Pest Megyei Hirlap, 1960. február (4. évfolyam, 27-50. szám)
1960-02-28 / 50. szám
András Endre: Szemben a tengerrel Képzeltelek konok-szilajnak. félve fürkésztem birodalmad, s te csak játszottál. Habjaid körülcirógatták az öblöt, muzsikáltak a sziklafalnak. Igy nyugtattál, elűzve gondom, s hittem: valaha jártam itt. messzi fodrozó partjaid emlékét sejtjeimben hordom ... Igen, ismerlek. Félezer éve itt vívott végzetes csatát Hunyadi a törökkel, és megbontva a hadirendet, szegény Ulászló itt esett él. már-már győzve a jó király ... Igen. így volt. Ezernyi szál e naptól szövődött közöttünk, s hogy itt vagyunk, hogy visszajöttünk, hűségről vall. Ugye, megérted beszédemet. Testvér-tanúnk? Vesd hát le könnyű tajték-vérted, hisz máris barátok vagyunk, miként népeink annyi éve ... Cserno More, maradj a béke és a barátság őrizője! Képzeltelek konok-szilajnak — megértem mélységes nyugalmad: békés népek szép tengere erős és örök fiatal vagy. Várna, 1958 július Móritz Valéria: Hereszkó partján Mint óriási könnycsepp ég a tó. amelyet Eros sírt egy éjszakán örömében, míg erre járt — a fán ■ mámora reszket. A park álmodó. A lomb lazán a víz fölé hajol — s mint lepkeszárny a szirmok bársonyán vitorlás ring — a partra halk. román muzsika száll mely elhal valahol. Nemcsak egy könnyet ejtett itt Eros hanem még nyolcat, melyet kékre fest a nyári ég. Oly boldog Bukarest s rólam is minden bánatot lemos. Baranyi Ferenc: Je fáimé, Cathy! Je t’aime így zeng. vall. így visszhangzik a völgyben a hangom, százszorosra erősödvén köröttem, szívem szerint oly szörnyűt, oly hangosat kiáltnék. hogy évek múlva is még visszhangozza e tájék, hogy évek múlva is még. mikor már messze mentem, a vén hegyóriások beszéljenek nevemben. Most menni kell. Ma éjjel lejár az útlevél és sok munka vár. Számomra törvény a visszatérés. Cathy ma még valóság — álom lesz holnap, álom, emlékként átidézve három merev határon, három merev határnak hűvösfényű üvegjén arcéle elmosódik; halvány hátába veszvén. Falu Tamás: AaleSlind S ő sírva jár e tájon, a mély felhőket nézi. mert vízesések hangja szerelmünket meséli, mert emlékemet őrzi a bérc. a völgy s a keskeny part homok-melegében ott sejlik még a testem, a karcsú hab taréja még sinyli karcsapásom, a sápadó sugárban sötétlik bámulásom, idéz a táj. És éjjel, ha sziklák szíve dobban: visszhangzik vallomásom a Pyreneusokban. Estaing, Hautes Pyrenées, 1959. £ Csuka Zoltán: Remény Csodás sziget Norvégiában, Erre vitt egyszer világhonvágyam. Hajónk hatalmas, nagy hajó volt. Előtte a sziget is hódolt. Miként egy szörnyű hadiflotta, A lelkét kettéhasította, Vágy támadt benne messzire, S reszketett a sziget szíve. A parton állt az egész város, A doktor és a gyógyszertáros, A lelkész és a boltiszolga. Jött a tömeg, szaladt, loholva. Nézték a sok idegen arcot, Szemükben feldúlt tó viharzótt: Szigethez szegzett életük, Mely csodát nem tesz már velük. S a hajó nem érintett partot. Hosszan kürtőit és tovább tartott. Hasztalanul hipphipphurráztak. Kalapot, kart hiába ráztak. És hazament az egész város. A doktor és a gyógyszertáros, A lelkész és a boltiszolga, Ment férfi és nő lehangolva. Mert tudták, hogy csak fél év múlva örülhetnek hajónak újra. Becsukódott a sok-sok ablak. Most már megint maguk maradtak Az álmokkal és sóhajokkal, A hétköznapi bús bajokkal, A hosszú-hosszú éjjelekkel, A vízre sikló fényjelekkel, Sirályokkal, halak szagával. És mindenki maga-magával. Kit már a lelkűk rég megúnt. Hajónk füttyén szívük sikoltott. Aznap nem volt ott senki boldog, S mögöttünk maradt Aalesund. Ó, így vagy te és így van ő is. És így vagyok örökre én. Árbocokat lesünk a ködben, A valóság vad szigetén. Ó, hányszor futunk partig s vissza. Hangunk harsány, majd elhaló. Könnyünket a fövény fölissza. És sosem köt ki a hajó. Az ablak mellett ketten ültünk szemben, s lebegve szálltunk fenn a nagy hegyekben, és míg kocsink lüktetve csak csapongóit, előttem élete lassan kibomlott. — sötét virág. — A neve ez volt: Náda, — remény — és cseppnyi kora óta árva. Apját a horvát usztasák megölték. az édesanyját elvitte az éhség, ő ott maradt a „konclágerben” árván, s nevében ott az égi szép szivárvány, a jó remény. S most fönn él messzi hegyek magasában, tanítónő egy csepp kis iskolában. A tenger tőle futamatnyira, de tengert mégse láthat fönn soha, csak pásztorok vannak ott és olajfák, kövek közt szőlők, göndörszőrű birkák. A férje — szintén árva — tengerész, s a tengerész élete oly nehéz, évente párszor hazalátogat, a boldogság bizony szűkös falat. Az életüket igyen tengetik, a remény kisdedét melengetik, és várják csendben a szép öregséget, midőn a két árva majd együttélhet. Mert zord az élet itt, zord és kemény, de fönn egy csillag fénylik: a remény, örök remény. 1959. A dalmát égbolt alatt. Irma Abdurachmanova mutatta be. Irma Abdurachmanova újságíró. Mosolygó arccal nyújtotta kezét. — Dása — csak ennyit mondott. A Szverdlovszk téren álltunk, a Nagy Színház előtt. Szürke hétköznap délelőtt volt és nyár. Szokatlanul forró moszkvai nyár, könnyű szellők suhogásával teli. Talán húsz éves lehetett. Hajába beleborzolt a meleg szél. Állt, mozdulatlanul, s valami bájos, tettetett komolysággal nézte a szökőkút csillogva szétporló vizét. Hosszan néztem haja színét, szája szögletét, ajkánál a mosolyt kergető, mosolyt csalogató kis bemélyedést, szeme pajkos, játékosan lobogó fényét, hajának finom és fényes csigáit, a könnyű mozdulatot, ahogy a kőperemhez lépett. Irma ezüst húsz kopejkát nyomott a kezembe: — Dobd a kútba! Csak álltam és néztem a lányt. Különös hasonlóság. Pontosan olyan, mint a feleségem. A haja színe, a szája Dubravecz Atfila: Thüringiai jegyzet Mily felséges e nyílként suhanó busz puha bőrpárnáin ringani, szállni... A germán precizitás sima betonján robogni, s kortyolni szomjas szemekkel Thüringia fenyves hegy-völgyeinek pompás szív- s lélek-vidító italát... Száguld telivér Ikarus-paripánk, rajta negyven magyar: jó kürtös Lehel szelíd unokái, kik a testvérföld tájait járják, kezükben vad íjjak helyett békés jegyzettömb-füzetekkel... Idegen ország tárja elénk büszkén kincses tájainak titkát, mint ifjú művész, ha művét mutatja szemérmes szerényen, szigorú kritikusának... Ö, Németország! Tiszta hit és hűség, új fanatizmus földje; Siegfrid s Helmut két tűzszívű FDJ-fiatal szól elmúlt hónapok emléksövényén át: „Egyek leszünk! és „Kelethez tartozunk!” Ez a te hangod ifjú Germania! Erős szólam a népek kórusában; Vágyad s reményed ez. sors-szimfónia. Ez köszönt, ragyog minden „Guten Tag”-ban, Köszönt bársonyával rétek füvének. Espe-Hain barna szénmezőivel, hol lomha vas monstrumok harapják a föld gazdag húsát, s piros kis zászlót lenget a szél a daruk tornyán és a munkás fekete arcáról víg mosoly villan, mint az optimizmus, mint a csillagfény ... Viszem magammal meisseni korsód szép égőszemű, szőke-bőrű munkáslány. kinek kedvese túl kényszerhatáron sóhajából kecses üvegőzeket, s táncoló pehelytündérkéket formál. Viszi a korsód, a szép széles-szügyű lovakkal: Elba-parti-címkés táskám. S ha csókotokban és hazában egyesültök inni fogok valahol Pest megyében a diadalmas, piros Németország újdonsült s régenvárt házasságára ... Köszöntlek Némethon! Szívem köszönt, s furcsa, buszonvajudó versesjegyzet. Köszöntlek jó Marx és Heine hazája, s búcsútintő kezem lobogtatja már tűnő kocsink ablakából az öröm tüll keszkenőjét, mert megismertelek ... Ostende — kikötőrészlet (Szánthó Imre rajza belgiumi vázlattömbjéből) Prukner Pál: A szökőkútnál szögletében bujkáló öröm, a leheletkönnyű mozdulatok... — Dobd a kútba! — ismételte Irma hangosabban. Dása megfordult a szóra, s kérdő arccal tekintett ránk. — A kútba? De miért? — vallattam Irmát türelmetlenül. — A monda szerint, aki pénzt dob a kútba, hamarosan visszatér! Szemben a színház fehér oszlopsora, a téren nevető arcú gyermekek játszadoznak önfeledten, kötőtűk csillannak a fényben: mamák és nagymamák készülnek a télre, s az azúrkék ég alatt méltóságteljesen száll a Kreml toronyórájának muzsikája... Visszatérni? Akár már holnap! Akár minden esztendőben! Sietve léptem Dása mellé. Két ujjam között az ezüst húszkopejkás. Már lendült & karom, hogy belehullajtom a kútba, amikor Dása tenyere, akár a megriadt madár, a kezemre röppent. — Nye pravda! — mondta, vagy inkább csak sóhajtotta búsan, lehajtott fejjel. — De Dásenyka! Hogy mondhatsz ilyet? — tiltakozott Irma. Értetlenül álltunk mellette. Lassan, akadozva beszélt. — Akkor is nyár volt... ötvenhat nyara. Itt álltunk Viktorral, kéz a kézben ... Viktor katona volt. Pénzt dobtunk a kútba, hogy mindig visszataláljunk ide ... Együtt... Hazudott a kút. Elnyelte a pénzt, s vele együtt Viktort is... Meghalt még novemberben... Magyarországon... Hozzámbújt, hogy elrejtse könnytől ázott arcát. — Gyönge az ember... testvér... — suttogta csendesen. — Olykor a régi seb is felszakad ... A földre akartam ejteni a pénzt. Megsejtette. — Dobjuk a kútba! A kivétel erősíti a szabályt. Egy kéz voltunk már. Talán egyetlen szív is. Különös hasonlóság. Pontosan olyan, mint Ö. Eddig úgy hittem, csak karcsúsága, szeme, mosolya. Ma már tudom: a szíve is. ^xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx-^í
