Pest Megyei Hirlap, 1960. január (4. évfolyam, 1-26. szám)
1960-01-29 / 24. szám
I960. JANUÁR 29. PÉNTEK MeTríi k^Cirlap GORKIJ- CSEHOVRÓL Anton Pavlovics Csehov A mikor Anion Csehov elbeszéléseit olvassuk, úgy élezzük magunkat, mint szomorú, késő őszi napon, amikor a levegő áttetsző és élesen kirajzolódnak benne a csupasz fák, a szűk házak, a szürke emberek. Minden olyan furcsa: magános, mozdulatlan, erőtlen. A kék mesz- sziség is üres és egybeolvad a sápadt éggel, bánatos hideget áraszt a fagyos sárral borított földre. AZ író elméje pedig, mint az őszi nap, kegyetlen fénnyel világítja meg a hepehupás utakat, a görbe utcákat, a szűk és piszkos házakat, amelyekben unalomtól és lustaságtól fulladoznak a szánalmas kisemberek, és unalmukban értelmetlen, lomha süngölődéssel töltik meg házukat. Mint szürke egérke, riadtan surran tova Leikecském, a kedves, alázatos asszony, aki oly rabszolgáján, oly nagyon tud szeretni. Arcul ütheted, ez az alázatos rabnő még hangosan nyögni sem mer. Mellette szomorúan áll Olga, a három nővér egyike: ő is csupa szeretet, zokszó nélkül tűri naplopó fivére romlott és aljas feleségének szeszélyeit, szeme láttára törik össze nővéreinek élete, de ő csak sír és senkin sem tud segíteni, egyetlen eleven, erős, tiltakozó szó sem tör elő kebléből a hitványsággal szemben. Itt van azután a siránkozó Ranyevszkaja és a cseresznyéskért többi volt gazdája: Önzők, mint a gyermekek és gyámoltalanok, mint az aggastyánok. Elmulasztották, hogy idejében meghaljanak és most csak nyögnek, semmit sem látnak, semmit sem értenek — élősdiek, akiknek még ahhoz sincs erejük, hogy újra .az élethez tapadjanak. Tromifov, a hitvány diák a munka szükségességéről szaval, de lopja a napot s unalmában azzal szórakozik, hcfgy ostoba gúnyt' űz Varjából, aki fáradhatatlanul dolgozik a semmittevők jő’étéért. Versinyin arról ábrándozik. milyen szép lesz az élet háromszáz év múlva. De nem veszi észre, hogy körülötte minden széthull, Szóljonij pedig szinte a szeme láttára kémélységes szemrehányással mondja szép őszinte hangján: — Hitványul élnek, uraim! • I rodalmi munkásságáról keveset és nem szívesen beszélt: úgyszólván szűzies szemérmességgel és ugyanolyan óvatosan, mint ahogyan például Lev Tolsztojról beszélt. Nagyritkán, vidám kedvében, gúnyoros mosollyal elmesélte egy-egy témáját, amely mindig humoros volt. — Tudja, egy tanítónőről akarok írni. Ateista, bálványozza Darwint és meggyőződése, hogy harcolni kell a nép előítéletei és babonái ellen. Jószül, pusztán unalomból és ostobaságból, megölni a szánalmas Tuzenbah bárót. Végtelen sorban vonulnak el szemünk előtt a szerelem, az ostobaság és a lustaság, a kapzsiság és a mohóság rabjai és rabnői: jönnek azok, akik rettegnek az élettől, komoran, aggodalmasál), lépdelnek és a jövőről szóló kusza beszédekkel töltik ki napjaikat, mivel érzik, hogy a jelenben, nincs hely számukra . . . Olykor lövés dördül el a szürke tömegben: Ivanov vagy Treplev végre rádöbbent, 'mit kell tennie és véget vetett életének .. Sokan közülük szép ábrándokat szőnek arról, hogy miA ház, amelyből múzeum lett A rosztovi terület Taganrog városában született A. P. Csehov 1860 januar 29-én. A házat, amely Gnntov polgár tulajdona volt, 1933-ban múzeuma alakította át a szovjet ^ kormány, falára emléktáblát helyezett, az utcát pedig, | amelyben áll, a nagy íróról nevezte el. Képünk Csehov jj szülőházát ábrázolja í A\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\Vv\\\VV\\Wv' Iyen szép lesz az élet kétszáz év múlva. És senkinek sem jut eszébe az egyszerű kérdés: ugyan ki teszí majd széppé, ha mi csak ábrándozunk? És a gyengék szürke, unalmas tömege mellett elhalad egy nagy, okos, mindent megfigyelő ember. Végignéz csüg- geteg honfitársain és szomorú mosollyal, reménytelen bánattal arcán és szívében, szelíd, de maga pedig pontban éjfélkor fekete kandúrt főz a fürdőház- bán, hogy megszerezze áz' ,,ivetekét” — a bűvös csontocs- kát, amellyel magához vonzza a férfit, szerelmet gyújt benne — van ilyen csontocska ... Darabjairól úgy beszélt, mint „vidám” írásokról és úgy látszik, őszintén hitte, hogy „vidám darabokat” ír. Valószínűleg az ő kijelentése nyomán bizonygatta makacsul Szawa Morozov: — Csehov darabjait lírai vígjáték gyanánt kell játszani. Általában éber figyelemmel kísérte az irodalmat. Különösen megható volt érdeklődése a „kezdő írók” iránt. Bámulatos türelemmel olvasta B. La- zarevszkij, >N. Öliger és sok más író terjedelmes kéziratait. — Több íróra van szükségünk — mondogatta. — Az irodalom a mi életünkben még mindig újdonság és a „kiválasztottak” számára van. Norvégiában minden kétszázhu- szoríhat lakosra jut egy író, nálunk pedig egymillióra ..; V alahányszor Tolsztojról beszélt, mindig különös, alig észrevehető, finom és zavart mosoly csillogott a szemében; hangját pedig halkra fogta, mintha valami kísérteties, titokzatos dologról szólna, ami óvatos, szelíd szavakat kíván. Többször említette sajnálkozva, hogy Tolsztoj mellett nincs egy Etíkermarm, vagyis olyan ember, aki gondosan feljegyezné az öreg bölcs éles. meglepő, gyakran egymásnak ellentmondó gondolatait. — Magáinak kellene vállalnia ezt — unszolta Szu- lerzsickijt. — Tolsztoj nagyon szereti magát és olyan sok szép dologról beszélt magával. Szüleiről Csehov ezt mondta nekem: — Bölcs gyermek .:: Nagyon helyesen mondta. Tolsztoj egyszer lelkesedéssel beszélt Csehov egyik elbeszéléséről, azt hiszem, a Lelkecskémről. — Olyan, mint a csipke, amelyet egy szűz készített; régen te voltak ilyen „örök” csdpkeverő lányok, akik egész életüket, a boldogságról szóló minden ábrándjukat be’efon- ták a mintába. Mintákban álmodoztak a kedvesről, egész bátortalan, tiszta szerelmüket beleszőtték a csipkébe. \ If / •j > “ : -y. > ^ 1 (Nagy Zoltán rézkarca) ,.,\\\\V\\\V,\\\V\\\\\\\\\\\\\\\\\\\W.\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\xV Tolsztoj megindultan beszélt, szemében könny csillogott. Csehov aznap lázas volt, piros foltok égtek az arcán. Lehajtott fejjel ült és buzgón törölgette csiptetőjét. Sokáig hallgatott. Végül sóhajtott és halkan, zavartan így szólt: — Sajtóhibák vannak benne... B etegsége olykor hipo- chonderré, sőt embergyűlölővé tette. Ilyen napokon szeszélyes, borúlátó volt és szeszélyesen bánt az emberekkel. Egyszer a díványon feküdt, szárazon köhögött, a hőmérővel játszott és így beszélt: — Azért élni, hogy meghaljunk, nem valami mulatságos. De úgy élni, hogy tudod: idő előtt halsz meg — ez már végképp ostobaság... C sehovról sokat lehetne Irani, de nagyon finoman és pontosan kell írni róla, s ehhex én nem értek! Jó volna úgy írni róla, mint ahogyan ő írta A sztyepe-t, ezt a zamatos* könnyed, igazi orosz módra merengő és szomorú elbeszélést. Nagyszerű írás. Jó visszaemlékezni az ilyen emberre. Ilyenkor életünkbe nyomban visszatér a bizakodás, újra világos értelemmel telik meg. Az ember a világ tengelye. Hát a hibái, fogyatékosságai? — mondaná valaki. Valamennyien emberszere- tetre éhezünk és az éhesnek még a rosszul sült kenyér is Ízlik. (1905—1923) Ocsumelov rendőrfelügyelő új köpenyegében, kezében kis csomaggal halad a vásártéren keresztül. Vöröshajú rendőrlegény követi, aki egy tele kosár elkobzott egrest cipel. Köröskörül néma csend... A téren egyetlen lélek sem látható ... A boltok és kocsmák ajtaja, mint megannyi éhes, tátott száj, vigasztalanul ásít a világba. — Hát megharaptál, te átkozott! — hallja egyszerre Ocsumelov. — Fiúk, ne engedjétek! Fogjátok meg... Ó! Kutyaszűkölés hallatszik valahonnan. Ocsumelov a hang felé tekint és látja, hogy Picsugin fakereskedő raktárából egy jobbra-balra sandító kutya iramodik három lábán szökdécselve kifelé. Mögötte kigombolt mellényű, lui*ona- inges ember rohan. Előrehajolva üldözi a kutyát. Megragadja annak hátsó lábát és végigvágódik a földön. Aztán megint hallatszik a kutyaszűkölés és felhangzik a kiáltás: — Ne engedjétek! A boltokból álmos arcok bámészkodnak, s a faraktár körül — mintha földből nőtt volna ki — nagy tömeg verődik össze. — Itt valami nincs rendben, tekintetes uram! — szól a rendőrlegény. Ocsumelov balra fordul és a csődület felé tart. A raktárkapu közvetlen közelében meglátja az imént említett, kigombolt mellényű embert, aki jobb karját magasra emeli és felmutatja a tömegnek véres ujját. Ittas arcával mintha azt mondaná: „Maid ellátom, én a bajodat, te kópé!" — az Miiét pedig fennen mutogatja, mint a győzelem zászlaját. Ocsumelov felismeri benne Hrjukin aranyművest. A tömeg közepén, melső lábait „,. ca«*: A KÖPENYEGFORGATÓ szétterpesztve, egész testében remegve ül a botrány okozója, agy hegyespofájú sárgás-fehér agárkölyök. Könnyező szeme csupa félelem és rémület. — Mi történik itt? — kérdi Ocsumelov, a tömeg közé hatolva. — Mi ez a csődület? Miért mutogatod az ujjadat? Ki ordított itten? — Ahogy itt jövök, tekintetes uram — kezdte Hrjukin markába köhintve —. ahogy itt megyek Mitrij Mitricshez a fa ügyében, hozzá sem értem, hát egyszerre csak, se szó, se beszéd, az ujjamba harap ez az aljas dög. Már engedje meg, én munkásem- ber vagyok ... Kezemmel dolgozom. Fizessék meg nekem, mert lehet, hogy egy hétig se tudom az ujjamat mozdítani. Tekintetes uram, semmiféle törvénykönyvben sem áll az, hogy egy nyomorult állat miatt így kelljen szenvednem. Hiszen, ha minden kutya így harapna, akkor jobb volna, ha az ember nem is élne ezen a világon! — Hm, jól van — szólal meg szigorú hangon Ocsumelov, köhécselve és felvonva szemöldökét. — Rendben van. Kié ez a kutya? Ezt nem hagyom annyiban. Majd én megmutatom magának, hogy ezt a kutyát nem fogják többé kiengedni az utcára. Ideje már, hogy az orrára koppintsak az olyan uraságoknak, akik nem tartják be a rendeleteket! Tudom, ha egyszer egy ilyen csirkefogót jól megbüntetek, majd megtanulja, mi az, kutyát meg hasonló állatokat szabadjára engedni. Majd megtanítom emberségre! Jeldirin! — fordult a felügyelő a rendörle- gényhez. — Tudd meg, kié ez a kutya és végy fel jegyzőkönyvet az esetről. A kutyát pedig el kell pusztítanod. De azonnal. Talán még veszett is... Nos. azt kérdem, kié ez a kutya? — Ez, úgy látszik, Zsigalov tábornoké! — mondja valaki a tömegből. — Zsigalov tábornoké ? Hm ... Jeldirin, vedd csak le n köpenyegemet. Borzasztó melegem van! Bizonyára eső lesz... Csak azt nem értem, ember, hogyan marhatott meg téged ez a kutya? — fordul Ocsumelov Hrjukinhoz. — Es hogyan érhette el az ujjadat? hiszen ez egy kis kutyuska, te pedig hórihorgas fickó vagy! Talán csak valami szépecskével sértetted meg az ujjadat... Mi? S csak később jutott az eszedbe, hogy megharapott. Különben is jó firma vagy! Ismerem a fajtádat, hogy az ördög vigyen el! — Tekintetes uram, az égő szivarját akarta tréfából a szájába nyomni, no, és a kutya nem volt ostoba, hát nekikapott ... Haszontalan fickó ez, tekintetes uram! — Ne hazudj, te kancsi. Nem is láttad, hát mit hazudsz? A tekintetes úr okos ember, s jól tudja, ki hazudik és ki mond igazat! Hátha én hazudok, menjünk a bíróhoz, az majd igazságot tesz ebben az ügyben. Kiolvas az mindent a törvényből ... Most mindnyájan egyenlők vagyunk.., Jómagámnak is van egy bátyám, aki zsandár, ha éppen tudni akarja... — No, ne olcoskodj! — Nem, ez a kutya mégsem a tábornoké... — jegyzi meg némi töprengés után a rendőr. A tábornok kutyái nem ilyenek, azok mind nagyobb vadászkutyák. — Biztos vagy ebben? — Biztos vagyak, tekintetes uram .., — Magam is úgy vélem. A tábornok drága fajkutyákat tart, ez pedig, az ördög tudja, miféle. Ez egy egész közönséges eb. Mér fci tartana ilyen kutyát? Hát van magának esze? Ha Pétervárott vagy Moszkvában elveszne egy ilyen kutya, tudja, mi volna akkor? Nem nagyon néznék a törvényeket, hanem egy-kettő elintéznék! Hrjukin, te károsult vagy és est a dolgot ne hagyd annyiban ... Meg kell tanítani őket! Itt az ideje... ■— De mégis, mintha a tábornoké volna! — mondja töprengve a rendőr. — Hiszen nincs az orrára írva. A napokban a tábornok udvarán mintha ilyesféle állatot láttam volna. — Biztosan a tábornoké — mondja valaki a csődületben. — Hm! Jeldirin, add csak rám a köpenyemet... mintha megint szél járna :.. Bor- zongok... Tehát elviszed a kutyát a tábornokhoz és kérdezősködöl nála. Megmondod. hogy a kutyát én találtam, és most hazaküldöm neki... És mondd meg azt is, hogy többé ne engedje ki az utcára... Ki tudja, talán drága kis állat, s ha minden disznó égő szivart nyom az orrára. el is pusztulhat szegényke. A kutya kényes portéka. Te pedig, te tökjilkó, ereszd le a kezedet és dugd el - J ujjadat. Semmi értelme, honv mutogasd, magad vagy az okai — Ott jön a tábornok szakácsa. kérdezzük meg. Hé, Prohov, jöjj csak ide. kedvesem, nézd meg ezt a kutyát, tietek ez? — Hová gondol? Mi sose tartottunk ilyet! — Persze, hát kell is itt sokat kérdezősködni — szól Ocsumelov. — Kóbor kutya ez! Minek itt annyit vitázni róla... Ha egyszer azt mondom, hogy kóbor kutya, akkor úgy is van. El kell pusztítani és kész. — Ez a kutya nem a miénk. — folytatja Prohov — ez a tábornok fivéréé, aki a napokban érkezett hozzánk látogatóba. A tábornok nem nagyon kedveli az agarakat, de a fivére az igen ... — Hát valóban megérkezett Vlagyimir Ivanics. a tábornok úr fivére? — kérdezi Ocsumelov hirtelen és arcát elönti az átszellemült mosoly. — Istenem, ezt nem is tudtam. hát megérkezett látogatóba? — Igenis, megérkezett... — Istenem ... Vágyakozott a testvére után! És én ezt nem is tudtam. Egyszóval övé a kutya? No, ennek nagyon örülök. Vidd hát akkor magaddal ... Nagyon helyes kutyuska ... S milyen életrevaló ... mindjárt be is kapta ennek az ujját. Ha-ha-ha! No, miért reszketsz? Rrr ... Rr... Haragszik a kis huncut! A kis cuncika ... Prohov füttyent „ kutyának s elindul vele hazafelé ... A tömeg kineveti Hrjukint. — Hozzád majd még less egy-két szavam! — kiált utána fenyegető hangon Ocsumelov. s köpenyét begombolva, folytatja útját a vásártéren keresztül.
