Pest Megyei Hirlap, 1960. január (4. évfolyam, 1-26. szám)
1960-01-17 / 14. szám
• Éjfél után két óra tájt riadt föl. A szoba sötét volt és fenyegető. A bútorok ugrásra készen lapultak. A nagyszekrény mintha vezére lett volna a támadásra készülő éjszakai hordának. Máskor is felébredt már éjnek idején, de az ismerős bútorok inkább megnyugtatták. Megtapogatta tekintetével a szekrényt, az asztalt, aztán a vekker világító számlapjára nézett, és folytatta az álmot, ahol abbahagyta. Most azonban behúzódott a paplan alá, rezzenni sem mert. Fülelt, mozdulatlanul és némán, nehogy ingerelje őket, nehogy meginduljanak és lerohanják. A melle felé tapogatott lassan, nagyon lassan. 'Stopper nélkül is meg tudta becsülni, milyen iramban dolgozik a szive. __ Százhúsz... Százhúszat v er már... Kezdődik. Villanyt még nem gyújtott. — Majd csak százötvennél «- határozta cL És nagyot szippantott a levegőből, mint szenvedélyes dohányos szokott utolsó cigarettájából. Most van belőle elég, még lehet. Es reménykedett: — Talán csak idegesség ... Bár valószínűbb, hogy roham lesz. Idekészíthetném a vizesruhát, de ha nem moccanok, esetleg elmarad. Játszott a szavakkal, mint mindig, ha ideges volt. — Esetleg... setleg ... et- leg... Fennhangon beszélt, értette már, miért énekelnek a sötét szobában hagyott gyerekek. — Rossz ez így, éjjel, egyedül — állapította meg. — Nappal se a legkellemesebb, de akkor mégis csak más. De már megbarátkozott úgy- ahogyan az éjszakával, a szobával. — Hja, ezt már a megszokás teszi — gondolta. — A kőműves Se fél a tízemeletes ház tetején, nekem meg ez a tizenhetedik. Kilencéves korom óta belegyakoroltam magamat. Csak a külső csendtől tartott még valamelyest. Mert olyan harsány a csend, ha itt, belül lármázik valami. Ha pattanna egyet a szekrény! Vagy szólna a rádió! De így csak egyre gyorsabban zakatoló szívét hallja. Hirtelen felnevetett. Hangosan. — Különös ... Mint az ellenségek méregetjük egymást. A szívem és én. Mintha nem is tartoznék hozzá, vagy ő hozzám, Lázadás. Vajon melyikünk győz? Számolt. — Megvan ez százhatvan is! A villanykapcsoló után nyúlt. Fényözön. A bútorok hirtelen meghunyászkodtak. Visszatöppentek dermedt valójukba. Elszállt belőlük a lélek. Az órát nézte. A másodpercmutató, máskor fürge jószág, csak ván- szorgott körben a számlapon. Hatvan másodperc — és száznyolcvanötös pulzus. Fél három. — Azért így, világosságban mégis csak barátságosabb — nyugtatta magát. A szekrényre mosolygott. — Hadvezér úr! Ezennel visszaminősítelek bútordarabbá! Szíveskedj ezt tudomásul venni. A lázadásért pedig átpolitúrozásra ítéllek! Végeztem! Tudta, ha valaki meghallaná, bolondnak vélné. De ki hallaná? Kiáltana segítségért, de hiába. Felesége úton van, fia a szomszéd szobában alszik, ilyenkor még felrázni sem lehet. Egyedül van. Egészen egyedül. Számolt. — Kétszázharminc... Ez aztán pulzus! ... Kezdődik a java! Három óra öt perc. —7 Jó lenne békét kötni vele — gondolta. — Talán ha szót válthatnánk, ha beszélne ő is, ha megértenénk egymást ... De így?... Ez csak kalimpál, egyre gyorsabban, egyre kétségbeesettebben. Hiába, üresjárat... — Kétszázhetvenöt... Háromnegyed tiégy... És kétszázhetvenöt ... Még negyed óra, és túlleszünk rajta mindketten. — De kitart-e addig? Ha segítenének rajta valahogy... De segíteni az ellenséget?!... Lám, hogyan erőlködik, hogyan dolgozik! Görcsösen hú- zódik-tágul, húzódik-tágul. Kétszázhetvenötször percenként. Nem ... Már kétszáz- nyolcvankétszer... Es ha most, éppen most rántaná össze a végső görcs? Fiára gondolt. Milyen nyugodtan, békésen szuszog. Es ha arra ébredne, hogy az apja... Keltegetné, ébresztené, mind hiába? Iszonyatosan megrémülne. Itt állna egyedül, tehetetlenül, megrettenve. Milyen hideg az apu — gondolná. — Hideg és merev. Verejték ütközött ki a homlokán. Egy csepp végigcsur- gott a halántékán, le a nyakába. Csiklandta, de nem törölte le. Legalább így érzi, hogy még — van. Néma, rettenetes viaskodó.’;: akarni az életet. Az órát nézte, és számolt. — Kétszázhatvanöt... Csitult a roham. Már érezte a levegő ízét. Másnapra virradva már nem emlékezett, hogyan szédült vissza az álom pihentető eszméletlenségébe. Fáradt volt, ólomsúlyúnak érezte karját, lábát. De már nevette az éjszaka rémeit. A gyerek nem tudott semmiről — ennek örült. — <5 átaludta a nagy csatát. — No, fiú, ha rendesen viselkedsz, és tisztességesen kitakarítod a lakást, elviszlek este moziba — biztatta. De amikor végzett a munkával, meggondolta magát. Hazatelefonált: — Csak később jövök. Maradj otthon, játssz valamit vagy olvass ... Moziba? ... Igen, megyünk... Nem, nem feledkeztem meg róla, de te se feledd: csak ha rendberaktad a lakást. Most te vagy a háziasszony. örült, hogy elodázta a mozit. Sétálni szeretett volna egy nagyot, egyedül. Elindult. Átbaktatott kis utcákon, nagy utcákon; leöszönt, visz- szaköszönt; de azok a várva- várt gondolatok csak nem szegődtek melléje. — Sokan járnak erre — gondolta — nem lehet itt spekulálni. A külváros felé tartott, arra kevesebb az ember. Autóbusz fékezett mellette, néhányan ügyetlenül bajlódtak, hogy leemeljenek egy koszorút. — A temető — örült, — Végre egy csendes, nyugalmas hely. Az emberek, a koszorúval, otthonosan fordultak be a kapun, már a halmok közt jártak. ö nem lépett be, előbb körülnézett. Kétszer is elolvasta a bejárat fölé ívelt biztatót: „Feltámadunk.”. Szokása szerint labdázott a szóval: — Támadunk, támadunk, feltámadunk ... Azt a vesz- szőt igazán odafesthették volna az „a” fölé... Mi lesz, ha emiatt elmarad a feltámadás? ... Ki tudja, érvényes-e így, hibásan, a biztató? ... Végre belépett. Odabenn, a kapun túl, hűvösebb volt. Hűvös és végtelen nagy csend. Haragudott, amikor egy rigó ráköszönt a fáról. Hát még amikor emberi füttyszó hasogatta a fülét. Szive szerint ráripakodott volna az alacsony, ferde vállú emberkére, aki fütyörészve közeledett feléje. Fütyülni a temetőkertben?! Hát illik ez?! De az előbb szántotta meg őt: — Kit tetszik keresni, kérem? Elnevette magát. — Kit keresek? Hát kit kereshetnék? Talán éppen — Lehet, kérem, csak tessék ... Egészen nyugodtan. Az úr nem olyannak látszik... — Milyennek? — Hát olyannak, aki lopja a virágot. — Miért? Itt lopnak? Akkorát csodálkozott, hogy az öreg elmosolyodott. — Itt lopnak csak igazán, kéremszépen! — Tessék csak elképzelni: elhordják a legszebb virágokat a sírokról — a saját sírjaikra ... Már úgy értem, a hozzátartozóikéra ... Igen, kérem, kihalt minden érzés a népekből... Egész koszorúkat is loptak már nálunk ... Fecsegett volna még, de a másik intett, hogy menjen. Letelepedett az egyik pa.dra. Hála isten! Egyedül! Megborzongott. Ilirielené- ben nem is értette, hogyan került ide. Mi köze a temetőhöz, az öreghez, a szomorúfüzekhez, a koszorútolvajokhoz? Őrültség! Méghogy ő maga válassza ki saját sírhelyét?! akinek meg kell halnia... Nem akaródzik ugyan, de muszáj szegénynek ... Ez már így végeztetett el... A szakállas melléje döccent a pad ra. — Hol hagyta a gyerekeket? — kérdezte tőle halkan, oda se nézve. — Virágot szednek — só- hajtott az öreg. — Jó itt a levegő, hadd szaladgáljanak egy cseppet. Zsebkendőt szedett elő, azzal száritgatta a homlokát. — Jó nekik. Gyerekek.' Az öreg figyelmesen nézte szomszédját. — Maga is fiatal még, barátom. — Igen... fiatal vagyok! Mi mást mondhatott volna? Talán mesélje el mai éjszakáját és a többit? Beszéljen a várakozás óráiról, a halálfélelmes percekről? Nem, azt nem lehet. A fehérmárvány kövön sötétlő fényképre mutatott. — Ez a Béluska még fiatalabb volt!... Béluska!... Ha ez a kisfiú élne, ma éppen olyan idős lenne, mint maga! Hatvan-hetven esztendős görnyedt bácsi lenne, vén troty- tyos, aki pirosra gyulladt szemmel pislog a világba és ha szólítják, füléhez ernyőzi kezét és azt mondja: „He”, mert süket, mint ez a pad itt. Grizpapit pempözne nyam- nyogva, katéterrel menne pisilni és az lenne a legnagyobb öröme ebben a büdös életben, hogy megfelelő minőségűt és mennyiségűt székel... nem tartanak fogadóórát a... — azt akarta mondani, hogy „hullák”, de meggondolta magát — ... az elhunyto.k? A ferde vállú komoran, ellenségesen nézett rá. — Melyik sírt tetszik keresni, úgy gondoltam... Mert nagy ám ez a temető... — Maga sírásó? — Nem kérem, őr vagyok. A sírásóknak előbb van fáj- rántjuk. De velem is lehet tárgyalni. — No én nem tárgyalni jöttem. Csak körülnézni — és rruigyarázat után kutatott. — Tudja, sírhelyet keresek... — Kinek, kéremszépen? —■ Nem mindegy? — Nem, kérem. Van külön gyermeksor, aztán házastársi parcella, családi kriptának alkalmas hely... Aztán az árak... Az se mindegy, kérem. Hát itt is úgy megy. mint odakinn? Van előkelőbb szállás, olcsóbb fertály?! — Akkor .., Magamnak nézek egy jó helyet... Szo- morúfílzzel és mindennel, ami hozzájár... Olyat, mint például ez itt! Az öreg természetes és sokszor hallott kívánságként vette tudomásul az óhajt, csak ennyit jegyzett meg: — Hát kérem, ide nehéz lesz... Ezek ugyanis díszsírhelyek, tetszik tudni... — Hm ... Hát ezekről én bizony lemaradtam! Nézzünk másikat! A temetőőr előrement. Házigazdaként, aki mutogatja a lakást. Otthonos volt itt, a csendesség birodalmában, a másik csak vendég. Eljött megnézni azt, amit — ha birtokba vesz — már nem láthat. Bizonytalanul mozgott az ,.öröklakások” között, idegenként egy ismeretlen város ismeretlen utcáin. — Ez megfelelne? Széles, kissé félreeső útszakaszhoz értek. Bólogattak a szomorúfüzek, feketéllettek a keresztek és az obeliszkek itt is. A nagyobb fák tövében kopott padok várták a látogatókat. — Csendes, jó hely... — ajánlotta kísérője. Nem válaszolt. — Hát akkor csak tessen körülnézni, ' kérem ... En mennék... De nem ment. Rúgdosta a göröngyöket és felpislogott vendégére. Az észbekapott. Kilapozott a tárcájából egy tízest, odaadta. — Én... körülnéznék ... Vagy talán nem is őrültség... Felállt, körülnézett. Fehér márvány oszlop állt a pad mögött. Az aranyozás már kikopott a betűk árkából, de látott valamit ezen az oszlopon, ami a többiről hiányzott: egy képet, egy márvány- bamásolt fotográfiát. Kisfiú! — nézte meg közelebbről. — Kerekké pű, komolytekintetű kis fickó. A századforduló esetlenül hosszú nadrágjában, buggyos ingben nézett szembe a gyerek annak idején a fényképezőgéppel, száját dacosan ösz- szeszorította, szemében még bujkált a kérdés: miért kell itt kicsavart tagokkal álldogálnom? — Hát ezért! Hogy idekerülj! — válaszolt a kérdésre a temető vendége. Inkább az ujja hegyével, mint a szemével böngészte a feliratot. „Itt nyugszik... szeretett gyermekünk ... Béluska, élt... 12 évet... Gyászoljuk örökké.,.” — Gyászoljuk örökké! — dör- mögte és abbahagyta a fárasztó olvasást. — Egy szó se igaz belőle, már régesrég elfelejtettek, Béluska! Téged és a többit is elf éledték, hiszen 50 éve raktak ide! Feledékenyek az emberek, én is feledékeny vagyok... Visszaereszkedett a padra, mert lépteket hallott. Nem szerette volna, ha meglepik a sír előtt. Az emberek féltékenyek — még halottaikra is. Mit keres ő Béluskánál? Körszakállas bácsika totyogott át az úton, két aprósággal. Egy pillanatra megálltak a fehérmárvány síremlék előtt, a gyerekek felfedezték a képet. — Ni, kisfiú! Kisfiúk is meghalnak? — Csak, ha nem fogadnak szót! — bizonytalankodott hosszabb megfontolás után a nagypapa. — Ezért legyetek jók és szófogadók! A férfi a pádon legszívesebben közbeszólt volna, de hallgatott. Csak magában szidta az öreget: — Ez egy nyugdíjas értelmiségi... Félmilliárd betűn koptatta a szemét életében, de az összes könyvből nem olvasott ki annyi bölcsességet, hogy az unokáinak tisztességes feleletet adjon!... De legalább ismeri az unokáit... Én pedig ... Ülök ezen a vadon, nemsokára pedig öröklakást foglalok magamnak a közelben ... És senki se csodál meg, senki se szánakozik rajtam: nini itt ül egy ember, Az öreg értetlenül, tátott szájjal, szinte rémülten hallgatta. — De kérem ... én csak ... igazán nem akartam... no, de ilyet... — Ne haragudjék. Csak arra gondoltam, hogy idekerülünk mindannyian, öregek és fiatalok — mindannyian... Es talán ők járnak jobban, ők, akik ilyen fiatalon foglalnak itt lakást... Nézze csak ezt a gyereket, a Béluskát. A nevét kitapogathatjq. még. Béluslcá- nak hívták odahaza is. Ha felnő, Béla lett volna, majd Béla bácsi... Így Béluska maradt ... Játékos, kedves gyerek. Talán a családi fénykép- albumban még őrzik a képét ... És ha előveszik, nézegetik, rámutatnak: látjátok itt a Béluska __ Milyen kedves f iúcslza volt! Milyen szófogadó! Milyen szépen énekelt és milyen jól tanult! És miközben beszélnek róla, miközben bámulják, feltámad ez a gyerek, ez a Béluska. kitáncol a családi fényképalbumból, kacag, játszik, huncutkodik, úgy mint ötven esztendővel ezelőtt... Ö nem öregszik. Ilyen marad; gyerek, kedves, játékos és jókedvű, amíg csak a fénykép- albumból és az emlékezésből tart... Aztán meg úgyis mindegy. Az öreg mindent értő és mindent megértő szemmel nézte, de hallgatott. — Látja, a Béluska — Béluska marad. — Akik ma nézik azt a bizonyos fotográfiát, azok a gyerekek, akik már unokái lehetnének, azt mondják neki, úgy szólítják: Béluska — Ez a Béluska befizetett az örök if júságra... Ez nem vénül meg sohasem! Nem parentálják el úgy, hogy jót tett vele az isten, amikor magáhozvette ... Nem toldják hozzá, hogy ideje volt... Meg azt sem, hogy nagy huncut volt fiatalkorában, ami ugyebár azt jelenti, hogy nagy mamlasszá lett vénségére... Lélegzetnyi szünetet tartott volna, de az öreg kihasználta a pillanatot. — Szeretne ilyen áron örök ifjúságot vásárolni? Nagy hévvel akarta ráfelelni, hogy igen. De belenézett az öreg szemébe, és inkább nem szolt. — No látja ... En ugyan „ven trottyos" vagyok, ahogyan maga mondta, fiatal barátom, de... — Ne haragudjék, nem magára értettem... — Jó, jó, ne mentegetőzzek. Igaza van. En vén trottyos vagyok, de azért... Előbukkant a két gyerek, kezük tele temetői virággal. — Neked szedtük, nagyapó — hízelkedett a Kisebb. —* Ugye szép? Ugye hazavisszük.'! — Szép, szép... — motyogta az öreg — persze, hogy hazavisszük ... Hogyne vinnénk haza... Megyünk is már... Nehézkesen feltápászkodott, de még befejezte, amit elkezdett. — Azért tudja, mégis csak jobb így. Jobb megvásárolni az örök vénséget. Megéri... Es a két gyerekre mutatott. Alkonyodon, a temetőben hosszúra nyúltak az árnyak. — Későre jár — vette észre magat — és a mozi... Mégsem indult. Pedig sürgette az ígéret. Fáradt volt. És olyan jólesett itt megpihenni. Hátranézett a képre, Bélus- kára. > Mintha megnyílott volna a szigorúan összezárt száj ... Tálán mosolygott, barátsaggaL ahogyan csak az együvétartCH zök mosolyoghatnak egymásra. De mégsem! Nem barátságos, nem mosolygós ez a gyerek, hanem gonosz. Alattomos vigyorgás mélyiti a szája melletti barazdakat, gúnyosan, követelőzőén vigyorog. Rátapadt szeme a képre, pedig azt már befátyolozta az est. Talán valamit mondani kellene neki, tíeluskának. valami gorombát, valami retteneteset, amivel rémült kisfiúvá varázsolhatná vissza ezt a sokat tudó, gyermekarcú aggastyánt. — Nem! Nem! Nem! Nem! Nem! — mondogatta ötször, tízszer, ötvenszer, egyre rémültebben. Nem tudta, csak erezte, mi ellen tiltakozik. Bar csitította valahonnan egy csendes, nyugodt hang. — Bolond vagy?! Csak egy fénykép! Megörültél?! Hisztériás vagy?! Hideg víz kéne neked, meg gumidominó! Hiába. Látta, a sötétben is látta Béluska arcát, a mindent tudó, gúnyoros vigyort; hallotta Béluska gurgulázó nevetését és a többiekét is. Harsogott a föld alól, a levegőből, a lombok közül, a füvek hajlásúból, egyre hangosabban, egyre erőteljesebben, egyre követelőbben. Egyszerre csend támadt. Sötét volt már, az óra számlapját nem láthatta, de a gyakorlat biztonságával tudta: százharmincas a pulzusa, legalább százharminc. Elernyedt. Hátradőlt a pádon Várt. Várt és számolt. — Száznegyven ... — Százhetvenöt ... — Kétszáznegyven ... — Kétszáznyolcvanöt... A temetöőr után akart kiáltani, de csak suttogott, vagy talán még azt se: — A mentőket!... Kétszázkilencven... A díszsírhelyre gondolt... Hát nem mindegy?!... Badarság! ... Kétszázkilencvenöt... Vagy talán már háromszáz? — Miért nevetett úgy Béluska ...? És mi lesz a mozival? Igen, a mozi... Milyen jó itt a moziban... De hol a vászon és hol a kép?... És hol van... Hol a gyerek?... Hirtelen csend lett. Még teljesebb csend, mint amikor elkezdődött. És ő már nem számolta a perceket és a szívdobbanásokat. Karját végigfektette a pad támláján, mint aki nyúlt valami után. de későn, már nem érte el. i
