Pest Megyei Hirlap, 1960. február (4. évfolyam, 27-50. szám)
1960-02-14 / 38. szám
GARAMI LÁSZLÓ: ANYAK A história pontosan úgy----------------- kezdődött, ahogyan írva vagyon: I sten megkísérti Ábrahámot és mondd neki: — Ábrahám! Ábrahám! És az feleié: — Itt vagyok! És monda az Űr: — Vedd a te fiadat, egyetlenedet, akit szeretsz, Izsákot és menj vele Mária földjére és áldozd fel őt égő áldozatul ott, a hegyek egyikén, amelyet majd mutatok neked! Ábrahámot — aki ekkor Jnár nem volt éppen ifjú, iszáztizedik évében járt — 'éppen ebéd utáni álmából riasztotta a zord isteni hang. és ahogyan rámondta: „Rendben van, uram”, tulajdonképpen nem tudta, mire tett visszavonhatatlan ígéretet. * ! Azután — már késő volt. Ábrahám hosszú élete során alaposan megismerte azt a titokzatos, látható bálványból láthatatlan szellemiséggé lett istent, akinek elkötelezte magát. Ó, ez az isten szigorú, nem egyszer haragos, sőt, bosszúálló természetű, keze kemény és sújtó, pillantása mindenüvé elér, nem lehet elbújni előle. Sűrű erdőbe, föld alá, a filiszteusok fölösére éppen úgy követi a szerződésszegőt, mint a légbe vagy a kéklő tengerek mélyébe. Nem, ezt az ígéretet nem lehetett visszacsinálni. — Amit az Ür akar, úgyis valóra válik, vagy így vagy ügy! — sóhajtotta a szerencsétlen aggastyán, és fiára gondolt, késő aggkorának életteli hajtására, akit — íme el kell veszítenie. És itt kanyarodik el az igazság szála az írás fonalától. Mert Ábrahám így töprengett: ha mindenáron meg kell történnie a dolognak, ne az 6 reszkető apai kezére frecs- csenjen fia vére. Majd a felesége! És szólította az asszonyt: — Sára! Az hallotta ugyan a hívó szót, de nem túlontúl gyorsan mozdult. Egyrészt már ő sem virgonc fiatal, elszálltak fölötte az évek, szám szerint vagy száz; másrészt meg- tmta házaséletük hosszú és még hosszabbnak tűnő esztendői alatt, hogy férje állandóan ugráltassa, hol ezért, hol azért küldje; egyszer pipába való zsarátnokért, máskor a pápaszeméért, amit, isten a megmondhatója, hol hagyott el voltaképpen. . Most is, hogy szólította az Breg, csak dohogott magában: — Mit akarhat megint ez a vénember?! Nem nyughatik! És ha már szúrja a zab. hagyján, de legalább ... — Sára! Hallod?! Sára!!! Kénytelen-kelletlen, a második hívásra már visszaszólt, nehogy felverje embere az egész környéket. — Mi kell? — Gyere már, no . — Miért? Azt hiszi, hogy ha pillanatonként szólongat, magától tiszta lesz a szeny- nyes gatyája?! — Ne nyelvelj! Gyere! Nem szólt Ábrahám most sem hangosabban, erélyesebben, mint eddig. De Sára, nem hiába volt asszonya már közel háromnegyed évszázadon át, megérezte, hogy férje ez esetben nem tűr ellentmondást. Megtörölte hát kezét köténye csücskében, egy kis kékí- tőt löttyintett az öblítővízbe, járja át addig a fehérneműt, amíg odalesz és a szobába sietett. Ábrahám észre sem vette, hogy belépett. Átbámult rajta, mint a híg levegőn, valahová messze nézett. kitágult szembogara talán az örökkévalóságot fürkészte. Példáza t az olvasásróI sült ágaikon, keveset használt ruhaféléket fejtettek le számára a vastagabb törzsűek és Gáspárból alkalmi dolgozót faragott az erdőnyi barátsereg, boy, kifutógyerek s bizalmas titkár szerencsésen vegyített minőségében. Munkakörének alaptőkéje is volt: megbízhatósága! Komoly címletű zálogcédulákat biztosítótűvel erősített belső zsebéhez, tekintélyes összegeket inkasszált és kézbesített, értékeket bíztak rá, s elszámolt fillérre, hiánytalanul. Hatvanesztendős korára Gáspárból a korrektség szimbóluma és valami kifordított kronológiával — Gazsi lett. Áporo- dott humorral gúnyolta önmagát és „hivatását”, s arra a két hétre, amelyet valóságos és elfogadható foglalkozás hiányában, bizonyos hatósági intézkedés ■ folytán átélt, úgy emlékezett vissza, mint az utóbbi életének legnyugalmasabb korszakára, népszerűségének csúcsfokára. A to- loncból hízottan, ki- pihenten került elő, Gazsi mindenesetre foglalkozás után nézett. így jutott el a könyvekhez. Pár éve virágzott itt az a rejtelmes szakma, amelynek gyakorlói kezdetben összekötőként ténykedtek eladó s vásárló között, s működési területük magánosok könyvespolcai és eszpresszók apró asztalkái voltak. Kiselejtezett kötetek cseréltek ilyenformán gazdát, némi árkülönbözettel, ami az ilyen „hónaljkereskedők” haszna volt. Hogy ez a haszon nem volt olyan jelentéktelen, bizonyítja, hogy Gazsi hamarosan vállalkozóként mutatkozott be: immár alaptőkével, készpénzért vásárolt, s árkalkulációiba engem is beszervezett. Kissé pongyola helyesírással másolt könyv- jegyzéket nyújtott át, árucikkeinek szeszélyesen válogatott listáját, s kifaggatott e könyvek tartalmáról, műfajáról, minőségéről, elképzelhető ellenértékéről. A fordulat, határozottan emlékszem, Colette-nél következett be. Kissé zavaros, bizonytalan beszámolómat arról, hogy ezt a francia írónőt mennyire félreismerik s könyveinek rikító megjelentetésével fajsúlytalan jelleget akartak adni írásainak — gyanakodva fogadta. — Hát olvasom azt a nőt... — közölte másnap. — És mennyit ér? — kérdeztem szorongva. — Egyelőre nem adom tovább — válaszolta —, előbb befejezem. így kezdődött! Beleharapott az árujába, mint a cukrász, aki váratlanul rádöbben, hogy a massza, amivel dolgozik — édes! Egy hónap alatt túljutott a „Notre- damei toronyőr”-ön, a „Bűn és bűnhő- dés”-en, az. „Ének a búzamezőkről” kedves kötetén és Szárúd György „Stradivari”- ján. Háziasszonyával gorombán csatáro- zofct, aki sokallta a a éjszakai olvasások« hoz fogyasztott ára« mot, s valahonnan apró stelázsira tett szert, amelyen tarka összevisszaságban sorakoztak a már kiolvasott, vagy böngészésre váró könyvek. Néha piros szemmel, kialvatlanul jelent meg a presszóban, ásítozva és zavartan,- de á teraszról, fölénnyel és mosolyogva nézett a világra,- mint aki nagy titkot tud, azt, hogy az élet más, egészen más... Gazsi — sajnos —• mostanában rongyosodig cipőjét papírral béleli, s fintorogva ráfanyalodott ismét a bizományi üzletekre. Az a néhány konkurrens, akiktől hajdan eme üzletág fogásait elleste, megvetően emlegeti, mert válogat, fitymál, minélfogva olcsóbban jut az áruhoz, egyszóval mint afféle tisztességtelen versenytárs, rontja a szakma hitelét. Ráadásul titokzatos év- számokat tud, ritka kiadványokat emleget, fordításokat bírál, de határidős üzletekre eleve képtelen, mert az átvett könyveket előbb elolvassa, s a haszonból, amely valami szemérmes ösztön folytán egyre gyérül, betűszagú antikváriumokba mászkál, könyvet vásárol, csakis a stelázsija számára. Egyébként jelenthetem: pillanatnyilag a „Háború és béké”-t olvassa és nagyon meg van elégedve az íróval. Tokaji György vénember — emlékezett meglehetősen tiszteletlenül férjére — bizonyosan kést tett volna a fiú nyakára. Én meg ... Megakadt a gondolatsor. — Valóban ... Mit teszek én? — Hát feláldozni nem fogom. Ilyet nem kíván az Ur. Az öreg talán csak álmodta az egészet... Igen, álmodta ... Ezek szerint... hm ... nem is az Úrtól kell tartanom, hanem — Ábrahámtól! Ez a felismerés felfrissítette. Most már nein az Úrral való perlekedés módozatain töprengett, hanem azon, hogy miként közölje férjével azt a tényt, hogy a gyereket mégsem áldozta fel. — Nehéz ügy ... Mondhatnám, hogy feláldoztam, de kire bízhatnám ezt a tízesztendős fiút? Ha meg vele együtt térek haza, hogyan magyarázzam megmenekedését? Izsák .--------- is gondolkodott. I nkább anyjára, mint a köves, szakadékos útra függesztette szemét, kérdezte volna, meg nem is. Jó eszű fiú volt. látott már egyetmást az életben. ismerte törzsének vakbuzgóságát, kegyetlenségét, irgalmat nem ismerő szokásait. Hallott már emberáldozatról, de saját magát mégsem tudta máglyára képzelni. Amíg anyja ráncba húzódott homlokát, fájdalmasan Összezárt száját látta, nem mert szólni hozzá. De amikor észrevette az első mosolyt, inkább Sára szemében, mint száján, megszólalt: — Anyám! Az pedig felrezzenve gondolataiból, mondta: — Itt vagyok, fiam! És szólt Izsák: — íme, látom, itt a tűz és a fa, de hol a bárány az égőáldozathoz? Túlesett hát az első és legfontosabb kérdésen. Kissé megkönnyebbedett. De csak egy kissé. Mert anyja az egyenes válasz helyett a csúcs felé mutatott. — Majd ott! A kapaszkodó után megpihenve, folytatta csak: — Az isten majd gondoskodik bárányról az égőáldozathoz, fiam! Sóhajtott. — Gyerünk! És ők mentek ketten — együtt. Nem, nem felesleges szóismétlés, ketten mentek, egymás mellett ketten fel a hegynek, a csúcs felé, és együtt is mentek ők ugyanazon gondolattól zaklatottan. Mi lesz ezután? A fiú hajlott volna a szökés felé, mert tudta: anyja nem éri utol, a szolgák meg messze maradtak. Mire szüléje riasztaná őket. bevethetné magát a sűrűbe, és ott még az isten se találná meg... De az a mosoly... Az csak jelent valamit? Nem is keveset? Talán magát az életet... És egyszerre érezte: menynyire szereti az anyját. Nem hagyná itt még akkor sem a bajnak, ha úgy fordulna, hogy mégis.... A kés ... Milyen érzés lehet, ha ... A csirke még fut, miután lenyakazzák... És fáj-e?... Sára még mindig nem határozott, mit tesz. Összebeszélhettek volna ugyan ők ketten, megegyezhettek volna valamely természetesnek tűnő vagy akár fantasztikus mesében — Ábrahám híve volt a csodáknak —, de az anya szigorú nevelési elveket vallott: nem hazudott soha — a gyerek előtt, hogy az neki se füllentsen. Messze esett hát tőle a gondolat, hogy valamiféle összeesküvést szőjön vele férje ellen. De valamit... valamit mégis tenni kell! És ekkor megszólalt a fiú, másodszor: — Anyám! — Itt vagyok, fiam! — és Sára elhatározta, ha megint az áldozatról firtat valamit a gyerek, hát elmond mindent. Együttesen csak többre jutnak, közösen talán hamarabb kifundálnak valamit. Végeredményben mi fontosabb? A nevelési elvek vagy az élet?! De Izsák nem érdeklődött, csupán éhes volt, enni kért. Sára megdühödött. Eddig azt hitte, ismeri a fiát. De, hogy éhes!... Öt magát ilyen főbenjáró gondok gyötrik, ez a kölyök meg csak a hasával törődik, semmi mással! Le is pocskondiázta alaposan. Hogy apja fia, akinek a hasa az istene, pedig tudhatná, hiszen nagy fiú már, hogy isten színe előtt böjttel tisztul az-emberfia és hogy áldozattevés előtt nem szokásos evéssel törődni. Legvégül pedig megjegyezte, hogy többet várt tőle, elmélyültséget, magába- szállást, satöbbi, satöbbi. Azt bölcsen elhallgatta, hogy az élelmiszeres iszákot és a vizestömlőt a szolgáknál feledte, így hát nemcsak a lelkiek, hanem az ő feledé- kenysége miatt sem ehetnének. Izsák — aki elkészült a legrosszabbra, nem tartotta ez- egyszer a száját, hiszen mit jelent egy-két erőtlen anyai pofon ahhoz képest, ami el- következhetik még — és példálódzóit, hogy senki sem lesz attól bűnösebb, mert egy-két korty vizet leenged a torkán; és bűntelenebb, ha éhségtől szédelgő fejjel sütteti magát a nappal. — Különben is — tette hozzá rettenetesen sajnálva szegény önmagát — az ember addig egyék, amíg ehet. Ki Sára tudta, le^obb h„asy-----------------— m, mert íerje i lyenkor mindenkinél nagyobb személyiséggel társalog. És ki az a nagyobb személyiség? Csak egyetlenegy lehet... Más büszke lett volna, hogy ilyen, valóban magas körökből való, ismeretségre tehetett szert, de Sára inkább félt, mint örült. Emlékezett, minekelőtte Izsákocskával vi- selős lett, szintúgy a levegőbe meredt a férje és a beszélgetésnek — matróna korára — ő látta kárát. Az egész város kacagta, hogy kilencvenéves korára teherbe esett. De csak várt türelmesen. Mert aki azt megteszi, hogy gyereket fogantat egy öregasszony méhében, sok mindenre képes. Végre megszólalt Ábrahám: — Az Ür szólított ismét... Sára megadóan bólintott: — Gondoltam ... De feltámadt benne a félsz és a félsszel együtt a harag. — Hát vegye tudomásul, maga is, az Űr is, hogy én több gyereket nem szülök maguknak! Elég volt nekem Izsák! Hogy még az Űr! Szülje meg ő! Maga meg, vén pernahajder, ne hivatkozzék íolyton-folyvást az Űrra, ha kangörcse van! Vén bakkecske .. Ábrahám kinyújtotta a kezét. — Elég! Sára elhallgatott. És Ábrahám folytatta. Nagyon halkan és nagyon nyugodtan: — Még egy szót csak és ki- seprüztetlek a házamból! Szentséggy alázásért! Azt teszed, amit az Űr parancsol. Az Űr pedig — és itt hálatelten emelte szemét az ég felé — nem parancsol leghűségesebb szolgájának olyat, hogy néked még egy gyereket csináljon... Ezt egyszuszra mondta. Aztán egészen más hangon, sze- liden-szomorkásan sóhajtotta: — Más megpróbáltatás vár ránk ... Izsák ... — Mi van Izsákkal? — riadt Sára, érezve a bajt. — Talán tiszteletlen volt az én Urammal? Vagy ... Ábrahám a fejét rázta. — Nem, nem, Sára... Az Űr azt kívánja, hogy ... Könnycsepp gördült ki fénytelen szeméből. Sára — maga sem tudta, miért — megsajnálta az öregembert. Hozzá akart lépni, hogy átölelje vagy megsimogassa, vigasztalva öt abban a titokzatos bánatban, amit az Űr mérhetett rá, de férje egy erélyes mozdulattal visszaparancsolta. És mint a kikerülhetetlen végzet visszhangja, szinte gép módjára mondta: — Azt kívánja a mi Urunk, hogy áldozzuk fel néki Izsákot ... És monotonul darálva a szavakat, elismételte mindazt, amit közölt vele a Hang, az áldozás hogyanját és mikéntjét, hozzáfűzve, hogy a megbízás ugyan fájdalmas, • de nincs kiút, teljesíteni kell, méghozzá Sára teljesíti, hiszen a baromfiak és kisebb háziállatok leölésével az asszony már némi gyakorlatra tett szert ebben a munkában. Helyesnek véli ezt a megoldást azért is, mert a gyerek így nem kinlódna az ő avatatlan kése alatt sokáig. Sára voltaképpen nem ismerte az Urat. de urát annál inkább. Tudta, hiábavaló minden további szó. így hát reszketeg kezekkel ugyan, de bevégezte még aznap a mosást és kiadta a cselédségnek az utasításokat a teregetés és vasalás módozataira vonatkozóan, mondván, hogy ő több napon át távol lesz otthonától. reggel, megnyerőülaz ő szamarát, maga mellé véve két szolgát és az ö ? 4 Mit tudok Gáspár- ^ ról? Mindenekelőtt 4 azt, amit elmondott 4 magáról. ^ önéletrajza az első 4 ötven esztendőben 4 kissé hézagos volt. i Valahonnan Szatmár 4 megyéből keveredett 4 Pestre, ugyanolyan ? kilátásokkal, mint ^ más polgári családok ^ gyermekei, akikben £ erősebb hajlani mu- £ tatkozott a gazdago- £ dás hétköznapi mód- £ szerei iránt, s ebben '4 a tej jel-mézzel, pa- £ namával bélelt, raö- '4vekedö városban £ gyökeret eresztettek '4 a századforduló után. 4 Ösztönösen válasz- '4 tóttá a tőzsdét min- '4 dennapi harci meze- í jenek, s úgy hírlik: '4 nem dicstelenül! ; Itt terjedelmes rés '4 mutatkozik az élet- \ rajzban, csak a száj- ! hagyományok alap- ! ján állapítható meg, ! hogy a második vi- í lágháború gőzében í imponálóan száraz ! maradt, mi több: í egyelőre önzetlen ba- \ rátként szegődött í azok mellé, akik ép- í pen barátok nélkül I maradtak azidőben. \ A háború múltával, í nem lévén semmi \ szakismerete, kép- I zettsége, úgy állott í egy szál tudatlanságá- ; val, tétován, tőzsde \ nélkül, hogy félő j volt: a megenyhült > tavaszi szellő elrepí- ! ti, mint az avarrá I érett falevelet. A haj- ; dani baráttalan bará- ! tok leltek rá és Gás- l párra szép napok ; virradtak. Ha van ! olyan csoda, hogy az ' avar fakuló levelei - visszakerülnek az ; ágakra, részt kérve ! ismét a keringő ned- \ vekből — az övé I ilyen csoda volt. Bő- í séges ebédek, vacso- ! rák rügyeztek ki szá- ; mára is a megfrisfiát, Izsákot, és fát hasogatott az égő áldozathoz. Akkor azután fel- kele, és elindula ama helyre, amelyet Isten mutatott. Es ment fiával j és két szolgájával két j napon át, míg végre a \ harmadik napon f elvetél az ö szemeit, és látá a j helyet messziről. És mondá az ő szolgái- \ nak: — Maradjatok itt a \ szamárral, én pedig és ez \ a gyermek elmegyünk 1 amoda, és imádkozunk, 1 azután pedig visszatérünk í hozzátok. A két szolga jószerrel rá- j állt a dologra. Örültek, hogyj kis időre megszabadulnak í asszonyuktól, mert a két nap í alatt annyit házsártoskodott 4 velük, amennyit két észtén- 4 dőre is beoszthatnának az j eddigi mérték szerint. És-még valami: Egy barátságos kecskemama j legelészett a közelükben, gi- ! dájával. i Gondolták: amíg Sára oda-1 lesz, elcsípik az állatokat, jól 4 jön ez a szegénységben, akár ; itt falatozzák be húsukat, í akár hazaviszik őket. Ábrahám házánál nem tar- \ tolták túlontúl bő koszton a \ cselédséget. Most is! Sára rámordult a 4 két legényre, látva, hogy bon- j togatni kezdik az éleímisze- '4 rés iszákot: — Még le se tettétek a fene- '4 keteket, de már zabáitok! Talán, ha tudják, miért in- ‘4 gerlékenyebb Sára a szó- / kottnál, megbocsátanak neki. í De így ... így csak a leg- í természetesebb, hogy eszük 4 ágába sem jutott figyelmeztet- \ ni őt: vinné magával az élei- j miszer egy részét és a vizes- ; tömlők egyikét. Inkább hallgattak. Lenyer- \ gelték a szamarat, és kényei- j mesen elnyújtóztak egy eny- • hét adó pálma árnyékában, \ amíg asszonyuk visszatér. ! Ö pedig vévé az égőál- dozathoz való fát, és féltévé az ő fiára, Izsákra, ő maga pedig kezébe vévé a tüzet és a kést. És ők mentek ketten — együtt. Igen ám, de velük ment, előttük ugrándozott a két kecske is, az anya és fia. Mintha csak az utat mutatták volna felfelé. És miközben a fáradt, törődött öregasszony rá-ránézett a mellette lépdelő zsenge fiúra, majd rávetette tekintetét kéretlen kalauzaira, a kecskékre, keserűen morfondírozott: — Könnyű ezeknek az oktalan állatoknak! Lám, hogy évődnek, játszanak egymással! Ez is anya és fia ... Ez is úgy szült, mint jómagam... És mégis ... Ezt a gidát megvédi az anyja minden veszedelemtől ... Én meg ... Magam veszejtem el ezt a gyereket, akit olyan későn és oly nagy kínnal hoztam világra!... Dehát igazán el kell-e veszejtenem? Mentek, baktattak a pusztában, a komor, fenyegető hegy kietlen lejtőjén felfelé. Elöl a kecskék, utánuk ők. — Ha én vagyok Ábra- hám — gondolta Sára — per- beszállok az Úrral. Hát miért adta, ha csak úgy, ok nélkül vissza akarja venni?! Hiszen olyan jó, olyan kedves gyerek. És tetszelegve nézte a fürge legénykét. — De nem vagyok Ábrahám ... Én nem beszélgetek az Úrral ... De csak szóval lehet perbe szállni vele? ... És valóban akarhatja-e a gyermek vérét? A két kecskére nézett és megelégedetten elmosolyodott. Arra gondolt, milyen jó, hogy erőt véve önmagán, egy szóra, vita nélkül elvállalta ezt a kínosan fájdalmas megbízatást, amit kívüle egyetlen asszony, egyetlen anya se vállalt volna. — Amilyen vakbuzgó az a
