Pest Megyei Hirlap, 1960. március (4. évfolyam, 51-77. szám)

1960-03-13 / 62. szám

A zápor hirtelen jött. Má­jus van, csodálatos színekkel, mámoritó illatokkal bélelt május. Ilyenkor aludni sem volna szabad, hiszen minden perc ígér, tartogat valamit. Az utca csupa arany, ott az a ron­da tűzfal szemközt, olyan szép lett a naptól, mintha gyönyö­rűséges homlokzat lenne és at a vacak kis fa ott a behemót nagylombúak között, olyan imponálóan erőlködik naiv kis rügyeivel, hogy el lehet hinni: fa lesz ő is, ha tovább így virít rá ez a langyos csoda fe­lülről. Aztán megered az eső. Nagy, forintos pöttyökben csattan a járdán, s egyszer- csak vorzik az egész utca tőle: ugrálnak, ficánkolnak a csep­pek, mintha próbálnák, hogy vissza lehet-e menni oda, ahonnan érkeztek. Ilyen ez a május. Az öreg újságárus csak ki­csit húzódik hátra a székén, Tokaji György: MÁ JUS rem, még barátom. Ekkora. Jó vállú, izmos kis gyerek. Olyan tüske haja van... A férfi szorgalmasan te­kingeti az utca hosszát. — Hát nincs. Egyelőre nincs. Talán az eső miatt. Az öreg bólogat, kap a ma­gyarázaton. — Az lehet. Persze, az eső ... Kis csönd, csak az a ked­ves. finom dobszó hangzik, amit az eső ver ki az aszfal­ton. — Mert máskor, ilyenkor már itt van. Együtt érkezik a délutáni újsággal... Most dél­előttös az iskolában. Aztán ^\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\W^ Borsányi János: TAVASZI ÉJ A háztetőn óvatosan lopódzó fekete macska az éj. Kíváncsi szellők fürkészik, milyen titkokat rejt a falevél. Egy megkésett szekér álmosan nyikorog, kövérre hízott hold-menyecske vet le a lovak elé ezüstfény-abrakot. Tegnap még éles csont-fésűvel konok tél borzolta fel a vidéket, ma már álmodozó sudár ifjúlány a természet. Hűvös álomba zuhant az utca. alusznak harmat-szomjasan a serdülő levélkék. Csak a szomszéd kapu mellé leállított motorkerékpár • várja egykedvűen egy késő esti randevúnak végét. Az utcának a hórihorgas őrei, a villanyoszlopok is éberek, fehér kalapjukat vaksi szemükbe húzzák. Ök megszokták az éjszakai életet. A Pannónia józan hangja feldohog. Sárga szemét sűrű tintába mártja, nyomában megértő csendet terít az éj illatos mély-sötét palástja. az eresz biztonságába, s azt a pléhtánycrt kotorja hátrább a lábával, amibe a pénzt hul­latják a vásárlók. Kinyúl az állvány felé, ahol rendben sorakoznak a színes folyóira­tok. Végigsimitja őket, hogy nem lettek-e vizesek? Igazít egyet a friss délutáni lapo­kon, amit a térdére fektetett, arcát felfelé fordítja, mintha az eget kémlelné, hogy derül-e már? A feje alig észrevehe­tően mozog jobbra-balra; sze­líden tagad valamit szünet nélkül, mintha belefáradt volna egy vitába, s most már csak konokul tiltakozik, hiszen a szó itt úgysem használ Pénz csörren a tányérban, egy újságot lehúznak a csomó tetejéről. Az újságárus ujjai lazulva engedik, hogy a lap lecsússzon, aztán újra ráta­padnak a papírra, otthonosan, ismerősen, s nagy-nagy nyu­galom árad a kezekből. Lám, mire jó az eső: ez a férfi talán újságot sem vett volna, ha nem parancsolja be a zápor az eresz alá. Most ott cikázik a szeme a nagybetűs címek között, keres valamit, amivel kitölthetné a závor perceit. Méterre sincs tőle az öreg. aki úgy ül térdein az újságokkal, mint valami különös bálvány. Egy fekete szemüveges bál­vány. Két sötét folt a sápadt arcon, s mégis valahogy az világít most. amikor odafordul az ácsorgó felé. Az orra egész keveset megremeg, mielőtt megszólal. — Kérem szépen... Az ácsorgó leereszti az új­ságot.■ — Mi tetszik, bácsika? — Nem tetszett látni itt a közelben egy kisfiút? Az ácsorgó körbebámül, pó­tolni akarja tán, hogy eddig nem figyelt a kisfiúkra, azzal a jószándékkal, ahogy a látó ember segíteni akar a vakon. — Láttam, biztosan láttam, de hát... Milyen az a kisfiú? De fölényes most az öreg, ahogyan elnézően mosolyog: hogy is kérdezhetnek ilyesmit tőle. Az ácsorgó is érzi, hogy valami lehetetlent kérdezett. De hát most mit tegyen, ha már ilyen ügyetlen volt. Le­ereszti a lapot, engesztelő buz- gósággal tudakolja: — Az unokája? Az öreg — a mosoly ott ragadt a száján — most töp­rengve. mozdulatlan arccal hallgat egy ideig. Mintha tény­leg nézne, de befelé, önmagá­ba. — Neem ... Vagyis... én nem is tudom, kicsodám ne­kem Lacika... — aztán, mint aki döntött, határozottan for­dul a hang irányába. — A barátom! Lacika nekem a ba­rátom. Mert, kérem, az csak nem baj, hogy ő nyolc éves, én meg, ugyebár... attól ké­együtt ordítunk, kérem... Il­letve, én óbégatok, ahogy telik tőlem, ő meg visít... Olyan a hangja, mint egy kislány­nak ... Hát így szoktunk, ké­rem ... A férfi már rég eltemette az újságját a zsebében. Az eső szinte átfesti a levegőt. Le­mosta a port a levelekről, s most szinte úszik, lebeg az a sok finom zöld illat. Milyen jó itt most beszélgetni a szé­les eresz alatt... — Aztán mit ordítanak? — Ami az újságban van, A nagy címeket. Jobban veszik, kérem, ha hallják, hogy mit kapnak a pénzűikért. Lacika kikeresi a fontosat, kiabálunk, nyargal a vásárlók után, aztán egyszerre már nincs is mit árulni. így szoktuk... — Persze, osztozkodnak a végén? — A... — s az öreg arcán; megint ott az a fölényes mo- \ soly. — Mondom: barátom, j Nem fogad el az semmit. A férfi most szétnyitja a\ száját, mintha vitázni készül-\ ne valami vad igazság fölött, j amit a látók tudnak. Hogy az j ember, még ha gyerek is, eny- \ nyíre nem tud jó lenni. De \ látja azt a mosolyt a vak öreg \ arcán, s elteszi a szomorú \ igazságát. A száját is becsuk-l ja. Egy kissé nekidől a kapu-l nak, s a kis patakot bámul- ja, ami a járda mellett surran j a kanális felé. Ahogy hátára '• emel kis szemeteket: letört j gallyat, papírdarabot, cigaret-; tavéget és szépen legurítja j azokat a rácson át. Nézi, nézi,; s az agyában csöndesen leüle- \ pedik a kép: ha jót hall egy-; szer emberről, valaha is, a kis'; patakot látja majd, ahogy ki-i győzik szeszélyes útján. S egy-l szercsak észreveszi, hogy j szemközt, a másik járdán márt emberek sietnek, mintha sür-'i gösen pótolni akarnák az el- \ pazarolt pillanatokat. I i Elállt a zápor. All még, a\ kapuhoz dőlve, a szeme csak; lassan szakad el a kis pataktól, \ hunyorog, mint aki kedves: álomból ébredt, s most még \ ocsudásában helyére rakosgat- i ja az álom s valóság darab-: ikáit. Az öreg vak újságos —i igaz. Itt ül oldalt tőle, kezeil az újságokon, mozdulatlanul, i nem is sejti, hogy pár perc- i re mesébe altatott egy felnöt-] tét, aki most apró sóhajjal i szakad át az ébrenlétbe: — Nem esik már... Lacika \ is majd csak eljön. Az öreg nem szól. Arca fe- \ szült, szinte remeg a várako- zástól. Bólint, röviden, elutasí­tóan, szemrehányóan, olyan ez a mozdulat, mintha szólna vele: „Jó, értem, ne zavarj. En most várok!” Aztán a férfi a sarokról visszapillant, s még látja a sárkány, ha földreszáll. — Egyszer majd nem jösz már... Nagy leszel, s szégyel- led Tóni bácsit... Szégyellsz kiabálni... A f iú nézi azt a két fekete üveget az öreg homloka alatt, tenyerei közé veszi a ráncos öklét. — Még rám is un, Tóni bá­csi... Tudja, vasgyűjtés van, odavoltunk a fiúkkal, még folytatjuk is. Érteni jönnek, de addig eladjuk az újságo­kat. Bevitték, amit eddig gyűjtöttünk, most majd. ka­punk egy csomó pénzt... — s leemel egy újságot az öreg tér­deiről: — Mit kiabálunk? Ma gyor­san el kell adni az újságo­kat ... Tóni bácsi is hamarabb haza mehet. Az öregember már kérdez­né: „Hová? Kihez?” De hall­gat. Hiszen már arra is gon­dolt, hogy több újságot kelle­ne kérnie, hogy maradhasson a gyerekkel tovább. No de — vasgyűjtés is van néha. Ezért késett hát. Vannak barátai. Gyerekek, mint ő... A feje himbálózik a vállai között, ahogy mindezt végiggondolja, mint egy jó szerkezet, amit felhúztak s most hibátlanul működik. — Rossz újság ez! — hallja egyszer felülről — csupa una­lom ... — Csütörtök van... rádió­műsor ... — tanácsolja bátor­talanul. — Nem érdekes! Azt min­denki tudja. — Az időjárást... Szeretik tudni... — Vacak... Záporeső, zi­vatar ... Mindig ugyanaz... — és dühös most ez a gyerek- ember, mert ö napfényt kö­vetel, sok napot, mint odaát az a kis fa, gyatra kis rügyei­vel. Az öreg még vitatja: — Fontos... Szeretik tudni, ilyenkor májusban... — de a vasgyűjtésre gondol, meg ar­ra, hogy vacak, vacak, vacak ez az élet az ilyen tehetetlen­nek, mint ő. A fiú hangja egyszeresek felvisít: — Friss totóhírek ... Leg­újabb jelentések! Tóni bácsi feje megáll. Ezt nem szereti. Próbálkozott ve­le, de csak dünnyögni tudta. Hogy is hangzana az ilyen vén fogak közül az, hogy „totó”? Pedig tudja a fiú, lesi is az öreget kissé szorongva, de lám, már ketten is vettek a lapból. Arrébb megy hát pár lépést.- talán nem hallja úgy az öreg. — Totó ... totó... óriási esélyekkel! — és visszales. Az öreg markolja a térdén az újságolhat, mintha féltené, hogy elragadják tőle. A fejét fölvágja, egyet köszörül a tor­kában, s rekedt hanggal elki­áltja magát: — Milyen idő várható..,. RádiómellékVet. A gyerek odalép elé. Érzi, hogy itt most valami történt, az öregben valami bugyboré­kol, ő ellene, a világ ellen, mindenki ellen, aki lát. En­gesztelő, gyerekes hangon szól hozzá: tüskéshajú kisfiút, aki odagug­gol az öreg újságos elé. — Semmi baj, Tóni bácsi. ■. Sose féltsen maga engem ... — kacagja a fiú, s lassan in­gatja a nyakát a vak ember markában — kicsit késtem... Olyan az öreg most, mint egy boldog kutya, ha eljött ér­te valaki, akit szeret. Szuszog, s vastag sapkája alól kicsú­szik a verejték csöpp je. — Megint nőttél, te gyerek, tegnap óta... — Az esőtől ----- feleli az s r avaszul kirántja a nyakát a szelíd szorításból. Az ujjak még ott maradnak egy pilla­natig a levegőben, aztán óva­tosan leereszkednek, mint a — Tóni bácsi, én azt aka­rom ... Most meg, mint a karom nyúlik az öreg kéz előre az újságok felé. — Add ide ... add vissza ... majd én ... Eredj vasat gyűj­teni ... Az való nektek, nem szellemi munka... Lacika odaadja. A fiúk tényleg közelednek a sarkon. Feléjük néz, aztán vissza az öregre, s máris eliramodik. Tóni bácsi most lent jár egy feketébbnél feketébb vi­lágban; pusztulni, vezekelni akar, földindulást, tüzet kér magára, valami rettenetes is­tentől, szorítja öklét a szájára, amely kimondta a szörnyű szavakat. Az újságok lecsúsz­nak térdéről, le a lába elé, nem bánja, tapos rajtuk, s jár, jár a feje jobbra-balra. Es a gyerek egyszeresük már megint ott guggol előtte, s rakja vissza az újságokat. Érzi a fején az öreg matató kezét. Allát « remegő térdek­re fekteti: — A fiúk még nem jönnek... addig még eladhatnánk né­hány lapot... A ráncos ajkak most této­ván szétnyílnak, karikára gör­bülnek és suttogó szavak je­lennek meg a ráncok fölött: — Totó... Hírek a totóról... wwwwwwwwwwwwwwwwwvwwvvwvv A többi gyerek most ér oda. Markukban már ott a pénz és csörrentik a tányérba, húzzák le egymás után a lapokat az öreg térdéről, hogy pár lépés­sel odébb várjanak, aztán újra vissza az öreg elé, másik pénzzel s viszik a másik, a harmadik lapot. Laci egy fának dőlve áll, • csak mosolygó szemével, né­mán dirigálja barátait. Az öreg valami kis szédülést érez, már maga sem hallja a hang­ját, csak a szája mozog: „To­tó... totó!” ügy engedi át a csuklóját a kemény kis ujjak- nak, mint a beteg a doktoré­nak. — Elég, Tóni bácsi. Ezt az utolsó lapot én viszem el. Tudja, most majd pénzt ka­pok a vasért, s én is nyerni akarok... Maga meg akár máris mehet haza. Az öreg liheg, a másik kezével ő is átkulcsolja a gye­rek vékony csuklóját. A hang­ja remeg: w — Lacika,.. Holnap? — Holnap már korán jö­vök... holnap nem gyűjtünk. Minden jót, Tóni bácsi S trappot a többi után. Az öreg ül, s békét köt az istenével. A holnapra gondol. Mosolyog. Hát ilyen ez a május. MÉRLEG: Állítsátok meg Arturo Ilit! vagy BIEDERMANN ÉS A GYÚJTOGATOK t Két antifasiszta dráma. : Egyiket svájci szerző, Max í Fi-isch írta 1958-ban, a másik, : Brecht műve, tizenhét eszten- ídővel előbb született, amikor ; a hitleri hadigépezet előnyo- í múlása feltartóztathatatlan­; nak látszott. A brechti és • frischi mű születése között lelteit hosszú idő nemcsak a : fasizmus szétverését, a béke í beköszöntését hozta meg, de í az újfasizmus szárnypróbál- : gatásait is — ezért nagyon- 1 nagyon időszerű, hogy az 1 Európa Könyvkiadó szinte egy- 1 időben megjelentette mindkét jdrámát — és az eltelt több 1 mint másfél évtized alkalmat í nyújtott arra is, hogy a tol! : mesterei higgadt tapasztalás­sal, a távlat objektivitásával [mérlegeljék: mi történt vol- I iáképpen a harmincas évek lelején, hogyan jutott hata- \ lomra az emberiség legször- j nyűbb ellensége, a fasizmus. \ A két dráma összevetésére Jnemcsak az biztat, hogy azo- \ nos témát dolgoz fel a két szerző, nemcsak az ad alkal- mat, hogy egyidőben került \a magyar könyvpiacra a két i kötet, hanem mindezeken túl ; az is, hogy mind Brecht, \ mind Frisch az írói alkotó- \ irányzatok közül éppen a £ szimbolisztikus megjelenítési £ formát választotta. Brecht Énem tehetett másként, ö ki­fejezetten a hitleri fasizmus­áról ír és az Arturo Ui mon- 'j danivalója nem elsősorban a J hadviselő felekhez szólt, ha- \ nem a semlegesekhez, akik í előtt a Németországból emig­rált kommunista író drámai víziója és vízióként riasztó drámája fellebbentette: mi rejlik a hitleri szólamok mö­gött. Ugyanez vár reátok is — döbbenti meg Brecht az ak­kori „harmadikutas” államok nagy- és kispolgárságát — ami művem zöldségkereske­dőit érte! A védekezés nem az, hogy fejeteket a tőkére hajtjátok, hanem az, ha meg­állítjátok Arturo Uit — azaz Hitlert! A szimbolikus forma tehát nem pusztán írói esz­köz Brechtnél, hanem a sem­leges országokban való elő­adás lehetőségének egyetlen módja. Frischt ilyen aggályok nem korlátozták és korlátoz­zák, az ő szimbolizmusa és elvontsága inkább az általá­nosítás lehetőségeinek szolgá­latában áll: időtlenül és tér­től, országtól kötetlenül óhajtja elmondani azt, ami belülről feszíti. Két szimbolikus dráma, két antifasiszta dráma, két mához szóló dráma. Mi az, ami meg­különbözteti őket? A szimbólumokról Talán elsősorban a szimbó­lum és szimbólum tárgya (a valóság) közti párhuzam. Brechtnél ez a párhuzam teljes, háborítatlan. A már említett okok miatt elhúzódik a konkrét valóságtól egy bi­zonyos távolságra, de ezt a távolságot elejétől végig őrzi; nem kanyarodik el, nem kö­zeledik és nem távolodik tár­gyától. Jelenetei 1929-től 1938-ig követik a Harmadik Birodalomban gyűrűző jelen­ségeket és a jelenetek végét záró „mutatótáblák” magyará­zata nélkül is tisztán követ­hetőek lennének a történelem fejezetei, felismerhetőek len­nének a hősök: Ui, mint Hit­ler, Roma mint Rohm, Dogs- borough mint Hindenburg, Dullfeet mint Dollfuss és így tovább. Tudjuk, hogy a gengszterbanda — nácipárt, hogy a karfioltröszt — jun­kerek, hogy a városi képvi­selőtestület — államhatalom, hogy a zöldségkereskedők — polgárok. Tudjuk — hogy csak két jelenetről beszéljünk —: a tragikomikus bírósági tárgyalás a Reichstag-pert parodizálja, Roma lemészár­lása pedig nem más, mint a „hosszú kések éjszakája”, azaz 1934. június 30-a, ami­kor Hitler végzett Rőhmmel és az SA-val. A történelmi és drámai párhuzam kiépí­tése, összefüggése tökéletes; még az is helyet kap Brecht művében, hogy Hitler (azaz Ui) egy kivénült színésztől a ,,társasági” viselkedést, beszé­det, stílust megtanulja. Frisch szimbólumait ko­rántsem húzza meg vonalzó­val a történelmi események mellett. Példázatai ködösek, belső logikájuk csak nehezen, kihagyásokkal követhető és még akkor sem utal egyér­telműen a tárgyra. Ennek oka nem elsősorban a szerző következetlensége vagy írói fegyelmezetlensége, hanem eszmei zavara és ebből ere­dően az, hogy a szimbólum kiindulópontját rosszul vá­lasztotta. Tudjuk vagy in­kább sejtjük; a gyújtogatok a fasiszták. Tudjuk, Bieder­mann úr és neje személyesíti meg a Polgár-t. De vajon ki legyen, melyik társadalmi osztály vagy réteg Anna, a szobalány; kit hoz színpadra a szerző a tűzoltók karával (akik passzív rezisztenciával és telve aggodalommal figye­lik a gyújtogatok machiná­cióit és a polgár szolgale! hű­ségét, de cselekvőén bele nem szólhatnak a játékba); ki a rendőr és végül de nem utol­sósorban: a pokoljelenetben micsoda pokoli logika vagy logikátlanság változtatja meg az eddig megismert jelleme­ket? Mit miért? Brecht mindent indokol, nála minden hihető. És nem­csak azért, mert amit leír, megéltük és szerencsére túl­éltük, hanem azért is, mert semmiféle tetszetős megoldás csábításának sem enged. Aho­gyan ő megrajzolja a fasiz­mus behatolását a német gaz­dasági, politikai és társa­dalmi életbe (a sorrend ez esetben nem mindegy), az nemcsak az író logikája, a történelemé is. És elsősorban a történelemé. Hadd fűzzük itt hozzá: egyetlen — bár na­gyon fontos — tényt Brecht is nagyvonalúan elnagyol: csak néhány szóban, de nem drámai, azaz cselekvő módon mutatja be, hogy az egész fasiszta akció a munkásosz­tály és pártja ellen irányuL De ez érthető abban a pilla­natban, amikor a dráma szü­letésének keltezését és bemu­tatásának helyét nézzük. Brecht — helyesen — gazda­sági érdekekkel magyarázza a karfioltröszt és a gengszter­vezér, majd később a városi

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents