Pest Megyei Hirlap, 1960. január (4. évfolyam, 1-26. szám)

1960-01-10 / 8. szám

ityiiwljdw, typídÍPj&IZ.

\xv;\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\^^

V V

I Lelkes Miklós:

Ha új tavasz jő... f

Felvillannak, mint bölcs bagolyszemek. Biztató-sárga' téli ablakok.

A lágy sötétbe olvadó fehéren Szétcsorgó fényük szeliden ragyog.

Kék füstöt fű a háztetők felett A szél. Fekete tusrajzok a fák — Elmaradnak a hallgatag hegyek,

S én fütyörészve ballagok tovább,

Mivel tudom — elvetett álmaim.

Hópaplan alatt szunnyadó szavak.

Ha új tavasz jő, mint a friss vetés, Győzelmes zölden majd kihajtanak!

Baranyi Ferenc:

OTTHONI TÁJ

Ötemeletnyi, tűzfalas-magasból néha látom az otthoni vidéket, házunk falát, amelynek olcsó mésszel anyám adott csudálatos fehéret,

s a sünhátú tarlót a kert mögött, hol kicsinyeit szólítva réce kószált megmotozván az abrak-törmeléket, amit hántáskor otthagyott a jószág.

S a frissenvágott széna illatától dalos mámorba bódultak a tücskök, a kakukfű-borított árokparton cigánybandájuk sürgölődve nyüzsgött.

A Bogárzó nyugalmas vízszínéről nyárvégi szellő hordta szét a csendet, majd csíz csapott a fák közé s a gallyak csiklandósan-nevetve felzizegtek.

... ötemeletnyi, tűzfalas-magasból néha látom az otthoni vidéket.

De emlékezni sincs idő nagyon már.

A tűzfalak közt mást diktál az élet.

Ha néha megtérek...

Ha néha megtérek poros falumba s utam mosolygó táblák közt vezet, a vén Istók, a csősz, csak így köszön rúr „A Belzebub hozott* Ferkó gyerek!”

S akármivé formálnak fönn a könyvek, a sima sor, pallérozott beszéd, sosem hagyom, hogy másképpen köszöntsön, s én süvegeiéin mindig öt elébb.

Országos iparművészeti kiállitás a Műcsarnokban

A „régj világ” közvéleménye az iparművészet fogalmát rendszerint a díszpárnahím- zéssel, lámpaernyőkészítéssel és vitrintárgy-gyártással azonosította. Ma már — s ebben következetes kultúrpolitikánk is hathatósan közrejátszott — az iparművészet jelentőségéhez illő rangot kapott, s a kisiparosi mütyürkék nyárspolgári világától elhatárolódott.

Egyre nyilvánvalóbb és lassan köztudomású lesz, hogy az iparművészet az általános művészeti ízlés kialakításánaiic elsőrendű eszköze.

A mindennapi életünket kísérő tárgyak — a bútorok, ruháink, dísztárgyaink, sőt a legegyszerűbb használati eszközök is — fonnai megoldásukkal, vonalaikkal, színeikkel, esetleges díszítményükkel meghatározott, vizuális természetű (tehát képzőművészeti) élményt adnak, a legközvetlenebb módon befolyásolják véleményünket, művészeti ízlésünket, életünk stílusát.

A műcsarnoki nagy bemutató szinte példátlan közönség- sikere (naponta sok száz látogató fordul meg a kiállításon) azt tanúsítja, hogy a rendezők megtalálták a kontaktust a közönséggel, s a felsorakoztatott

munkák — még a legmerészebb megoldásúak is — méltánylásra találnak. Eltűnőben van az a távolság, amely az „ipar és művészet” köreit elválasztotta eddig. Vállalataink, gyáraink egyre több kvalifikált (iparművészeti főiskolát járt) tervezőt foglalkoztatnak — ráébredve arra, hogy az eredeti szellemű, művészi megoldások nem csökkentik a kereskedelmi forgalmat. Sőt, ellenkezőleg! Világhíressé vált autóbuszaink, rádiókészülékeink, szerszámgépeink kialakításánál az ipari formatervezés művészei is szerepet kaptak. S az eredményeknek, noha legtöbbször névtelenül — részesei ők is.

S az önálló, „egyedi darabokat” alkotó művészeink? A keramikusok nevét ismerik világszerte (Kovács Margitnak most van kiállítása Olaszországban) s gobelin-szövőink, ötvöseink is az európai ranglista első helyein állnak. Mindezt — s a nem kevésbé figyelemre méltó kisebb eredményeket — híven szemlélteti a kiállítás.

Az örömbe azonban — üröm is vegyül. A rendezők — az egységesség, a frappírozott hatáskeltés kedvéért — kissé leszűkítették a kiállítóművészek

listáját. így bizonyos aránytalanságok keletkeztek.

Nem egy értékes eredményt elért alkotó nem

legszívesebben. A Műcáarnok két oldalsó teremsorát teljes egészében a lakásberendezési tárgyaknak és az öltözködés művészetének szentelték. A modem — természetes szépségükkel és célszerűségre törekvő megformálásukkal kiváló — kisbútorok között különösen Király József és Moes Tibor munkái érdemelnek figyelmei.

— Hulla.

Semmi válasz.

— Hulla — ismételte a professzor sürgetően. — Szóval maga a kerítés mellett ásta el, ugye?

— Én semmit se mondtam! —- robbant ki Suchanek.

— Maga a kerítés mellett ásta el, a maga kertjében! — ismételte keményen C. G. Rouss. — Maga útközben ölte meg Beroun felé. Maga egy zsákkal törölte a vért abban a kocsiban. Hová tette a zsákot?

— Nem igaz! — kiabált Suchanek. — Én megvettem a kocsit Csepelka úrtól! Én nem hagyom magam senkitől mace- rálni...

— Várjon csak ember! — mondta Rouss. — Akkor én fogom kérni, hogy a policemen menjenek oda megnézni. Ez már nem az enyém biznisz. Ez az ember elmehet. Kérem, uraim, tizenhét percig tartott. Nagyon gyorsan ment. Ez egy buta kejz volt. Leggyakrabban egy óráig szokott tartani. Hát most kérem szívesen, hogy jöjjön valaki ide az urakból és én fogok neki adni szavakat. Ez nagyon soká fog tartani, mert én nem tudom, hogy az övé secret, hogy is mondják azt?

mm Titok — súgta valaki a hallgatóságból.

— Titok — örvendezett kiváló hazánkfia. — Sok időbe fog kerülni, míg az az úr elárulja nekünk a természetét, a múltját és az ő legjobban titkolt ájdijait.

— Gondolatait — súgta valaki a hallgatóságból.

— Well. Én kérem, uraim, ki hagyja most magát analáj- zálni?

Szünet állt be, valaki elnevette magát, de senki se mozdult.

— Én kérem — ismételte C. G. Rouss. — Hiszen semmit se fog fájni.

— Menjen maga, kolléga úr — suttogta a belügyminiszter az igazságügyminiszternek.

— Menj oda, mint pártod reprezentánsa — bökte oldalba egyik képviselő a másikat.

— Parancsoljon, osztályfőnök úr — bíztatta az egyik magasrangú tisztviselő minisztériumbeli kollégáját.

A helyzet kezdett kínossá válni. Senki sem emelkedett fel a helyéről.

— Én kérem, uraim — szólalt meg az amerikai tudós harmadszor —, talán csak maguk nem félnék, hogy el fogják magukat árulni?

Ekkor a belügyminiszter hátrafordult és sziszegve parancsolta:

— Hát menjen valaki!

mar regre

A hátsó sorban egy jérfi szerényen elköhögte magát, és felállt: száraz, kopottas öregember volt, izgatottan mozgó ádámcsutkával.

— Én... ehm — mondta félénken —, hát ha senki, hát akkor engedelmükkel... izé...

— Jöjjön ide! — szakította félbe az amerikánus parancsnoki hangon. — Ide üljön le! Magának kell mondani, ami először eszébe jut. Magának nem szabad gondolkodni, magának kell odavágni mechanically, maga se tudja hogy mit. Maga érti?

— Kérem — mondta készségesen a kísérleti ember és kissé szorongott az oly kiváló hallgatóság jelenléte miatt, aztán köhintett és zavartan pislogott, mint egy érettségiző diák.

— Fa — lőtt rá a tudós.

— Hatalmas — suttogta az öreg.

— Hogyan, kérem? — 'kérdezte a tudós értelmetlenül.

— Erdei óriás — magyarázta az ember szemérmesen.

— Ah, úgy. Utca.

— Utca... az ünnepi díszbe öltözött utca — szólt az emberke.

— Mit ért ezalatt?

— Hát kérem, ünnepélyt. Vagy temetést.

— So. Hát magának kell mondani csak ünnepély. Lehetőleg egy szóval.

— Igenis, kérem.

— No, akkor tovább: üzlet.

— Virágzik. Kereskedelmünk válsága. Politikai üzlet.

— Hm. Hivatal.

— Melyik hivatal, kérem?

— Az mindegy. Mondjon gyorsan valami szót. Gyorsan!

— Ha azt méltóztatna talán mondani, hogy Hatóság ...

— Well. Hatóság.

— Az illetékes hatóság — bökte ki örvendezve az emberke.

— Kalapács.

— Harapófogó. Harapófogóval húzni ki belőle a szót. Kalapáccsal szétverte a fejét.

— Curious — mormogta a tudós. — Vér.

— Vérig pirulni. Ártatlanul kiontott vér. Vérrel írott történelem.

— Tűz.

— Tűzzel-vassal. A derék tűzoltó. Lángoló beszéd. Mene tekel.

— Különös kejz _ mondta a professzor kissé elhűlve. — Hát még egyszer: maga, ember, mondja csak az első képzetet, tudja? Csak az, ami automatically jön elő magának, miikor hallja a szót. Go on! Kéz!

— Segítő testvérkéz. Tartja a zászlót, ökölbeszorított kézzel. Tisztátlan kezek. Körmére ütni.

— Szem.

— Az ítélő nyilvánosság szeme. Szálka a szemében. Levetni a hályogot. Szemtanú. Port hinteni a szemébe. Ártatlan gyermekszem. Kiszúrni a szemét.

— Ne olyan sokat. Sör.

— Nemes pilzeni. Az alkohol démona.

— Zene.

— A jövő zenéje, összeszokott zenekar. A zenészek nemzete. Csábító hangok. A nagyhatalmak koncertje. A

béke harsonája. Nemzeti himnuszok.

— Üveg.

— Vitriol. Szerencsétlen szerelem. Szörnyű fájdalmak között múlt ki a kórházban.

— Méreg.

— Felforr az epéje. Kút- mérgezés.

C. G. Rouss megvakarta a fejebúbját.

— Never heard that. Hát újból, kérem. Én szeretném önöket, uraim figyelmeztetni, hogy mindaddig a ... eh, az olyan plain, egyszerű dolgokkal kezdjük, hogy megtaláljuk az illető fő interestjét és professionját. Hát akkor tovább ... Számla,

— A történelem benyújtja a számlát. Leszámolni az ellenséggel. Ellenfelünk számláját terheli.

— Hm. Papír.

. — A papír pirul szégyenle- tében — jelentette ki az emberke energikusan. — Értékpapírok. A papír mindent elbír.

— Bless you — mondta a tudós ingerülten. — Kő!

— Követ dobni rá. Sírkő. Vjecsnaja pamjaty — mondta a kísérleti ember buzgón — Ave anima pia.

— Szekér.

— Diadalszekér. A sors kereke. Mentőkocsi. Gazdagon díszített hintó allegorikus jelenetekkel.

— Aha — kiáltott C. G. Rouss. — That’s it! Látóhatár.

— Borús — mondta az öreg vidáman. — Uj fellegek a politikai látóhatáron. Szűk látókör. Uj távlatokat nyitni.

—* Fegyver.

— Becstelen fegyverek. Teljes fegyverzetben. Lobogó zászlókkal. Hátbatámadni. Mérgezett nyíl — duruzsolta a kísérleti férfi lelkesen. — Nem hátrálunk meg. Csatazaj. Választási harc.

— Elem.

— A megvadult elemek. Elemi ellenállás. Gyanús elemek. Elemi erő. Éltető elem!

— IS a, oh‘g— szakította félbe C. G. Rouss. — Ember, maga újságíró, ugye?

— Igen, kérem — mondta a kísérleti ember buzgón. — Már harminc éve. Vasátko szerkesztő vagyok.

— Köszönöm — hajolt meg szárazon tiszteletre méltó hazánkfia, — Finished, gentlemen. Ha ennek az embernek a képzeteit analájzálnánk, akkor azt — eh, azt állapíthatnánk meg, hogy ő egy zsurnalista. Én azt hiszem, hogy fölösleges lenne ezt az experimentet tovább csinálni. It would only waist out time. Én kérem, ez az experiment nem sikerült. So sorry gentlemen.

★

— Lámcsak! _ kiáltott

fel este a szerkesztőségben Vasátko úr. a szerkesztőségi papírokat böngészve. — A rendőrség jelenti, hogy megtalálta Josep Csepelka hulláját: annak a Sucháneknek a kertjében volt elásva a kerítés mellett, alatta ott volt a véres zsák is. Látja, kolléga úr, az a Rouss mégiscsak rájött a dologra. Nem fogja nekem elhinni kolléga úr: egy szót se mondtam neki újságról, és ő pontosan rájött, hogy újságíró vagyok. Uram — mondta — egy érdemdús kitűnő újságíró áll önök előtt. De meg is írtam az előadásról szóló tudósításomban: Nevezetes

hazánkfia következtetéseit a szakkörök hízelgő elismeréssel fogadták. Várjon csak, ezen még egy kis stiláris változtatást kell eszközölni... Nevezetes hazánkfia érdekes következtetéseit szakköreink élénk és hízelgő elismeréssel fogadták ... így már jobb lesz.

Karel Csapek (1928.)

Hír szerint e tárgyak egy részének gyártására bútoriparunk már vállalkozott. A női öltözködésben — e szeszélyes területen — is megtalálták tervezőink a mértéktartó és mégis mai megoldásokat. Igaz, itt- ott felfedezzük a külföldi divatlapok inspirációit, s egy-egy hivalkodóan „nagyvilágias” együttes is viszolygást kelt bennünk, de a bemutatott darabok többsége ízléses és eredeti.

E rövid beszámoló természetesen nem méltathatja részletesen a különböző iparművészeti ágakban elért teljesítményeket. Meg kell azonban említenünk, hogy az üvegtárgykészítés művészetében Báthory Júlia, a gobelinben — a festészetével és grafikai munkáival híressé vált — Hincz Gyula, a textil-falkép terén Juris Ibolya, a szőnyegben Plesznivy Károly, az ötvösművészetben Tevan Margit, a kerámiában Kovács Margit. Gorka Géza és Gádor István ért el jelentős eredményt. Mellettük természetesen számos fiatalabb tehetség is feltűnik.

Az utánpótlás műlcödése — még e szűkreszabott névsorú beszámoló is mutatja — biztató, előremutató. Munkáikat látva, nincs t okunk aggódni a várható

! fejlődést illetően.

• A kiállítók sorában nem

jegy Pest megyei illetőségű mű- j vészünk szerepel — a vidéki j látogatók is ismerős nevekkel I találkozhatnak. Elég itt utal- i nunk Gorka Gézára, a magas i színvonalú keramikusművészet í egyik legjelesebb képviselőjére jés égyre nagyobb önállóságot ímutató tanítványára — Gorka ; Líviára, akik sokáig emlékeze- j tes, szép darabokkal gazdagít- jják a kiállítás kerámiagvűjte- ! menyét. Cseh Miklós

! .XXXXXNXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXNXXXXXXN^

ÖREG PAH I

; g

\ Az erdőn őszi alkonyat, ^

! Öreg pad áll egy fa alatt. í

! g

; Nem ül már reá senkisem, J ■ Rajta csak pár levél pihen. í

! I

; Talán nem is a szú eszi, £ ! Hanem régi emlékei. í.

g

$ Én sem ülök rá, ez a pad ^ 5 Nehéz szív alatt leszakad. ^

Falu Tamás ^

'.XXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXX'

ÍSETA A TEGBEaJ

í í

í Szomorú szürke ég

í színén a fény nem ég. ^

; Borzongó fák alatt

! a szél kavar havat.

< Mélázó vén tetők,

; ünnepre készülők,

• fehér gyolcs vánkosán ^

• a kémény ül sután. ^

j Becsukott ablakok

! mögött a tűz lobog — g

! s a hóban itt hagyom

j bemélyedt lábnyomom. ^

Móritz Valéria 2

< y

ESTE...

< ^

jöorombol az alkony;

j álmos, szelid cica. g

1 9

• y

í Vacsora füstje szülj;

; libegő pántlika.

4

v

j Felhőlurkók ágyán; g

csillagpitykés paplan.

á

‘Elalszik a világ;

tücsökcirpes csend van... |

Dubravecz Attila í

jutott szóhoz, mert történetesen ,,nem illett bele a szobabelsőszerűen elrendezett sarkokba, vagy a tárlóasztalon zavarta volna az összképet”.

’Az önmagában helyes következetesség — visszájára fordítva — következetlenséggé vált. Kissé illuzórikussá lett a „IV. Országos Iparművészeti Kiállítás” elnevezés — találóbb lett volna, ha egyszerűen „iparművészeti bemutató” címet kap.

E hiba azonban a kiállítás érdemét csak kevéssé csökkenti, s igazságtalanok lennénk, ha túlzott jelentőséget tulajdonítanánk neki. Tény, hogy a felszabadulás óta eltelt időben lezajlott fejlődést ez a tárlat jól szemlélteti és ez a bemutató került legközelebb alakuló új életünkhöz is. S a hiányokért (például könyvművészetünk elmaradásáért)

kárpótolhat a bemutatott anyag magas színvonala és szellemes, ötletes felso- rakoztatása, elrendezése. (Domanovszky György művészettörténész és Németh István belsőépítész érdeme.)

A látogatóközönség többsége — érthetően — a bútorok és a ruhák között szemlélődik a