Pest Megyei Hírlap, 1960. június (4. évfolyam, 128-153. szám)
1960-06-19 / 144. szám
Életrajzi mű készül Márkus Emíliáról Beszélgetés CENNER MIHÁLY doktorral BÜSZKESÉG A magyar színművészet heroikus női alakja: Márkus Emilia, a „szőke csoda”, ahogyan fénykorában nevezték, a múlt század utolsó negyedében aratta ragyogó sikereit. A klasszikus tragédiák lírai hősnőinek volt művészi ábrázolója. A szenvedélyek, az érzelmek, a vívódások végtelen skáláját szólaltatta meg olyan forró átéléssel, mint előtte senki sem. Élővé varázsolta a modern drámák asszonyainak sokszínű belső világát. Híres szerepei: Júlia, Ophélia, Desdemona, Stuart Mária, Bo. szorkány, Nóra. Nőalakjait a legnagyszerűbb lélektani eszközökkel mintázta meg. Nagyban segítette felkészültsége: történelmi és képzőművészeti ismeretei. Színpadi megjelenése hódító volt. Márkus Emilia Szombathelyen született, 1860. szeptember 8-án. A Nemzeti Színház színpadára 1877. október 22-én lépett először Julia szerepében. Az ideális, „harmatos” Júlia volt. Ennek az esté_ nek a sikereit egy hosszú művészi pálya ezernyi diadala követte. A feledhetetlen drámai művésznő — aki nemzetközi viszonylatban is egyike volt a legnagyobbaknak —, 1949. december 24-én halt meg. Ám napjainkban élővé varázsolja nagy alakját: Cen- ner Mihály dr. színháztörténész. Monográfiát ír Márkus, Emilia életéről, pályájáról. i — Márkus Emilia csodála- i tos művészete és gazdag élete \ akkor is írásra ösztönözne — i beszél a készülő műről Cen- i ner dr. —, ha személyes él- í mények nem is fűznének eh- \ hez a nagyszerű művészasz- szonyhoz. Még fiatal diák voltam, amikor bemutattak Márkus Emíliának, s a felszabadulás után haláláig, szinte naponként együtt voltam vele Elmesélte élményeit és emlékeit, kifejtette véleményét a művészetekről, elsősorban a színészetről: ismertem érzéseit és indulatait, örömeit és bánatát. Még 1946-ban megbeszéltük, hogy feljegyzem emlékezéseit kortársakról, Baranyi Ferenc: Májusi emlék Emlékszel, Éva? Nem gondoltuk akkor hogy emlékezni majd külön-külön kell, a szívünk dalt lopott az alkonyaitól s dalolt, versenyre kelve száz tücsökkel. Cinyílrta most a számon az ének, de nincs akkord, de nincs dalomra társdal, úgy zengenék s kigúnyolnak a bércek visszhangtalan, tátongó hallgatással. Ha elmentél, hát jól van, üsse kő, de a dalt, a dalt miért vitted magaddal? Vádolnak néma bércek, néma völgyek, megszöktél, együtt dallal és tavasszal. Május van újra s minden oly süket. Hogy is tud május lenni nélküled? ra és a keletin tértek haza. Negyven-negyvenöt kilométer. Nemesük, hogy terepen, hanem unos-untalan megállva, a növényeket vizsgálva, a várható termést becsülgetve. Este már puszta kíváncsiságból is benéztem Péterhez. Bús képpel ült az ágy végénél és a kapcáit szárítgatta. — Hiába, no! — himbálta a fejét. — öregszem. Nem tudtam kifárasztani! És nevetett egy harsogót. Attól kezdve az új fiút jobban kedvelte bárkinél. Ha ugratni próbáltuk, csak azt hajtogatta: — Beszéljetek csak, de én azt mondom, hogy a szaktudást meg lehet szerezni. De aki fél a határjárástól, ké- nyelmeskedik, abból sohasem lesz jó gazda! A köpcös Tasnádi bácsiból már a puszta emlékezés is nevetést fakaszt. — A nyári munkák legkö- zepén voltunk. Minden vontató, autó a határt járta, hordta az üzemanyagot. Éppen akkor készültem el egy tengely javításával. Súlyos, ötvenhatvan kilós darab volt. Főtt a fejem, hogyan juttassam el a traktoroshoz, aki valahol öt kilométernyire már biztos, az eget is szidja türelmetlenségében. — Főagronómus elvtárs! — mondtam Péternek. — Itt ez a tengely, ki kéne juttatni a Ferihez, de nincs mivel. Péter gondolkozott egy darabig, aztán megvakarta a füle tövét. — Most csakugyan nincs mivel... No, nem baj, komám! Te szépen megfogod az egyik végét, én a másikat, aztán kiballagunk vele. Úgyis van dolgom arrafelé. Szívtam a fogamat, de gondoltam, ha ez csakugyan van olyan bolond, hogy végigmászkálja s kemenceforró határt fél mázsa vassal, én sem leszek kisebb. Péter azonban már nyúlt is alája, emelte és vittük. Másfél órányit kutyagoltunk, mire kiértünk csurom víz lett a hátam. Az meg csak ledobta a bámuló traktoros lába elé, ránkbízta, hogy szereljük be, ő meg pihenés nélkül ment tovább a szomszéd faluba, mintha odáig csak andalog- tunk volna. A szájjal dolgozókat, munkakerülőket szívből utálta. Legtöbbnyire azonban még abban is volt valami tréfás, amikor legorombított valakit. Már elkerült a gépállomásról az egyik híres kísérleti gazdaság élére, amikor onnan szállt vissza hozzánk egy igazi Péter-történet. Aratás volt és a gazdaság alaposan megszorult munkaerő dolgában. Akkor szervezte meg a párt, hogy a fővárosi gyárak, hivatalok önként jelentkezőit szombat délután-vasárnapra gépkocsival lehozták vidékre, segíteni az itt-ott akadozó mezőgazdaságot. Az önkéntesek java része őszintén dolgozni akarókból, nemegyszer faluról városba vetődöttekből állt, akik nem féltek a munkától, sőt, részben értettek is a mezőgazdasághoz. Mint búzában konkoly, persze, ezek között is akadt néhány fekete bárány. Olyanok, akik a vállalati párttitkárok, személyzeti vezetők előtt akartak kitűnni az elsőnek jelentkezéssel. Falun aztán keresték a munka olcsóját, ahol a legkisebb megerőltetéssel lehetett a legtöbb időt elpocsékolni. Történt, hogy Péter épp egy ilyenfajta, önmagát tekintélyesnek vélő, aranykeretes szemüvegű férfiút osztott be a kombájnhoz, zsákokat adogatni, ö maga, harmad napos szakállal, valamilyen gépjavítástól nyakig olajosán és ugyanakkor motorozástól porosán is, mindennek látszott, csak egy városi elképzelések szerinti főagronómusnak nem. A szemüveges dühösen pattogott: — Mit gondol? Csak nem képzeli, hogy én, csoportvezető létemre, a két doktori diplomámmal majd zsákokat emelgetek? A mindig vidám, de az aratási gondoktól most túlhajszolt Péternél ez a csöpp hiányzott, amitől túlcsordult a pohár. Elfutotta a pulykaméreg és csontos öklét a dupladiplomás önkéntes zsákoló orra előtt lóbálva, kiabálni kezdett: — De képzelem! És. vegye tudomásul, hogy ha... Termetéhez méltó erejű hangja volt. A kétdiplomás önkéntelenül is hátralépett a harsogó óriás elől. Péternek azonban kiabálás közben el- ; illant a haragja és jobbat \ gondolva, de még mindig j emelt hangon folytatta: — ...ha én a magam há-• rom elemijével ennek a gaz- ( dóságnak a főagronómusa le-! hetek, akkor a két doktorátu- (f sával maga is billegethet zsá- $ kokat! ( Ezzel faképnél hagyta a kő-; rülötte kitört vidámságtól ér-; teilen embert, motorra ült és; elrobogott. A szemüveges már a zsá- ( kok mellett állt és tétován \ kérdezte a gazdaságbeliektől: \ — Mondják, valóban csak j három elemije van ennek? ! Péter Keszthelyen kezdte és! az egyik szovjet egyetemen '( végezte tanulmányait, ezt a: beosztottjai java része tudta í róla. Így csak még fergetege-; sebb lett a nevetés. A gépállomásiakhoz í csak esztendővel később ju-\ tott el az eset híre, de épp '• úgy nevették, mintha náluk \ történt volna. Azóta sűrűn( emlegetik, és ezzel ismét gya- ( rapodott a mai anekdoták ( száma, melyeknek — de főleg: a mögöttük lüktető életnek — í még mindig kevés figyelmet ( szentelnek sokan azok kö- \ zül, akiknek ez írói mestersé- ge lenne. Igaz, hogy az ilyen: históriák csak az ismerősök-( nek mondanak sokat, de a( „régiek” mind Péter isme-í, fősei voltak. Emellett nem j rossz érzés olyasvalakire em- í lékezni, aki nemcsak szak- $ ember volt a talpán, hanem'( vidám kedvű, melegszívű em- \ bér is. A kellemetlen emléke- \ két elöbb-utóbb kiszűri a jó- J tékony idő. Péter hosszú $ alakját azonban ma is szive- í sen idézik, emlegetik a gép- f állomáson. Bokros János: Feri bátyám I-egénykorában de szépen szólt nála i harmonika, meg a hegedű. \ földhöz lapult nádtetős viskóba be-benézett a jókedv és derű, ^ búzájukat hogyha nagyon gyorsan megőrölte a sok vízimalom, s a gond miatt ha néha könny szivárgót* felszáradt egy-egy vidámabb dalon. Mert Feri bátyám volt a család lelke — meséli róla sokszor nagyanyám — Szerette, hogyha mosolygott az ember a csőri hegyek sziklás oldalán. Merész vágyai nem nagyon lehettek, átizzadta a kemény hat napot a hetediken vallatta a hébért vagy kalendáriumot olvasott. Meg muzsikált, csak muzsikált, s a nóta feledtető voit, mint a csőri bor. Feledtetett is éveken keresztül, de egyszer.,. 6 se tudja, hogy mikor csak abbahagyta. Elszálltak az évek felette és ő egyre elmaradt. Megáldották az évek háborúval, szőttek hajába fehér szálakat. Szigorú volt hozzá az eke szarva: így lett nehéz- és kérgestenyerű, S ma már csak ócska, ütött-kopott jószág és nem tudni, hogy hol a hegedű. Feri bátyám meg csősz, a határt járja. Bot vagy fokos egyetlen hangszere, nem ütésre kell, csak támaszkodásra, vagy ha mérges, hát fenyeget vele. j M ariska néni Pozsonyból jött látogatóba, miután már huszonegy éve nem volt Festen. Ez az esemény legalább olyan izgalomba sodorta a családot, mint azt a bizonyos kisvárost a Milliomos hölgy lá- : togatása... A család minden tagja vala- : mi különleges programot \ akart, mindenki javasolt, min- \denki tervezett és a végnélküli |vitáknak az lett az eredménye, ihogy Mariska néni a prágai :gyors ablakából már önfeled- ;ten gyönyörködött a Duna- \ kanyar szépségeiben, amikor j még mindig csak egyetlen egy \programpont volt fix: — még- I pedig, hogy öcsike mutatja (,meg először Mariska néninek ; Pestet. \ A félreértések elkerülése l végett meg kell jegyezni, hogy ! öcsike a nyáron lesz tizenhét '(éves és csak azért hallgat — \ ha ugyan egyáltalán valaha is '(hallgatott — az öcsike névre, ímert ő a család legifjabb tag- '• ja — program-száma pedig í azért volt annyira fix, mert '(közel száznyolcvan centimé- | teres magasságával egyenes \arányban álló makacssága egyszerűen lehengerelte a család \ összes idősebb női és férfitag- {jait. í Mariska nénit tehát első íz- '(ben öcsike kísérte végig Pes- '(ten. Megmutogatott néki az ég- '{világon mindent, amit a saját '(szemszögéből nézve rettenetesen izgalmasnak talált — és lami Mar ka nénit egyáltalán \nem érdekelte. '( Elcipelte a Népstadionhoz, '•az Ügetőre — megmutatta a l műszaki cikkek bizományi (áruházát, mert — bár nem \ volt tisztában Mariska néni • valutáris biztonságával, de mit ! lehessen tudni? — hátha kedvet kap, mondjuk-• egy-miik- 'roszkópra, amiről aztán ké- sőbb kiderül, hogy nem taná- \csos átvtnn’ a határon és jobb litt hagyni öcsikénél szocialis- • ta megőrzésre, aztán kimentek (az ipari vásárra, ahol — Ma- (riska néni legnagyobb csodál- < hozására a gépeken kívül sem- Imi egyéb látnivaló nem akadt, j és végül, '~tegy felkiáltójelet téve a bemutató után, kikötöttek a sportuszodánál... Akkorra már alkonyodott. A jó öreg nap azzal a bölcs tudattal készült bebújni a budai hegyek mögé, hogy ezen a napon végre sikerült elérnie a május végére kiszabott normát és búcsúzóul még egyszer végigsimogatott mindent, ami a kezeügyébe került. Es ettől a simogatástól hiríglen valami furcsa aranyos ■rózsaszínt kapott a Vár, á Parlament kupolája, a Duna, a tavaszi bokrok... és talán még Mariska néni finom, alabástrom fehér arca is. Ö ke zsebretett kézzel, szettel. értett lábait jól megvetve a Sziget -■>rónáján, olyan büszkén nézett Mariska nénire, mint egy ősgermán honfoglaló. — Na, mit szól, Mariska néni! — Látott már valamikor ilyen csudaszépet, mint amilyen ez a mi Pestünk? — De öcsikém — mondta Mariska néni kicsit sértődötten, én valamikor nagyon sokat jártam Magyarországon és Pestet is igen jól ismertem! — Hogyisne — hördült fel öcsike —. Huszonegy évvel ezelőtt! De hol van ez a mi mostani Pestünk, az akkori Pesthez képest...! Mariska néni egy pillanatra önkéntelenül lehunyta a szemét. Amikor huszonegy évvel ezelőtt itt járt és amikor pontosan harminc évvel volt fiatalabb, mint most — volt Valaki, aki ugyanilyen lelkesedéssel mutatta meg néki az akkori Pestet. Persze, nem a sportuszodát és az ipari vásárt, hanem a Budai Színkört, ahol éppen Honthy Hanna énekelt; aztán egy bűbájos óbudai kiskocsmát, ahol a cigányprímás ki tudja hányszor húzta el az asztaluknál, hogy: „Hajlik a jegenye, pereg a levele, kiskertünk aljába, csak még egyszer gyere be ...” Es érdékes! Akkor a hold még nem volt hivatalosan földközelben, de valami csoda folytán mégis ott úszott közvetlenül a fejük felett, mint valami óriási lampion és kicsit gúny oros, kicsit elnéző, sőt! — mintha kicsit biztató képpel \mosolygott volna azon... szóival mosolygott azon, amin ma 'már tényleg csak mosolyogni \ lehet. j Mariska néni világos kék \szeme mintha mcgfátyoloso- (dott volna, ahogy felnézett (öcsikére. ( — Lehet, hogy igazad van, (Öcsikém, a ti Pestetek most ! tényleg gyönyörű szép, de !azért hidd el nekem, hogy né- \ ha a régi Pest is csodálatosain (szép tudott lenni! í Mariska néninek tökéletesen í igaza volt, öcsikém. Mert a (régi Pest — néha — tényleg csodálatosan szép tudott lenni, különösen, ha a huszonegy év megszépítő messzeségéből nézi az ember. Persze, ezt nem kell így megmondani Mariska néninek. De azt nyugodtan megmondhatnánk sok-sok idegen országbeli látogatónknak, hogy mi azért vagyunk ennyire büszkék a városunkra, mert ezt a Pestet — mi építettük! L ehet, hogy ezt Mariska néni is tudta és a sok-sok idegen vendégünk is tudja azt, amiről ma már olyan keveset beszélünk, hogy ezelőtt tizenöt évvel a régi Pest egyszerűen nem volt! Ma már csak nagyon ritkán beszélünk arról, hogy — akkor — a Duna-part ragyogó palotái üszkös falakkal, kiégett ablakszemekkel bámulták karcsú hídjaink vízbefulladó roncsait, Hogy a mostani neonfényes belvárosi utcákat szenny, piszok, emberi és állati hullák borították, hogy a cigánymuzsika helyett a stukák ezrei vinnyogták ha- UUthozó nótájukat; füst, korom, sötétség, éhség, sírás és jajszó ülte meg a várost; azt a várost, ami akikor már nem volt a régi és olyan hihetetlenül távolinak látszott, fiogy egyszer még újra új legyen. És mi, felépítettük. Hol elkeseredve, hol nekividámodva, lemondással és lelkesedéssel: építettük inflációs pengővel és jó forinttal; építettük egy kicsit éhezve, egy kicsit fázva, fogcsikorgatva és derűs kacagással; beleépítettük a jelen megpróbáltatásait és a jövőbe vetett hitünket. Te, öcsikém, „akkor” még alig voltál kétéves. Nem láthattad a romokat és nem érezted a küzdelmeket. Hogy mégis ennyire büszke vagy erre a városra? Talán azért, mert érzed, hogy ezt mi, nemcsak magunknaík, hanem nektek is építettük. Nektek, az akkori kicsinyeknek és azoknak, akik azóta születtek vagy születni fognak. Mint ahogy nektek építettük az óvodákat, iskolákat, egyetemeket, játszótereket és eszpresszókat. De ugyanúgy nektek építettük Komlót és Kazincbarcikát, a balatoni üdülőket és a színházainkat. Nektek építettük az egész, új, gyönyörű országot. Mert legszentebb hitünkkel hisszük, hogy ti, a mostani fiatalok és a mostani kicsinyek majd tovább építitek azt, amit mi elkezdtünk. f^s most még egyet, öcsi- ■£> kém! Nem tudóm ki hogy van vele, de én, nem szeretem a büszkén hencegő fiatalokat, De azt a büszkeséget, amit most te, a mi Pestünkkel szemben éreztél, megbocsátom neked. Es talán — egy kicsit — meg is köszönöm. Bitskey Erzsébet színházról, művészetről; vallomásait a színpadi élmények_ ről, a játékról és az egészet közzétesszük egy „Beszélgetések” kötetben. Törekvéseinket megakadályozta Márkus Emilia halála. Azóta tíz év telt el. — Felkutattam és összegyűjtöttem minden adatot, ami életére és művészetére vonatkozik — folytatja a szerző. — A feljegyzések és az adatok birtokában könyvet írok Márkus Emiliáról. Nagy segítséget jelent számomra, hogy kézírásos szerepei, levelezése, feljegyzései és napló- töredékei nálam vannak. A könyv bemutatja majd a kiegyezéskori magyar társadalmat, amelyben Márkus Emilia nevelkedett, a Márkus- családot és a rokonságot, Horváth Boldizsár igazságügyminisztert, Eötvös Loránd és Láng Lajos egyetemi tanára kát. A készülő mű bevezeti az olvasót a Horváth-szalonba, ahol a házikisasszony négykezest játszik Liszt Ferenccel, s a kis Márkus Emilia Vörösmarty ódáját szavalja a világhírű ősz mester előtt. Az olvasók megismerkedhetnek a régi Nemzeti Színházzal, a színészekkel; feltűnik Jókai és Laborfalvi Róza, Prielle Kornélia és Szigeti József, sőt Szigligeti és Paulai alakja is. Jelen lesznek Pulszky Károly és Márkus Emília esküvőjén és követhetik őket az Akadémia palotájában levő ottho- j nukba. amelyről Prielle Kor-i nélia is áradozott egyik leve-i lében. A Pulszky-család története önmagában is elegendő egy regényhez, hát még Márkus Emiliával együtt... A gyermekek: Tessza és Romola, férjeik: Schmedes kamaraénekes és Nijinszky a világhírű táncos. És mindenekelőtt Márkus Emilia élettel teli, csodálatos alakításai. A Sha- kespeare-szerepek, a francia és spanyol drámákban a szenvedélyes és szerelmes asszonyok. Nóra, s a feledhetetlen Kaméliás hölgy. — Márkus Emilia művészetén keresztül — fejezte be tájékoztatását Cenner dr. — a színpadi igazságról szeretnék vallani; arról az igazságról. amely a lényege az ■ igazi drámának és amelyet élmény- szerűen mutat meg alakításaiban az olyan nagy művész, mint Márkus Emília. A nagyértékű művészeti munka a centenárium évében bizonyára a széleskörű nyilvánosság elé kerül. Vásárhelyi Júlia
