Pest Megyei Hírlap, 1960. május (4. évfolyam, 102-127. szám)

1960-05-06 / 106. szám

I960. MÁJUS 6. PÉNTEK rvsr HECYEI 'xMíritm a HOZZÁFOGTÁK I Szódiigeten a tanácshá­szédságában épülő művelődé­si házat néztük Molnár Lász­ló vb-eltnökkel, és közben egy Kanadából visszatért ma­gyar szavai jutottak eszembe. Ez, a három évtizeddel ez­előtt kényszerből elszárma­zott hazánkfia, kerekre nyi­totta a szemét, amikor azt kérdeztem tőle, hogy oda- kinn hányszor volt színház­ban a három évtized alatt. A Szó'dligettel azonos lélek­számú kanadai településnek tudniillik egy kocsmából és egy moziból áll a kultúrszük- 6égleteket kielégíteni akaró összes intézménye. Hazatért barátunk egyébként farmon lakott, ahonnan autón három­negyed óra a szóbanforgó fa­lucska. Molnár László, a sződligeti tanácselnök pedig azt mond­ja: — Kétezerötszáz lélekszámú a község. Ebből ezer a gye­rek, és itt hatszázhúsz jár iskolába. A tanácsháza akko­ra, illetve olyan kicsi, hogy egy családnak sem adna va­lami kényelmes otthont. A la­kosság pedig követeli — s ezt erőteljes kézmozdulattal is jelzi —: ha tanácskozni hív­juk őket, akkor ahhoz méltó körülményeket is teremtsünk. Mert most a tanácsülést még az iskolában tartjuk. A nép­front-megbeszéléseket is. A felnőttek pedig nem szeretik bepréselni magukat a gyerek­méretre készült ülő alkalma­tosságba ... Ez az egyik ok. A másik: könyveik vannak, de nincs könyvtár és olvasószoba. A harmadik: az öntevékeny kul- túréletre nincs helyiség. A negyedik: ha szórakozni, táncolni, tereferélni akarnak — s nemcsak az ifjúság! — akkor Budapestre, vagy Vácra kell beutazniok, eset­leg munka után átöltözni sem jöhetnek haza. Az ötödik és a többi ok: egy-egy színi- vagy ismeretterjesztő előadást, iro­dalmi vitát, filmet szeretnének látni és hallani. Kértünk. De hol? I Tudták h°gy mit akar- ULÍÍZi0*'. nak, hát hozzá­fogtak. így többes számban kell beszélni róluk. r Deli Károly, Köbl István, Lj Pencz Károly és a többi ^ kommunista, együtt Kiss ^ László mérnökkel, a nép- ^ front helyi elnökével, aki a ^ többi hozzáértővel elkészítet- ^ te a tervet és a műszaki ve- 4 zetést is vállalta, csinálja. A népfront-bizottság ülést tar- ? tott. Gyulai Istvánt, aki a ^ darugyárban osztályvezető, ^ megválasztották a népfront Lj községfejlesztési ideiglenes bizottságának vezetőjévé. Nem rangot látott ebben, hanem munkát. Hozzáfogott szer­vezni a társadalmi munkát, de úgy, hogy két legényfiá­val együtt a pinceásásnál az elsők között volt. S emellett az „anyagbeszerzésre” is vál­lalkozott. Kimérték, 'kitűzték az alap helyét. Kőművesek kellet tele. Jöttek: Varga István, Vir- singer Lajos, Zuglói István, összesen 10 építő-szakmunkás. Besegítettek a kisiparosok. Birszki László üzemlakatos, Nachram József esztergályos, Puskás László, a váci Forte­gyár munkása is jelentke­zett. Mindnyájan — akik­nek a nevét felsorolni hosz- szú lenne — ötven-hatvan- száz társadalmi munkaórát vállaltak. Aztán ha úgy hoz­ta a dolog, akkor többet tel­jesítettek. Minden szombaton j és vasárnap nyüzsgött az < önkéntesek serege. Segéd- j munkásnak jöttek a könyve- j lök, a jogászok, a háziasz-! szonyok, a KISZ-fiatalok és j a nyugdíjasok. Mert pénzük — az is szű- í kösen — csak anyagra tel- i lett. Augusztus 20-án pedig ké- : szén áll az épület első része, í amelyben már lesz helye a j könyvtárnak, az olvasószo-bá- j nak, a fiatalok helyiségé- ] nek és az emeleten három- \ száz embernek. Aztán újra nekigyűrkőz-: nek, mert ez csak a fele an- : nak, amit akarnak. Az épület i második része egyetlen nagy, belső erkélyes terem lesz. Mozi, színház, kultúrestek számára, ötszáz-hatszáz sze­mélyre. I Mo’nár László tanacsel:ß ■ ..........— - nők 26 é ves. Másfél esztendős a kis­lánya. Elképzelem, úgy har­mincöt-negyven év múlva, amikor az unokáját kézen­fogva vezeti a sződligeti ut­cákon át a kultúrházba és . mondja: — Itt nem volt semmi, csak fű, dornib, fa. Egyszer csak összefogtunk sok-sok bácsival és nénivel, és látod, ez lett belőle: egy ház, amelybe mi most bemegyünk és te táncolsz a színpadon... — d. k. — Épül a Csepel Autógyár művelődési háza szolgáló melegítő konyhaüze­met és büfét. Könyvtár, kü­lönböző szakköri helyiségek s nyáron hatalmas terasz áll majd a látogatók rendelkezésé­re. Másfél hónappal ezelőtt az építkezés vezetői (az autógyár építkezési részlege végzi a munkát), úgy ígérték, hogy no­vember 7-ét már a kultúrház színháztermében ünnepelhetik az autógyáriak. Vajon mi most a véleményük? A beruházási osztály illeté­kesei ezt mondják: (Magyar Alfréd felvétele) — Az alapozás befejezéshez közeledik, elkészült már a fel­menő szerkezetek tíz százalé­ka is. Az előírt ütemtől azon­ban elmaradtunk, ennek fő oka a súlyos anyaghiány. Nem kaptuk meg a szükséges beton­vasak egy részét, gond az óll- ványfa beszerzése is. Az Orszá­gos Tervhivatal visszautasítot­ta igénylésünket, holott a kul- túrház tervhitelből készül, s így tudomásunk szerint meg kellene lennie az anyagfedezet­nek is. Falus János, az építkezés vezetője hasonlóképpen nyilat­kozik. — A mi embereink mindent megtesznek. Kőművesek, de elvégzik mindazt, amit alvál­lalkozókkal kellene megcsinál- j tatnunk. ! Heffer János statikus terve­zi ző, aki rendszeresen ellátogat ^ Szigethalomra, elégedett a ^ munkával. Véleménye szerint Lj a kivitelezés elsőrangú, s ezért ^minden elismerés megilleti az ^ építőket. A java természete- ^ sen még ezután következik. A ^ legközelebbi lépés a szakköri Lj helyiségek, a könyvtár és az étterembejárat felmenő fal- ^ szerkezetének elkészítése lesz, s . ^ rövidesen hozzálátnak a szán- : í pad építéséhez is. : f * j Rövidesen? A legrövidebb« j idő is hosszúnak tűnik most, j í hiszen tíz éve várnak az autó-« í gyáriak a művelődési házra.^ g amikor a környező községek \ í lakóival együtt felavathatják! | a kultúra új otthonát. Bende Ibolva : 1» -I égy éve tervezzük, hogy l\ összehozzuk végre az osztályt. Jó lenne tudni, mi lett a keskeny tatár-szemű Aklan Piriből, a langaléta Györkiből — akinek csak a táncon és az uszodán járt az esze — a copfos kitűnő­ből, a Suha Anniból, akinek a legszebb, és a felvágós Juhász Jutkából, akinek a legfiatalabb mamája volt az osztályban. Rosszak-e még most is a rosszak, és kitűnőek-e a kitűnők? Ho­gyan vált be az iskola mi­nősítése — ami akikor ne­künk az egész világ véle­ményét jelentette? És a töb- bietk, a „semlegesek“ sorsa, a hármasoké, a négyeseké, akikről szinte csak akkor szereztünk tudomást ha fe­lelni hívták őket és a perce- gő csendben arra a tíz perc­re reájuk szegeződött min­den szempár. Igen, jó lenne tudni. Csakhát mindig el­marad ... Nehéz megszer­vezni ... Idő sincsen... Ki ér rá szaladgálni régi dol­gaik, régi emberkék — a múlt után? Még Erzsi né­nit, az osztályfőnöknőnket sem látogatjuk meg, pedig ő velünk együtt búcsúzott az iskolától, akkor nyugdí­jazták, s mondta is néhány­szor: „rám ezután is szá­míthattok lányok, hiszen...” — de soha nem fejezte be a mondatot, Ö, aki annyira szerette a magyar nyelvet, bizonyára érezte, hogy ide elég a három pont, a lélek felfigyel a megszólaltatott hangra, tovább rezeg ben­ne, azután pedig majd szé­pen csendben kibontakozik az intonálásnak megfelelő melódia is. Nem akarta, hogy sajnál­juk. Pedig sokat beszéltünk róla. Foglalkoztatott ben­nünket — a mi harsány ka­maszkedvünktől oly idegen volt az ő örökös fekete se­lyemruhája, kalapjai, az emlékei; a háborúban el­esett vőlegény, a hozzávaló ötven évi hűség, és az is, hogy a saját gyerek, család helyett megelégedett ve­lünk, nagyszájú, pipiskedő kölykökkel. Mi nem kér­tünk volna saját magunk­ból. Ö mégis bízott bennünk. Első óráján, amikor bejött az osztályba, legyintett, hogy üljünk csak le, a kö­zépső padsor elé állt és az­zal kezdte: „remélem, úgy helyezkedtetek el, ahogy az nektek a legmegfelelőbb. Maradjatok, legyen ez ál­landó helyetek...” És el­maradt az ültetés, ami annyira idegessé és ideigle­nessé teszi az első iskolai napokat. Ö megtanította, mi az a közösség. Nem dobált bennünket so­ha feleslegesen intőkkel, szidásokkal. Végtelen fele­lősségtudattal rakosgatta össze emberi tulajdonsá- gainltat, gyengéinket, mint a mozaikot készítő művész. Ránkbízta, hogy kivessük magunkból a haszontalant és felfedezzük a jót: ő csak kinyitotta előttünk az aj­tót és mindaddig türelme­sen várt, amíg birtokba vettük, ami mögötte volt.„ Egyszer tavasszal ottma­radtunk az utolsó óra után, kitártuk az ablakokat és ő a szerelemről beszélt ne­künk; a raccsoló Boór Eri­ka vihogott, de aztán mint­ha benne is felpattant vol­na valami addig szunnyadó érzés, lecsendesedett... Mondom, négy éve ter­vezzük, hogy összehozzuk az osztályt. Erzsi nénit ül­tetnénk az asztalfőre, virág­csokrot tennénk elé. Kicsit furcsa érzés, hogy már nem szólna ránk a rúzsért, és nem nézné rosszallóan, ha egymásután meginnánk akár három feketét. Csak ülne és figyelne. Aranyke­retes szemüvege, nagy, mindenféle kacattal teletö­mött táskája most is ugyan­olyan ismerős lenne, mint­ha csak tegnap váltunk volna el, ígérgetve, hogy várjon csak, várjon, visz- szajövünk. De mi megfeled­keztünk róla. Hagytuk vá­rakozni, s most, hogy visz- szasettenkedtürík, ő még­sem szól ezért egy szót sem. Érti. Szétszaladtunk. Habzsolni a világot, meg­nézni, befogadni mindent, nagy pillanatokat keresni, s rájönni, hogy azok soha nem akkor és úgy jönnek, ahogyan várjuk őket. Vá­gyak után rohanni s meg­torpanni, amikor már a ke­zünkben szorongatjuk, és bölcsen megérteni, ha az úgy, közelről nem is olyan színes, csillogó... T egnap már írtak az új­ságok az idei pedagó­gusnap előkészületeiről... Feltétlenül össze kell hozni az osztályt, és oda kell ten­ni azt a virágcsokrot Erzsi néni elé ... Viczián Erzsébet (Szánthó Imre rajza) „ELSZÁMOLÁS“ A sötét szoba egyik sar­kában karosszékek fölé hajló hangulatlámpa. Köralakú fé­nyének középpontjában kis dohányzóasztal, rajta postás­táskára való levélköteg. A címzett: Majtényi Béla tanár, Vác, mezőgazdasági techni­kum. Feladó: az itt végzett diákok sokasága az ország minden részéből. Őszülő, magas ember Maj­tényi Béla, arcán éles, szigorú vonások. De alig láttam ilyen­nek arcát — szinte csak vil­lanásnyi időre —, mert ami­kor megmondtam, hogy régi diákjai felől érdeklődöm, egy­szerre megváltozott. Beszéde meggyorsul, mozdulatai széle­sebbek, elevenebbek, s leve­lekkel az ölében úgy huppan le a mély karosszékbe, mint egy nagypapa, aki megadó örömmel hagyja, hogy össze­borzolják, nyakkendőjét rán­gassák a rácsimpaszkodó uno­kák. Fényképeket halász elő. — Hinné-e — mutatja —, hogy ez a kislány két gyönyö­rű gyerekével jött el az öt­éves találkozóra?... Ez meg Plavetz Gyuri... — arca meg­rándul —, azt hittem ö nem lesz itt. A gyermekparalizis- járvány idején mindkét lábá­ra megbénult... de eljött. Hallgattunk. Kicsit szégyel­lem most magam, amint lá­tom a tanárt a fényképekkel, levelekkel. Fáj egy kicsit és sajnálom, hogy én soha nem írtam volt tanáraimnak leve­let. Sajnálom magam miatt is, hiszen mennnyi, de mennyi ifjúkori gondomra, bajomra kaphattam volna őszinte, ba­ráti tanácsot. Lapozzuk a leveleket. Nem a múlt emlékei — nagyon is elevenen áramlanak, közle­kednek ezeken a fehér levél­papirosokon a sorok. Elmúl­tak hosszú esztendők, de az idő, a távolság nem mosta el a diákok és a tanár barátsá­gát. Irigylem őket. A tanárt és körülötte a sok hajdani diákot. „Olyan jó érzés volt újból ott lenni a régi iskolában és annyi kedves ember között eltölteni egy rövid napot — írja egy kislány, aki elsőéves hallgató most az agráregyete­men. — Boldog voltam, hogy újból a régi padokban ülhet­tem. Ültem és elgondoltam, hogy az emberek révén sze­rettem meg annyira ezt a régi épületet és a várost. Néha úgy érzem, hogy szívesen felcse­rélném az egyetem gyönyörű diákszállóját a mi ré^i, kicsi kollégiumunkkal, csak azért, hogy újból együtt lehessek velük, akikkel négy boldog esztendőt töltöttem el.” Kislányos diákromantika? Nemcsak az. Ez az alig né­hány esztendős váci iskola és a kollégium utolérte már a százados hagyománnyokkal büszkélkedő régieket: Alma materré rangosodott. Ez az érzés minden levél­ben közös. Akkor is, ha nem emelkedett hangulatban, ha­nem nagyon is prózai köznapi dolgokról íródott a levél, mint például Varga Gábor esetében. „Sajnos — írja nem sike­rült az egyetemre bejutnom, de már dolgozom a szigetúj­falui József Attila Termelő- szövetkezetben, mint mező­gazdász-gyakornok. Fiatal szakember vagyok, rengeteg nehézséggel kell megküzde- nem. (Amit az ember olyan könnyen, félvállról vesz az iskolában, az itt bosszulja meg magát.) Gyakran fordul­nak a tagok kérdésekkel hoz­zám, amelyek komoly gya­korlati tudást követelnek. In­dulásom nagyon nehéz volt. Néha már úgy éreztem, hogy eldobom a szakmámat. De maradtam é* azóta egyre kedvemre valóbb a munkám... Ennyit akartam magamról ír­ni, de tanár urat biztos ér­dekli a többiek sorsa is. Pet­rányi Monoron dolgozik az Állatforgalmi Vállalatnál. Bá­bel Sanyi a Kisikunlacházi Gépállomáson gyakornok, Fá­bián Miki az állatorvosi fő­iskolán tanul, Pataki egy Pest melletti tsz-ben. Papp a Hansági Állami Gazdaság­ban állattenyésztési brigád­vezető, Szabó a balassagyar­mati törszkönyvezési iskolán tanul. A többiekről, sajnos, nem tudok. Sok szeretettel köszöntőm tanár urat és az egész tanári kart.” Öröm, bánat, s néha a majdnem-hivalkodó büszke­ség is ott torlódik a sorok között. Ha el-elmosolyodunk is az egyik diák (ma már ötödéves, egyetemi hallgató) levelén, a lényeget értjük: ... „4,5 lett az átlagom, jó­rendű, Nem félek a követ­kező vizsga-időszaktól, pedig fel kell kötni hozzá az alsó­neműt, mert nagyon nehéz lesz. Egy új kollégiumban lakom: gyönyörű villa a Ró­zsadomb legszebb részén, összesen ötvenen vagyunk itt. Egyik barátommal együtt kétszemélyes, hideg-melegvi­zes központi fűtésű szobá­ban élek. Van televíziónk és majdnem minden szobában rádió stb ... Most, hogy jön a tavasz, természetesen meg­felelő mértékben szerelmes is vagyok. De, sajnos, ilyes­mire nem sok idő van (szinte semmi), hiszen nagyon el­foglalt vagyok. Most, hogy a múlt tanévben leszigorlatoz­tam oroszból, újabb három nyelvre vetettem rá magam: németül, angolul és kínaiul tanulok. Persze, ezek az elfog­laltságok olyanok, amiket szívesen vállalok. Vállalnék még többet is, de az idő na­gyon kevés. Különböző gya­korlatok, laboratóriumok le­foglalnak ... Azért sokat ol­vasok és mindenképpen igyekszem gyűjtögetni a dol­gokat. Most már azonban zá­rom is a levelemet és jó egészséget kívánok. Sok sze­retettel küldöm ■ üdvözlete­met." Félretesszük a leveleket. — Mindegyikről tudom, merre él, hogyan fordul a sorsa — mondja Majtényi Béla. — A tavaly végzett hu­szonegy „gyerekem,” mind el­helyezkedett. Körülbelül fele az egyetemeken, főiskolákon tanul, többen a balassagyar­mati törzskönyvezési tanfo­lyamra mentek, ahol speciális gazdasági irányban képezik őket tovább. Más részük ál­lami gazdaságokban, termelő- szövetkezetekben dolgozik. A huszonegyből mindössze há­rom helyezkedett el szakmán kívül. Ez szórványos „lemor­zsolódás”, amivel minden pá­lyán számolni kell. Különben az elmúlt évekhez képest lé­nyegesen csökkent az eredeti pályájukhoz „hűtlen” mező­gazdászok száma. — Csak ilyen magánlevele­zés útján tartják a tanárok régi diákjaikkal a kapcsolatot vagy van ennek esetleg hiva­talos formája is? — Nincs. De legalábbis a mi tapasztalataink szerint, nem is szükséges Nincs olyan osztályfőnökünk, aki több évre visszamenően ne tudna „elszámolni” a gyerekeivel. Idővel persze belepi a köd ezt a kapcsolatot, de amíg ér­zik a régi“ diákok a szüksé­gességét, jelentkeznek. Mikor már teljesen a maguk lábára állnak Jegyökeredznek. csalá­dot alapítanak, fogynak a le­velek. a hosszú beszámolók­ból húsvéti kártyák, újévi üd­vözlőlapok lesznek. De ez már nem hűtlenség — ez az élet rend je Kovalik Károly AMIRŐL MEGFELEDKEZTÜNK ital mellett koccintanak a stzó- jrakiozó vendégek. A tervrajz szerint az autó- igyár épülő művelődési házá­ban 450 személy befogadására alkalmas, reprezentatív szín­házterem kap helyett, amely ; színházi, mozgalmi előadáso­kon kívül alkalmas lesz nor- ; mái- és szélesvásznú filmek i vetítésére is. A terein színpad- : technikai és világítási beren- I dezése a legjobb színházakéval I felveszi a versenyt. Az előcsar- | nők szomszédságában helye- |2ik el az éttermet, az ezt ki­Szenfendre — a meseváros Tizennégy község öntevékeny művészei Solymáron Vasárnap délután fél négy­kor kezdődik Solymár község­ben a felszabadulási kulturá­lis szemle budai járási bemu­tatója. A bemutatón 14 község és a Pest megyei kórház mű­vészeti együttesei, szólistái vesznek részt. Többek között fellép a bial énekkar, a budakeszi KISZ tánccsoportja, a budaörsi mű­velődési ház vegyeskara, az ér­di vegyesipari ktsz tánc- együttese, a pátyi színjátszó- és tánccsoport. Közvetlenül a gyár bejára­ta előtt folyik az építkezés. Az ideiglenes drótkerítés mellett gyakran megállnak az autó­gyári dolgozók és a környék lakói, hogy megnézzék, hogyan halad a munka, örömmel fe­dezik fel az újonnan készült oszlopokat, a kőfalrészt, s ta­lálgatják: miből mi lesz majd. Emitt talán a széksorok fog­lalják el a helyet, azon a tá­volabbi részen a könyvek sze­relmesei olvasgatnak, - s ott, ahol most még csak néhány gerenda meredezik, fehér asz-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents