Pest Megyei Hírlap, 1960. május (4. évfolyam, 102-127. szám)
1960-05-29 / 126. szám
MÉSZÁROS OTTÓ: a hogy a tanácsülésről haza- felé ballagott, végigkárom- kodtá az utat. De bármenynyire is elkerítette, cifrázta, nem csillapult a mérge. Az asszony már lefeküdt... igaz, éfél is elmúlt már. Vigye az ördög, annyit beszélnek egyesek, hogy az embernek bele- bolydul a feje. Forgatta csak szájában az ételt, alig sikerült legyűrnie néhány falatot. Hogyne. Hiszen lehet-e kedve az embernek, amikor a község testületé előtt leteremtik? Azt mondjáli; maradi, meg hogu nem bízik az emberekben. Még hogy ő nem bízik?, Csak ismeri őket. Azok meg, akik ott az íróasztal mellett rostokolnak, nem ismerik őket. De beszélni, beszélnek. Még hogy ö szervezze meg a társadalmi munkát a körzetében? Ezekkel! Hiszen bejáró munkás, erre-arra szalad valamennyi reggel, s csak akkor jönnek haza este, amikor már nem látni a napot. Na, hiszen ezek építenek majd teret a Molnárék sarkán. Lefeküdt, de az álom elkerülte. Két évig békén hagyták. Megtartotta egy esztendőben kétszer a beszámolóját, hogy mit tett a tanács, mit nem tett, s nem fájt a feje miatta. Most meg ... Kellett neki ez az egész? Világosodott már, amikor elaludt. De akkor is Fokkot látta, a tanácselnököt, ahogyan öt oktatja. Végigdohogta nem apadó méreggel a szombatot. Vasárnap reggel mégis nekikezdett, hogy bejárja a körzetét. Har- sányiékhoz ment elsőnek. Kerülgette, nehezen bökte ki, mit akar. De leesett az álla, amikor Harsányt szavába vágva elhadarta: ,i;&- Mái hCQUMoTnárék'* * sarka! Hiszen soha jobbat ki nem gondolhatott volna, Pista bátyám. A gyerek mindennap ott hempergőzik a sárban, aztán az asszony nem győzi mosni rá a ruhát, összeverjük mi azt. Amikor Burdáék kapuját nyitotta .meg, már több volt benne a bizodalom. Hátha... Jószerrel járt itt is. S mikor végére ért a körzetének, mindössze két ház akadt, ahol nem lelt hajlandóságot. Hét közben nyúzta a környék. Hogy meglesz-e a salak vasárnapra, meg hogy fűmag lesz-e, meg néhány bokor is kellene, a községkertből hálástól kiemelve meg is fogná, nem pusztulna el. Alig győzte a választ, meg a szaladgálást, hogy vasárnapra minden meglegyen. F asárnap, amikot jókor reggel nekiindult, már szépecskén ácsorogtak az emberek a Molnárék sarkánál. Molnár ott ágált közöttük, majd szétvetette az öröm. hogy eltűnik a kátyú a kerítése mellől, mert minden esztendőben bedűtötték áz öreg lécsort a sarat kerülő, s járdára felhajtó kocsik. — Hát a salak? — Gyerünk, Pista bácsi- hasunkra süt így a nap... — Hozoti-e egy kis papra- morgót? Nevettek az emberek, ficánkolt bennük valami kimondhatatlan. amit a szeminárium- vezetők talán úgy fogalmaznának meg, hogy: a közös munka öröme. Nekiálltak. Három fogat hordta a salakot, a többiek terítették, simították, döngölték. Harsányt, a legügyesebb, ágyásokat mesterkedett, azt hajtogatta, hogy virág is kell abba, nemcsak fű, ha más nem, akkor petúnia, de mindenképp kell virág. Dél felé járt az idő. szépen haladtak, de az asszonyok, akik ki-kiszaladtak egy fél órára a konyhából, már hajtották volna az embereket az asztalhoz, de azok nem mentek. s — Megy a rosseb, nem hagyom félbe — így Harsányt. — Eriggy te is, asszony, megvár az a csirke — kontrázott a másik — s köpött egyet a tenyerébe, ne dörzsölje a lapát nyele. Nem mentek enni. Csak háromkor — mire elkészültek. Ügy nézett ki a kis tér, mintha angyalkezek ügyes- kedték volna össze, mondta is Burdáné, hogy: jaj istenem, de szép, áldja meg az isten Pista bácsi, hogy ezt kigondolta. Nem láttak az öreg leikébe, pedig ott iszonyú csata dúlt. ! Mégiscsak Fokknak lenne igaza? Eddig hitte: ismeri ezeket az embereket! Egyszer próbált velük fogózni, van vagy öt esztendeje, maga maradt, senki nem állt mellé. Most meg nem is nagyon erőltette, mégis itt van mind. Még az a kettő is, aki húzódott. Mi lelte ezeket? Kicsit zavartan pislogott a köszönök szemébe, s úgy igyekezett hazafelé, mint akit valami tiloson kaptak. Alig nyelte le. az ebédet. Harsányt lökte be a kiskaput, de úgy, hogy nyekkenve fordult meg a sarkán. Alig lépett be az ajtón, már fújta: — Pista bátyám... ezt maga ügyeskedte össze... de most én gondoltam egyet! Hogy néz ki magában az a sarok? Hiszen árva az! Széles ez az utca, kellene valami a járdákra is. Minden ház elé. Kiskert vagy fene. Ne• legyen magába a Molnárék sarka. v Az öreg csak nyelt, az hitte, menten megüti a guta. Hogy ö megint házaljon. Hiszen csoda, hogy ezt az egyet megcsinálták az emberek, nem bolondok másba fogni. Elég volt ez egy időre. De Harsányi csak mondta a magáét, s amikor látta, hogy húzódik az öreg, nekiugrott: — Megyek én magával, ne féljen. Ha maga nem bízik magában...? De erre az öreg felhörrent. — Még hogy én? Hát a Molnárék sarka kinek jutott az eszébe, mi? Tán neked? Mire vagyok én a tanácstagotok? Mi? Mit gondolsz te? Kellesz is te nekem! L lég az hozzá, hogy rövid F-J idő alatt a Kertek-szög, ahogy Pista bácsi körzetét amúgy régi neve szerint nevezték, új ruhát kapott. Ösz- szeügyeskedték a kiskerteket, a gyerekeket nem lehetett bezavarni, hordták volna egész nap a vizet a kútról, a rocs- ka nem akart a kezükből lepihenni. Aztán, ha már kiskert van, nem lehet az árok se gazos, dudvás, sor került arra is, meg az átereszekre, évtizednyi koszt, mocskot kapartak ki, hánytak a szekerekre, s hordtak el. De ez sem volt elég. Pista bácsi vérszemet kapott. Már azért járta a házakat, hogy fessenek is, régen mázolták ki a tornácléceket, meszet is sok ház eleje régen ivott. Olyan lázas igyekezet kapta el az embereket, hogy amikor Harsányi a tyúkudvart elkerítő napraforgószárat kihányta, s helyébe léckerítést csinált, Burdáék is, meg Pappék is nekiálltak, mert csak nem hagyják magukat, hogy ez a Harsányi, hiszen nem paraszt ez, Kőbányán dolgozik, aztán mégis az ö udvara ... így ment ez egy hónapot. Amikor Fokk élkapla Pista bácsit a folyosón, hogy: — Na, bátyám, jutottak-e valamire vagy még mindig köti magát? — Pista bácsi mosolygott, Csak később jegyezte meg csendesen: — Jobb lenne, öcsém, ha a falut járná. Mert sokat nem tud az, aki az íróasztal mellett kuksol. — Ezzel el is ment, értse Fokk úgy ß dolgot, ahogyan akarja. Az pedig nem volt rest, délután elment a' Kertek- szögbe, s ámult-bámult. A következő tanácsülésen komoly pofát vágva állt fel napirend előtt, s mivel híre szaladt már Pista bácsi munkájának, így mindjárt azzal kezdhette: r- Tisztelt tanács! Meg keH feddnünk Bárányos István tanácstagunkat, mert bizony az előző ülésen nem úgy beszélt, mint ahogy azután cselekedett. Márpedig itt szavak és tettek egységének kell lennie! Pista bátyánk pedig alaposan melléfogott. Ügy járt az emberekkel, mint az egyszeri fiú: csak egy csókot akart a Böskétől, az meg ikreket szült neki... U " gy robbantotta szét a csendet a komoly testület hahotája, hogy Pista bácsinak könnyes lett a szeme, s hogy észre ne vegyék, odakapott azzal, hogy: fene ezt a szúnyogot... S a nagy kacagás közepette gondolt volna valaki arra, hogy áprilisban nincsenek szúnyogok? FELTORT UGAR REGENY RÉSZLET — Szaladj ki holnap reggel a brigádjához és nézd meg, hogy áll ott a dolog. — Még alig éhtek ki, és máris ellenőrizzem őket? Nem lesz ez túl korán? — Holnap vasárnap. — No és mi következik ebből? Nagulnov száraz ajkán alig észrevehető mosoly rezdült át. — Az ő brigádjában majdnem csupa istenes ember van, aki hódol a vállás ópiumának, kivált a szoknyása. Kimenni ugyan kimentek, de ünnep napján az ördögnek se fognak kaszálni! Vigyázz, mert még a tubjanszkoji templomba is el akar menni némelyik fehércseléd, márpedig a dolog nem vár, az idő is becsaphat bennünket és akkor széna helyett csak kutyaalmot kapunk. — Jó, holnap korán reggel kilovagolok, és ellenőrzőm. Természetesen semmiféle távolmaradást nem tűrök el. Köszönöm, hogy figyelmeztettél. De mi az oka annak, hogy — amint mondod — csak Ljubiskinnál vannak ilyen istenes emberek? — Hát ezekből a jólelkek- ből ugyan más brigádokban is akad, de a harmadik brigádban vannak a legsűrűbben. — Értem. Hát te mit akarsz csinálni holnap? Talán az első brigádba mégy? .— Nem megyek én sehová — felelte kelletlenül Nagulnov. — Néhány napra otthon maradok. Valahogy egészen elanyátlanodtam ... Mintha háröm napig sulyokkal sulykoltak, öt napig tilolóval tiloltak volna... A grerwjacsijíogi oártsejt- ben az volt a szokás, hogy a mezőgazdasági munkák idején minden kommunista a határban tartózkodott. Rendszerint még jóval a kerületi bizottság utasítása . előtt kimentek. Nagulnov jelenléte valamelyik brigádban ezútfal is feltétlenül szükséges lett volna, de Davidov nagyon jól megértette lelkiállapotát és azt mondta: — Nos, hát maradj itthon, Makar. Talán jobb is lesz így: minden eshetőségre számítva, mégiscsak maradnia kell valakinek a vezetők közül a faluban. Davidov csak azért tette hozzá ezt az utolsó mondatot, mert nem akarta nyíltan kimutatni együttérzését Makar iránt. Nagulnov pedig — mintha éppen csak azért, jött volna — búcsúzás nélkül kiment. Ám egy perc múlva ismét belépett a szobába, és bűnbánóan nevetve így szólt: — Olyan lett az emlékezetem, akár a lyukas zseb, még elbúcsúzni is elfelejtek. Ha visszajössz Ljubiskintól, gyere be hozzám, mondd el, mit csinálnak ott azok az istenesek és hová néznek: a lovak nyomába-e, vagy pedig a tubjanszkoji templom keresztjére. Mondd meg azoknak a megkeresztelt csudabogaraknak, hogy Krisztus csak a hajdani embereknek szórt le mannát a mennyekből egy éhínséges esztendőben, azt is csak egyszer életükben, de a kozákoknak nem fog szénát gyűjteni télire, úgyhogy őbenne ne reménykedjenek! Egyszóval a legteljesebb vallásellenes propagandát fejtsd ki! No, de hát magad is tudod, mit kell mondani ilyen esetben. Azt sajnálom, hogy nem mehetek veled, mert a vallásellenességben nagyon is segítségedre lehetnék. Én persze nem vagyok, nagy szónok, de azért komám, az öklöm jó szolgálatot tesz minden vitában! Ha én egyszer odaütöm a pecsétet, az ellenfelem nem nagyon tiltakozhat, mert tiltakozni csak állva jó, de fekve... ugyan, hogy tiltakozhatna? A fekvők tiltakozását nem veszik figyelembe! Nagulnov fel.vidult, villogó szemmel, élénken ajánlotta: — Menjünk együtt Szjo- ma. Mert mit ad isten, a vallási türelmetlenség talaján még tengelyt akasztasz a fehércselédekkel és akkor én Élő lelkiismerettel j Valijuk meg őszintén: író még nem alkotta meg ma- ! radandóan, időtállóan. úgy, ahogyan ráillcnék. Mindenki í tudja, érzi nélkülözhetetlen helyét, szerepét, akár hálás i ; vagy hálátlan szerepét. Kiállta a történelem igazságtalan ! : próbáját is. A négy évvel ezelőtti sötét és rettenetes na- : | pókban mennyi sarat, szennyet dobáltak rá. Az 1956-os ! j Irodalmi Újság éppen azt gúnyolta ki, ami a legértékesebb : j volt akkor is benne: emberszeretetét, embertörődését, fe- ; í lelősségérzeíét az ember iránt. Elég jellemzésül mára csu- \ ! pán egyetlen szó: elfelejtették. Igen, a szennyáradatra j ! ugyan ki emlékeznék? S ez a természetes feledés, egyút- \ Jtal a szégyenpír jele is, azé, amely azt mondja, ha nrm is; \ a szavakba, de a szivekbe öntve: : í — Hogyan tévedhettünk ekkorát? \t Szó sincs ilyesmiről manapság. Személye a legtöbb \ gyárban, tsz-ben, hivatalban nélkülözhetetlen. Nem tart j \ igényt arra, hogy különbnek kezeljék, sőt, éppen, hogy \ \ haragszik is érte. Mégis mit tesz hát, hogy bizalomért bi- j \ zalmat, szeretetért szeretetet, emberségért emberséget adjon \ ; cserébe? Úgy él, mint a többi, milliónyi ember, de nyitót-, j tabb a szíve, éleslátóbb a szeme. Nemcsak akkor baráti és! { készséges, mikor hozzáfordulnak, még tettrekészebb. ha : j kutatja és felfedezi a problémát a másik ember lelkében. í J Ilyenkor nyughatatlanul háborog, éjjeleket nem alszik,! £ töpreng annak a másiknak a sorsa felől. A legtöbb még! g saját magát is marcangolja, miért is nem volt rá képes! £ megelőzni a bajt. ! J Az öröm, a jókedv az életeleme, hiszen akkor is örül-! ( nie kell a pártonkívüli szaki újszülött kisfiának, ha törté- i ^ netesen az övé odahaza az ágyat nyomja. A jókedv is el-; í cngedhetetlen kelléke, mert jaj neki, ha valakire véletle- í ? nül borúsabb arccal köszön rá... A fizika már megalkotta a tömegvonzás törvényét,: $ most ehhez párosul a párt eszmei vonzásának törvénye, j mely alig negyven esztendő alatt vonzási körébe vonta az| emberiség egyharmadát. S eme mind jobban erősödő tö-| ^ megvonzás szítója, lelkesítője ő — a párttitkár. Egy ki-! sebb, vagy nagyobb közösség különleges szerepkörrel fel- : ruházott vezetője. Voltaképpen nem pontos a szó: vezető.! ^ Hiszen vezető sokféle ember lehet, s vezetni is sokfélekép-! ^ pn lehetséges. De egy kommunista kollektíva vezetőjének! ^ lenni már nem lehet sokféle ember, s főleg nem vezetheti ^ sokféle módon. Kommunista értelemben vezető csak az! ^ lehet, aki mindenkor, minden helyzetben ember, aki nem-: ^ csak érzi, de élő lelkiismerettel csclekszi is ezt. Aki a leg-! < első az emberi szívek és lelkek megértésében. Miért Is ta-i í gadnánk, hogy néha a kollektíva is téved. Van eset rá,! ^ hogy olyan kommunistát ültet például a párttitkár helyére,: ^ aki erre a posztra gyengének bizonyul. Ám a hiba hely- i rehozása csak idő kérdése, hisz mindenfajta választásnak i ^ a legtökéletesebb próbája maga az élet. Es a mi életünk nem engedi sokáig meg a rossz vá-i ^ lasztást, a hamis ítéletet! Nem kell bátorság annak kimondásához, hogy meg- ■ ^ szoktuk, sőt, most már egyenesen meg is követeljük a! ^ kommunista vezetőktől a körültekintő, mindenre kiterjedő! ^ humanista .emberséget. Sorsunk kedvező alakulása — ter-i 'j mészetesen szívós munkánk : nyomán, i— hogy egyre, több ! ^ és több ilyeií kommunistánk van, ( ! Á párttitkárról akartam írni, s íme eljutottam egy! ^ szélesebb körhöz. Nem baj. Hiszen a saját magunk által! ^ megszabott nagyon szigorú erkölcsi, emberi norma min-! ^ den kommunistára kötelező, és kétszeresen azokra, akik í ^ bizalomból vezetői egy kisebb-nagyobb kollektívának. I írásom bevezetőjében feltettem az őszinte megállapí-; ^ tást: íróink még nem, vagy nem egészen alkották meg: £ maradandóan, időtállóan jelenünk tanulságára, a jövendő! ^nemzedék örök okulására a párttitkár, - a kommunista! J valódi figuráját, úgy, ahogyan azt valóban megérdemelnék, j Remélem, nem tévedek, ha azt állítom: ebbe nem le-j j hét belenyugodni! Bácskai László ; * A derűit, meleg napok meggyorsították a fű érlelő- dését az aszóban, és a sztyeppe: szénakaszálásba vég- re-valahára belekapcsolódott a gremjacsijlogi kolhoz utolsó, harmadik brigádja is. E brigád kaszásai pénteken reggel mentek ki a határba, szombaton este pedig megjelent Davidov lakásán Na- gulnov. Sokáig szótlan ült a borotválatlan, görnyedt ember, aki mintha megöregedett volna az utóbbi napokban. Sűrű, sötét borostával benőtt meredek álián Davidov először pillantotta meg a deres szőrszálak csillogó zúzmaráját. A házigazda és a vendég némái cigarettázott tíz percen át, és ezalatt egyikük sem szólt egy szót sem, egyikük sem akarta elsőnek elkezdeni a beszélgetést. De eltá- ! vözása előtt Nagulnov mégis- ! csak megkérdezte: ! —• Ljubiskinnál állítólag í mindenki kiment a kaszálás- ! ra; nem ellenőrizted? ! — Akit beosztottak, az ki ! is ment. Miért? | * A Feltört ugar a nagy • szovjet író Űj barázdát szánt • az eke című regényének má- \sodik kötete, amely rövideden könyvalakban is megjele- Inik nálunk. A regény most ! közölt részletét a Nagyvilág 'májusi számából vettük át. Mihail Solohov: Öreg dallam a vén falak között (Szántó Imre raizal PISTA BÁCSI MELLÉFOGOTT
