Pest Megyei Hírlap, 1960. április (4. évfolyam, 78-101. szám)
1960-04-10 / 85. szám
VIHAR BÉLA: BARÁTI ASZTAL VERSEK Viczián Erzsébet: A TINTATARTO C sábít a szokvány, hogy Vihar Béla könyvéről írva azzal kezdjem: a Baráti asztal túlnyomórészt két esztendő termése (ugyanis két évvel ezelőtt jelent meg emlékezetesen szép, A szerelem születése című kötete). S hogy mégsem folytatom mondandómat a recenziók, kritikák bevált hagyománya szerint, annak csak másodsorban oka az, hogy Vihar e munkájáról a közelmúltban a Népszabadságban — ellentétben minden eddigi méltatással — méltatlan hangon írt egy ifjú pályatársa. Az eredendő ok tehát nem a szóban forgó és erősen kifogásolható modorú „műbírálat”, melyet akár tudomásul sem kellene vennem. Ez voltaképpen kritikusi vérmérséklet, ízlés vagy szemlélet s „ítészi” lelkiismeret dolga. Ez utóbbi tényező — úgy hiszem — nem mellékes társadalmunk morálja szempontjából sem. Épp ezért, nem ok- tatólagosan, csupán az igazság kedvéért, még csak any- nyit: aki a nyilvánosság számára ír — a kapott fórumot felhasználva —, egyéni, sőt egyedülálló (!) véleménye ellenére sem magánemberként szólal. Tévedni persze lehet, szabad is — bárkivel megesik, hogy célt téveszt... Térjünk azonban a tárgyra. Vihar Béla azok közé tartozik, akiket nehezen lehet beszorítani a hagyományosan kialakult „skatulyák” bármelyikébe is. Aki ezt teszi vele, elszegényíteni próbálja. Vihar, ha úgy tetszik, legalább annyira filozofikus, mint lírai költő, epikai hangja is legalább olyan magabiztos, mint amennyire csípősek találóan szellemes epigrammái. A Baráti asztal alkotójának költői rangját — habár mérhető — nem a bárki által tetszés szerint alkalmazható jelzők vagy fokozatok adják meg, hanem az, hogy valóban költő. Ezt letagadni lehet, de elvitatni tőle nem. Nagyjából ezeket kívántam elmondani egy-két mondatban bevezetőképpen, amikor először olvastam el a Baráti asztal-t. Ezt is különösebb hangsúly nélkül, ám őszinte meggyőződéssel azért, mert új verseivel — miként két év előtti kötete megelenésekor is — elgyönyörködtetett, elgondolkoztatott, rosszabb énem ellen fellázított és nem szégyellem leírni — meghatott. — Van még időnk. Sok iÉ,OI\k--------------=---------- van. Tudtam, hog- eljön, régen vártam erre... Maga persze, azt hiszi, hogy én csali egy egyszerű bronzdarab vagyok, amelybe valami régi mester egy zenélő szerkezetet rejtett el. Kimustrált tintatartó, amelyet már csak levélnehezéknek használnak. Antik érdekesség, amelyet mutogatásra szánnak, ha vendég jön a házhoz. Meghagyhattam volna uram a hitében, de nem bírom már tovább a szörnyűséget, amely erre kárhoztat. Ne szóljon közbe, kérem, hallgasson meg! Én cserébe mindent elmondok a Mesterről. Kíváncsi rá? A munkájára? Az életére? Alkotói módszerei érdeklik? Hát persze, hiszen azért jött. Maguk mind azért jönnek... A z ifjú költő nem kiáltott segítségért, nem ugrott fel, nem rohant ki, nem ájult el a szokatlan rémülettől. Hagyta, hogy magával ragadja az élmény kimondhatatlanul furcsa, bizarr hangulata Az egész olyan volt, mint maga a képzelet, mint egy csodálatos mese. És az ifjú költő szerette a képzeletet, nem félt a mesétől. Már a kalamáris első, kesernyés mondatai a várakozás feszültségét teremtették meg benne, anélkül, hogy a legkisebb türelmetlenséget érezte volna. Ez a fajta várakozás az elkerülhetetlen bizonyosság nyugalmát hordozta magában. Csak arra ügyelt, hogy minden szót az emlékezetébe véssen. — Én egy régi tintatartó vagyok uram, egy egészen régi tintatartó, amely már több nemzedéken keresztül szolgált és a maga módján mindig becsületesen. _ A Mester akkor kapott---------------- meg engem, a mikor ebbe a lakásba költözött. Szokása szerint — furcsa szokás, de ezek a költők már ilyen bogarasak — mindig kora hajnalban ült le írni, amikor a nap első sugarait küldte a redőny résein keresztül. Eleinte még tapasztaltam benne némi kis bátortalanságot, de az egyre növekvő elismerés ... Hiszen tudja, hogyan szokott ez lenni. Azután külföldre küldték. Én ... Itt a tintatartó hangja elakadt, de az ifjú költő görcsösen megmarkolva a szék karfáját, indulatosan sut- :togta: — Folytassa kérem, folytassa ... érdekel... És a tinfatartó erőt vett magán: — ... ekkor maradtam először egyedül. Tudja, uram, én sohasem szerettem a tétlenséget, ezért könnyen megértheti, hogy nagyon vártam már. Amikor megjött, annyira tele voltam feszültséggel, hogy magamtól felpattantam. Emlékszem, meg is jegyezte: „Úgy látszik, kitágult a rugója”. De nem is ez a fontos, most már igazán nem ez a fontos. Egyszóval ott tartottam, hogy jött, újból fölöm hajolt és írt. Ha jól tudom, akkor éppen egy kínai katona bátorságát énekeltük meg. De nem untatom? A világért sem akarom ... — Folytassa csak, folytassa! — sürgette az ifjú költő sápadtan. — Igen, uram, talán már sejti is, ismét elhagyott. Ez akkor volt, amikor olyan furcsa dolgok történtek, amelyre bizonyára maga is jól emlékszik. Az utcában mindenütt ablakok törtek be, de nem ám a labdától... Táncolt alattam az asztal, a rugó teljesen kitá- gull bennem, kiömlött a tintám. Azt hiszi törődtek velem? Még az oldalamat sem törül- gették le. De én tudtam, hogy a Mester visszatér hozzám, mert engem önszántából még senki sem hagyott ott. — Egy hajnalon azután megjelent. Csapzottan, idegesen. Nem téved, uram, írni akart. Belémmártóttá tollát és... Méltóságot csend vob a--------------------------------Mester d olgozószobájában. A kora délutáni napfény a függöny ábrás mintáit szőtte a bársonnyal kárpitozott székre és a széles, olaj barna íróasztalra. Az utcán suhancok rúgták a labdát. Egy betört ablak valahol csörömpölve hullott darabjaira. Az ifjú költő felrezzent. Sután, egyedül állt a szoba közepén. A Mester váratott magára. Közelebb lépett _ az íróasztalhoz, felfedezett rajta egy cifra tintatartót, a Mester tintatartóját. Szórakozottan tapogatta a régi, patinás jószágot. Egyszercsak megnyomott véletlenül egy gombot az oldalán. Halk pattanást hallott, felcsapódott a tintatartó teteje és bizonyára a belsejében elhelyezett ügyes kis szerkezet szép, csilingelő melódiát vert ki. Megrettent, hogy valaki meghallotta és visszafojtott lélegzettel, mozdulatlanul állt. Az élet még nem kényeztette el annyira, hogy ne alvadtak volna olyan pillanatai, amikor elviselhetetlenül aprónak érezte magát. De az egész csak néhány pillanatig tartott. Már éppen kezdte visszanyerni az önbizalmát, amikor megszólalt a szobában egy hang: — Ne féljen, nem jön még... Megfordult, de nem látott senkit. Megborzongott. — Higgye el nekem... — hallotta ismét, egészen közelről. . 1 Tehetetlenül hajolt a hang irányába. Mintha a tintatar- tó elevenedett volna meg, és... de nem, ez lehetetlen. Akaraterejének végső megfeszítésével lépett egyet előre, de nem látott mást, csak a tintatartót, amelynek belsejében, most, hogy a nap odasütött, finoman megcsillant a pókháló. — Az izgalomtól van — gondolta és fáradtan hátrált, majd ernyedten leereszkedett egy székbe. Az ólmos zsibbadtság függönyén keresztül ismét tisztán, kivehetően érkezett el füléhez az a furcsa, száraz, emberi értelemmel telített hang, amelyhez foghatót még soha életében nem észlelt: Falu Tamás: Színház A nagy függöny ámul és bániul, Nem látható seholse frakk, Dolgozók ülnek elöl, hátul.,. Hol vannak hát a jó urak? Nem ragyog a zsöllye és páholy, Nincs itt tündért toalett, Asszonyok vannak itt a gyárból... A sok-sok dáma hova lett? A színészek lelkesen játsznak, A díszlet modem és remek És végén minden felvonásnak Tapsolnak kérges tenyerek. Ajánlás Herceg, nézz csak be a színházba, De csöppet se légy ingerült, A páholy ura nincs itt már ma, S a karzat a páholyba ült. ráfi szót. A komisz Molnár Feri műhelyhecceket mesélt. — Képzelje csak — mondta — a raktáros fakofferjét felesége újságpapírral béleli ki. A papírt az asszony minden héten cseréli. Elhatároztuk, kitolunk a pasassal, a papír mögé egy irtó szép női fényképet dugtunk. — Hát... — kuncogott —, tegnap papírt cserélt a felesége megtalálta a képet. Erre kidobta a raktárost — kofferestül. Merthogy. szeretőt tart... Mi mentünk tanúnak, hogy béküljenek ... Nyikorgóit a vaságy, úgy nevetett az öreg és mohón követelőzött: — Tovább... Tovább... Wéber ágyánál senki sem állt. A szürke szemű ember földön heverő bőrpapucsát nézte mereven — és sírt. Halkan, titokban. A látogatók elmentek. Csend lett. Csak a sörösüvegek durrogtak jókedvűen. Az öreg körüljárta a szobát. Minden pohárba sört töltött és jó egészséget kívánt. Amikor a kilences ágyhoz ért, leengedte az üveget, tehetetlenül állt. Halkan motyogta: — Rossz ember, maga, Wéber. Azért nincs családja! Azért nincs barátja!... Most vette észre, hogy a szürke szemű sír. Lassan, bizonytalanul felemelte az üveget és habosra bugyogtatva, megtöltötte Wéber poharát. Aztán szuszogva lefeküdt és hátat fordított a kilences ágynak. Kis idő múlva motozást hallott és kapkodó, mohó szür- csölést. Wéber itta a sört. • H atvanhárom verssel hívja baráti asztalához a költő mindazokat, akik szomjasak a szépre, az igazra, a humánumra. S akik ajándékot remélve, meghívottként vagy véletlen társként helyet foglalnak asztala mellett, éhüket, szomjukat oltva térhetnek vissza otthonukba. És megmaradva a hasonlat mellett, nemcsak az ínyencek távozhatnak el elégedetten a gazdag lakomáról. Tudom, bizonyos fokig önkényes megkülönböztetés tőlem, hogy rövid méltatásomban csak néhány írását emelem ki a versek dús csokrából. Elsőnek is talán anyjáról írt különlegesen szép költeményét, amelyben az anyát vesztett fiú megrendítő, örök bánata zeng fel panaszosan. Olykor mécsfényt gyújt ő a perc mélyében ... Már velem eggyé lett és el nem válik: most én viszem őt magamban, halálig, ahogy egykor ő hordott bensejében. (Látsz-e a halálból?) Szokták a költőket ekként is skatulyázni: optimista, avagy pesszimista. Persze vannak költők, akiknek versei zömét az efféle jellegű írások adják. Vihar Béla kötete — és költészete — azt hiszem, zavarba hozná azt, aki ily sémákkal közelítene hozzá. A magyarázat igen egyszerű. Vihar Béla, e kötetében e „jelzések” többé- kevésbé fellelhetők, csakhogy nem eszmei rendezetlenségben, hanem emberi gazdagságának megfelelő dialektikus egységben, művészi ötvözetben. Nem bizakodó és hurráhangulatú minden életérzése és nem elégikus, nem töprengő, ha erre nincs oka. De nem dekadens és pesszimista még a Démonok című versében sem, amelyben tíz strófán át nyomasztó képet fest a világról, de mert az embertelenség ellen szólítja harcba embertársait, bátor eszközökkel vázolja fel a borzalmakat és szenvedéseket, hogy elkövetői ellen gyűlöletet keltsen. Sőt, a vers záró soraiban pártos hitvallását ki is mondja. Az igazadra úgy vigyázz, győzni fogsz! Érted vajúdik az Igen, a Nem. Kergesd el Démonaidat! Ne tétovázz! Egy kéz reád mutat! — Elkezdődött a történelem. S ok versét idézhetném még. Azt a néhányat is, amely nélkül nem, vagy csak alig volna szegényebb a kötet (Egy régi szobára, a Debreceni elégia című, különben szép vers néhány sora stb.). Az egész mű azonban egyértelműen bizonyság arra, hogy a Baráti asztal szerzőjének e kötetével ismét gazdagabb lett líránk. Kiadásával értékes szolgálatot tett, jó munkát végzett a Magvető Könyvkiadó. András Endre Az indulat megcsomózta torkát. Az ősz hajú közömbösséget erőltetett. A takaró alól kilátszó lábujját nézte és halkan hüzudta: — összetéveszt valakivel. Biztosan összetéveszt... Az öregember nyögve felrántotta testét. — Akkor én a Dunának akartam nenni, Wéber úr, de nem volt erőm. Cipőpucoló lettem; egyszer a magáét is pucoltam. Mert kellett a pénz, Wéber úr!... Az új beteg áliáig húzta a paplant. Fázott. Arcok véget nem érő sora vonult előtte. Mindegyik beesett arcú és mindegyik gúnyosan kiabál: „Wéber úr!“ Menekülve fejére rántotta a paplant. A sötétben kórus kiabált: „Wéber úr!“ Vacogott. Műfogsora ritmusra csattogott. Az öreg munkás ökölbezárt kézzel, mozdulatlanul a hátán feküdt. ISyikorogva nyílt az ajtó. Kékkendős lány, tálcán kávét és vajaszsemlét hozott. A kilences ágyhoz lépett, megnézte a kórlapot és megrázta a takarót. — Wéberke! Tessék reggelizni! Az ősz hajú nem mozdult. A lány letette a tálcát és felhajtotta a paplant. Hangosan szólt: — Wéberke! Wéber, ahogy a nevét hallotta, a lány felé kapott és felkiabált: — Nem!!! A lány ijedten orvosért szaladt. A doktor idegcsillapi- tót és altatót adott. Az öreg a nyolcas ágyon remegett és halkan mondta: — Megérdemli. Es ő is kikönyörgött két altatót. Szemükre sötét álom nehezedett. Aludtak, mindent feledve. Délután ébredtek, a látogatási idő előtt. Nem néztek egymásra. Az öreg limonádét ivott és nyugodtan gondolta: — Kár volt. Régen történt. Wéber csontos állát tapogatta és arra gondolt: — Lazított, azért tettem ki. Átadhattam volna a rendőrségnek. Jogom lett volna. Azt kellett volna. Es jóleső melegség vette körül. A matt üveglap mögött árnyékok mozogtak. Kipattant az ajtó. A látogatók betódultak. A keskenyarcú örea ágyát hatan állták körül. Mosolyt szórt az arcuk. Felesége, a fe- ketekendős asszony, elmesélte, mi történt a héten. Kék szemű lánya dicsekedett: udvarlója megvette a karikagyűrűt, várják, gyógyulion meg és eljegyzést, tartanak. A kisebbik unoka két üveg sört hozott és virágot. A műhelyből hárman jöttek. Ö]c is sört hoztak és baÓ, uram, ha látta volna! Már nem a kínai katona bátorságáról énekelt, egyáltalán nem arról. Azzal kezdte, hogy ő most bátor, s közben a félelemtől idegesen rángatózott az arca, remegett a keze. Én sokat szolgáltam már éltemben, uram, és még nem tartom egészen reménytelennek a jövő- met, de be kell látnia, nagyon kínos, felettébb kínos perceket éltem át. Természetesen más dolog hősökről írni és megint más önmagunkról, mint hősről énekelni. — Értem — válaszolta az ifjú költő csendesen, de a tintatartó így is meghallotta s úgy látszik, ettől egy kicsit megnyugodott. — Amikor harmadszor is magamra maradtam, már sokkal jobban éreztem magam egyedül. Kezdtem elfásulni, beletörődni, hogy társaim sorsára jutok én is s legjobb esetben megsajnál majd valamelyik gyerek: „Nézzétek, srácok! Hű de érdekes! Jó lesz kapunak a gombfocihoz!“ Meg aztán az utcán újra labdával törték be az ablakot — annak egészen más a csörömpölése — az asztal sem táncolt többé alattam, minden sokkal nyugodtál* volt. A rugót is megjavították bennem és mondhatom, uram, azóta is egészen kifogástalanul működik. De hiába, a Mesternek újra jönnie kellett... — Nem uram, az a haÍnal------------------- semmiben. s em különbözött a többitől. Mindössze az történt, hogy nem volt bennem tinta s ez alighanem elvette a Mester kedvét az írástól. Megtöltött és másnapra halasztotta a munkát. Ebben még nem is lenne semmi különös, igaz-e uram? Én is azt hittem. Kérem, ne kételkedjék benne, hogy én is azt hittem. A változást, ami bennünk lejátszódik, nem mindig vesszük idejében észre. Néha előfordul, hogy bizonyos események hatására akkor is átalakulunk, ha ezt egyáltalán nem akarjuk s amikor már megtörtént, hiába minden védekezés. — Ez a furcsaság esett meg velem is, uram. Másnap, amikor a Mester felpattintotta a fedelemet, ismét üres voltam. De ő nem veszítette el a fejét. Akkor még nem ... Ismét megtöltött és inkább dühösen, mint idegesen hagyott ott. De én — akár hiszi, uram, akár nem — én harmadnap is üres voltam. Azóta minden este megtölt és páni rettegéssel forgolódik az ágyában. Várja a hajnalt. Nem mer lámpát gyújtani, nem mer aludni, álmodozni. S amikor kibotorkál az ágyból, tétován belebújik papucsába és idecsoszog, kidülledt szemekkel nézi percekig a pókhálót, amely minden éjszaka kiszívja a tintát belőlem, befonja testemet. így van ez, uram, éjszakáról éjszakára. A tintatartó elhallgatott. Éppen olyan váratlanul, ahogyan megszólalt. Azután csendesen hozzáfűzte az eddigiekhez. mintegy magyarázatképpen: — Most alszik. Ilyenkor piheni ki éjszakai fáradalmait. Azért mondom,' hogy ne féljen, nem jön még ... — És ez mindig, most már mindig ísv lesz? — törte meg az ifjú költő a hirtelen beállt csöndet. — Nem tudom, de félek — felelte a tintatartó segélytiké- róen. — Talán valami új, valami friss kellene, csak nem tudom, mi ... Az ifjú költő felállt. Előkotorászta olcsó töltőtollát és belecsepegtette tartalmát a tintatartóba, majd felmarkolta kéziratait és elindult kifelé az ajtón. Az utcára érve mélyet szippantott a levegőből. A Mesternek (akinek a kö— ......... ................................ - vetkező héten m egjelent egy kisebb verse valamelyik folyóiratban) elfelejtették megmondani, hogy egy fiatalember kereste.
