönként — apja látogatásakor és legjobb barátjának — a film egyetlen pozitív alakjának — tragikus halálakor feltör benne a felismerés, azonban nincs ereje az úri társaságból kiszakadni és mindörökre elsüllyed ebben az üres „édes életben”.

Az üres és érzésnélküli élet az, amit Fellini művészien

film odacsődíti a betegeket és nyomorékokat a látomás helyére, a filmrendező szinte beállítja a tömeget, hangosan zokogtatja őket, és amikor a tömeg megindul, boldogan fényképezi a sajtó a sárban rángatódzó bénát, a beteg gyermekét elejtett anyát. Elvonul a tömeg és másnap a falu temetőjében néhány ember áll körül egy kis sírt, amelynek szélén egy asszony kezébe rejti arcát és keservesen zokog. Az egyszerű, testetlen koporsóban annak a kisfiúnak teste nyugszik, akit a tömeg agyontaposott.

ábrázol., Valósággal megrázó az a jelenet, amely egy részeges apa két kisgyermeke: Dario és Maira „csodalátásáról” szól. Üzletemberek elterjesztik, hogy a kis faluban a gyerekek látták a Szűz Máriát és azóta csodálatos gyógyító hatásuk van. Hiába mondja a falusi plébánQs azt, hogy aljas csalás az egész. A „Madonnának nincs ilyen vásárra szüksége, hisz nem Sofia Loren”. A sajtó, a rádió és a

Maró szatíra, a római életnek barbár valósága a film. Csak a végén, egyetlen rövid jelenetben villan fel a művésznek a fiatalságba vetett reménysége, amikor az éjjele- zéstől kifacsart Marcellóval ellentétben a hajnali napfényben egy romlatlan fiatal lány képét villantja fel.

A film Cannes-ban nagydíjat nyert. És amikor Fellini az arany pálmát a művészek tapsai közepette átvette, az j „édes élet” társasága, a fran- ^ cia és olasz sznob társaság fütyüléssel próbálta az ünnepi í hangulatot megrontani.

y

\ Ez érthető is volt. Orsini és ^ Pignatelli hercegek, Nanoh ^Kaish táncosnő, Andrea Her- \ culani és Mario Ruspoli hercegek, Linda Christians amerikai . filmszínésznő, Novella JParigoni festőnő kalandjai, \ botrányos magánéletük az j olasz közvélemény előtt jól ^ismertek, mint ahogy a Ru- £ gantino-kocsma, a kastélyok \ és a többi helyek sem kitalálóiak, hanem a valóságban is Ó léteznek.

\ Olaszországban az „élet”

\ csak keveseknek, azoknak is ó inkább sziruposan és mester- j séges eszközöktől édes, a nagy ; tömegeknek inkább fanyarnak \ tűnik.

\ Endrődi Lajos

**

dalra. Erőtlen ujjakkal kaparta maga körül a földet és csak a szemébe villanó fénysugár térítette magához. Megmozdult, menekült volna, de ekkor a lámpa, amely egy végtelennek tűnő pillanatig pontosan az arcát világította meg, váratlanul megreszketett, imbolygóit, leereszkedett és végül halk csörrenéssel földre zuhant. Erőtlen, rémült, elfulladt és mégis ismerős, rekedt hangot hallott:

— Sanyi!... Te?

Sanyi megdermedt:

— Maga az...?

Az öregember körül lassan megmozdultak és hullámzani kezdtek a farakások. Tíz ujja kétségbeesetten markolta szíve fölött a viharkabátot. Arca eltorzult, szeme kimeredt.

— Sanyi... Az én fiam... — hörögte még egyszer.

Odabenn a mellében féktelen ütemben zakatolt a kis húsmotor, öreg Bodó János még érezte az utolsó, görcsös dobbanást, az egész testén áthasító éles fájdalmat, amint a meghajszolt, roskatag szerkezet megállt. Tudta, hogy megtántorodik, de akkor már feketébe borult körülötte a fekete éjszaka, amikor nehézkesen, lassan, mint a kidőlt tölgy, végigvágódott a földön.;

Sanyi eszelős rémülettelj rázta meg az apját:

— Apám!

Bodó János keze erőtlenül, • magatehetetlenül zuhant visz-j sza a földre.

Sanyi ordított:

— Fiúk! Segítsetek! :

A menekülők azonban már!

valahol messze, a telep túlsó! szélénél jártak. Az erdőből! sem érkezett válasz.

frissen fűrészelt diófa-deszkák mellől épp egy árnyék indult a kerítés felé. Vállán ügyetlenül billegett a teher.

— Megállni! — ordított rá Bodó János és felkattintotta a zseblámpát. — Megállj, gazember!

A kefe hajú megtorpant egy pillanatra, de aztán annál gyorsabban cselekedett. Egy penderüléssel ledobta válláról a deszkát és még mielőtt Öreg Bodó elérhette volna, ruganyosán átlendült a kerítésen. Az utána röpített fütykös döngve csapódott a pagerincen. Telepi embernek semmi keresnivalója nincs ott ilyenkor és különben is, valamirevaló famunkás nem gyújt nyílt lángot olyan helyen, ahol olykor szinte egy tüzesebb gondolat is tűzvészt teremthet.

Bodó János felállt az iroda előtti lócáról és szorosabbra húzta viharkabátja övét. Fanyelű bicskáját külső zsebébe csúsztatta, zseblámpáját és botját kezébe fogta és nesztelen léptekkel nekivágott a domboldalnak.

Már a domb oldalában féliánkhoz. Kívülről ágreccse- nés, futó lábak dobogása hallatszott és egy kiáltás:

— Olajra, Sanyi! Itt a csősz!

A deszkahalom tetejéről ebben a pillanatban újabb árnyék vált el. Elvétette az ugrást. Mire talpra állhatott volna, öreg Bodó már rajta volt. Elkeseredetten birkóztak. A fatolvaj karcsú volt ugyan és ügves mozgású, de a szíj as testű, kemény öregember érezte, bogy ha a szíve is engedi, megbír a másikkal. Egy pillanatra szétváltak és ekkor évtizedek munkájában keményedet* ökle minden erejével az arcába sújtott. Sanyi kábultan zuhant olreérthetetlenül hallotta a deszkarakodás zaját. A tetőn mégis meg kellett egy pillanatra állapodnia, mert a szíve úgy dübörgőit, akár a hajómotor.

— Rakodnak a gazemberek! — suttogta maga elé.

Ütésre markolta a botot, bal kezébe pedig a zseblámpát szorította. Most már nem ügyelt az óvatosságra, határozott léptekkel sietett előre. A

döglik majd be a motorja az erdei úton, a hátsó kerítésnél. Hajnal előtt pedig úgyis minden valamirevaló éjjeliőr bóbiskol egyet.

— Az én apám nem! — tiltakozott Sanyi.

— De sok bajod van az öregeddel! Hiszen azt mondtad, hogy ma neon ő lesz szolgálatban. .; .

— Igen, ma a rossz lábú Bacsó Imrén a sor.

— Na látod — tromfolta le a kefe hajú. — Ha pedig rossz lábú, akkor az úgysem mászik föl éjnek évadján azon a meredek kaptatón. Nincs semmi vész!

— És..; és ... mennyit gondoltok felrakni?

— Ne félj, nem az egész telepet. Csak tizenöt-húsz szálat azokból a szép, hosszú diófa-deszkákból...

Az öreg éjjeliőr szemein nem rontottak a lepergett évek. Valamikor, az első világháborúban, irányzó tisztes volt a przemysl-i vár- tüzéreknél. Ezen az éjszakán ugyan fáradtabb volt a szokásosnál, mert gyengélkedő váltótársa helyett váratlanul ismét őrködnie kellett, de azért odalentről is tüstént észrevette a dombtetőn fellobbanó öngyújtó-lángot. A fatelepen sok százezer forintnyi érték pihent, de az utolsó hat esztendőben. amióta öreg Bodó és a hibás lábú Bacsó őrizték az erdő deszkává hasogatott kincsét, nem kelt lába még egy törött karónak sem. Most azonban töprengeni sem kellett, nyilvánvaló volt, hogy hívatlan vendég jár a dombvagy, kispofám! És mi lesz a gubával? Tudod jól, hogy most te vagy a soros és péntekre várnak a lányok. Oda pedig pénz kell és ital! Vagy azt akarod, hogy valamelyik városbeli linkóci foglalkozzon az Aranycsibéddel?

Újra töltötték a poharakat és ittak. Sanyi agyában egyre vadabb iramban váltották egymást a képek. Az Aranycsibe, akivel már majdnem egy esztendeje jár együtt, de akinek még a becsületes nevét sem tudja. Klári? Vagy talán Kati? Az első berúgások, a kártyacsaták, amelyeken olyan ijesztően hozzá szegődött a szerencse. Aztán mulasztott az üzemben kétszer, háromszor, tízszer ..: Végül már egyáltalán nem járt dolgozni, hiszen pénz, alkalmi jövedelem így is kínálkozott. Lám, a Csöves, meg a Keselyű sem éltek másképp! Csak az apjának nem mondott semmit. Tapintatból? Sajnálatból? Gyávaságból? ördög tudja! Minden reggel elindult az autóbusszal, de már régen nem a gyárba járt, hanem ment amerre kedve tartotta és a pénze engedte... Tegnapelőtt rengeteget vesztett, most meg itt van ez a meghívás is ... Még hogy Aranycsibét engedje mással! Felvillant előtte az asszony hajának szőkesége, gyöngyöző kacagása, vakító fehér bőre.

Rekedt hangon kérdezte:

— Biztos, hogy idejében ott lesz az autó?

— Ott, ott, ne félj semmit! A Piáts Laci pontos gyerek. Éjfél után fél egykor épp ott

magát, hogy fütyül. Valami ismerős, kedves foxtrottot fújdogál, erre táncolt is valamikor, valakivel. Kivel is? S egy kicsit belefájdul a szíve. Ej no, vége, rég volt. Legalább egy éve. És fütyülni kezd újra, noha a szél fölerősödik most, s belekap a vállába. Nekifeszül hát, halad tovább, fáradhatatlanul, előre.

Hajnalban ér be a gépállomásra. Benyit az irodába, ott már mocorognak.

— Hát te?

— Bedöglött minden gyertyánk, bejöttem pótlásért.

Úgy néznek rá, mint a bolondra.

— Gyalog? Éccaka?

— Persze.

Előkotorja a gyertyákat, s a tarisznyájába teszi.

— Ki megy ki ma a vontatóval?

— Én!

Friss, kedves lányhang szólal meg az ajtóban. Bőrruhás, karcsú kis alak áll ott. Dani minden vére a szívére szalad. És egyszerre távolból, messziről fülébe muzsikál az a kedves foxtrott, de nem úgy ám,, ahogy ő fütyülte, hanem végtelen édesen, hullámzón, andalítón.

— Mehetünk? — kérdi a lány.

Aztán mennek egymás mellett a benyújtott vontató felé, s a fiú érzi. hagy oldalról őt nézi a lány De nem néz rá. nem néz le, csak megy. előre .fordított arccal, merev nyakkal, mint akkor, amikor utoljám szóltak egymáshoz azon a fülledt nyári estén, a bevonulás előtt.

Szótlanul ül be melléje a gépbe is, egy kicsit megbillen, amint nekilódul a masina. Csak a szive dobog, zúg, zakatol, jobban, mint a bumfordi motor a vontatóban. \ Hallgatnak fájón, dacosan, s j az izgalom a torkulcat szorít- ': ja. Ám egyszerre csak nevét: hallja a fiú, nagyon halkan,': sóhajtozva szinte. mégis át- \ hatol a motor zúgásán. Aztán\ egészen leáll a motor, megáll \ a gép is az erdei úton, s egy \ kis kéz alázatosan a kezét: keresi, meg is találja, hogy i belésimuljon, mint a fészkére \ találó madár.

— Haragszol még? Harag-: szol, Dani?

T\ani elfeled mindent, min- U dent. Csak azt a régi muzsilcát hallja és nevetni kezd, nevetni vidáman, hangosan, mellére szorítva azt a fiús, loedves kis fejet, az őszi dértől csillogó fák között.

Jóska már ébren van, mire Dani leér a lakókocsi elé! A kocsi előtt áll, nyújtózik, várja a társát: mi történt? Mert viharban, esőben, vad villámlás közben lehet aludni. Azt megszokja az ember. De ilyen csendben, melyben hirtelen megáll a táj szívverése: a motor zúgása, ebben nem lehet,

— Mi történt?

— Az utolsó gyertya is beolvadt ... leállt ia gép.

—■ Az baj.

— Nagy baj.

Ennyit mondanak csak, s Jóska már lép föl a kocsiba, húzza a zubbonyát, veszi föl a pulóverét.

— Hová mégy?

— Be a gépállomásra. Nem várhatjuk meg. míg holnap kijön a vontató, hogy velük üzenjünk: hozzanak ki már gyertyákat.

—- No, maradj csak nyugodtan! Én megyek.

— Te?!

— Én.

Farkasszemet néznek. Nagy dolog, tisztességben ügy ez. Ki menjen be, ki vágjon neki sötétedés előtt a hegysor rengetegének, a huszonhat kilométeres hegyi útnak?

Dani megmozdxil.

— Ide figyelj! Katona vagyok, gyalogos, semmi nékem ez a kis út. Te meg egész éjszaka dolgoztál tegnap. Aztán tizedes is vagyok, te még csak most kerülsz sor alá.

És tréfás-keményen:

— Megértette, újonc elvtárs?

Azzal Dani nekiindul a. szűkülő völgyben, fölfelé a hegyek közé.

ehéz az út. Amíg az isme- rős fák köszöntik, köny- nyebb a lépés, hanem később az erdő sűrűje, sötétje morzsaként nehezedik rá. Nehéz, mint az ólom. llifenkor szakad az emberre hirtelen a magánosság. Danit is nyomja az egyedüllét, de még jobban a fáradtság. "Dtp, lép, de már dsáfe'Idtfoi.*- viszik. Aludni! Úgy veszi körül a sűrű. vastag sötét, mint a takaró. Néha megbotlik, alig tudja visszanyerni az egyensúlyát.

Lép. lép s az eget figyeli, hol villan fény, merre vegye az irányt. Végre meglátja a hegyen túl az égre csapódó, viliódzó kék fényeidet, a városi erőműtelep hideg fényeit. Arra kell. fordulnia. Az erdő épp olyan sötét, mint előbb, Dani mégis úgy jár, mintha nappal volna.

Mosolyog már Dani, sőt fütyörészik is. Azon kapja

F

ajon volt-e itt a hegyoldalon, a köves-bokros Csicsergőn valaha is vidám nyár? Alig hinné valaki a sűrűn permetező ködben. Embernélküli vidék ez, a kopasz hegyét köd süvegeli, mély a csend, évszázados. Csak egy- egy kődarab indul útnak olykor-olykor a völgy felé, összekoccan más kődarabokkal, majd megáll a kiszáradt patakmederben. És csend lesz megint. A szél süvölt csupán, de az aztán éjjel-nappal: a hegy, a kopasz hegylánc zú- gatja folytonosan. Lesz-e itt vidám nyár valaha?

De mégis .., Valami zaj, valami kicsiny, távoli moraj mégis hallható. Különösen, ha úgy hallgatja a csöndet valaki, hogy a táj szívedobbanását ki akarja hallani, hát örömmel kiált föl: dobog, mégis dobog. Traktor veri az ütemet, valahol éled. lélegzik a vidék. S ha megerőlteti a szemét, látja, mint bontakozik ki lomha óriásként a tejfehér ködből egy Sztálinyec, mögötte széles, sáncot húzó ekekapa.

Sztálinyec itt, az erdőben? Pedig hát az, tagadhatatlanul. S hol a lakókocsija? Az meg a völgyben áll — két kopasz, égbenyúló nyírfa között —, benne n priccsen fiatalember, Kerekes Jóska alszik. Reggel váltotta társa. Fekete Dani szabadságos honvéd a veszprémi helyőrségből, aki most künn van a hegyoldalban és a sáncsorokat húzza, mintha vonatozna a vénségesen vén hegyet. Azt kérdik, minek? Még augusztus végén kért a szövetkezet a gépállomástól egy Sztálinyecet: ők bizony felszántják vele a Csicsergőt. Mosolygott rajta mindenki. Az öreg hegyet, ahol még valamiféle bokor sem vert gyökeret, ők meg gyümölcsöst alcarnak telepíteni rá. Ugyan, ki hallott már ilyen bolondságot?

De Madák Dezső, a gépállomás vezetője hitt a bolondságban, s odaadta fi pépet^/f^t kérdezte: Km bfóSBifc d SztáU- nyecet, fiúk-? Elsőnek Kerekes Jóska jelentkezétt, a KISZ- titkár. Aztán már jelentkeztek többen is, csak hát Fekete Danira esett a szerencse, aki megnyomta azt még egy érvvel is: katona vagyok, árva gyerek, nincs senkim, aki haza húzna, szabadságom töltöm, nekem való csak igazán ez az erdei élet!

Í

'” gy él aztán a két fiú már második hete a Csicsergőn, alakítják a természetet, távol várostól, emberlakta helytől.