Pest Megyei Hirlap, 1959. december (3. évfolyam, 282-306. szám)

1959-12-20 / 299. szám

A\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\V\^^^^

$ .

Rakovszky József:

Szüret

Párás hegyoldal, szürke dombtetők. Víg ének. pattogó tüzek.

Pálinkáznak a présházak előtt.

Jó kedve van -mindenkinek.

Legény vállakhnz simul a puttony. Tőkék közé guggol a lány.

S valakire még rágondol titkon.

Szedi a szőlőt szaporán.

Megjön a csősz is: — Jó S az ifjakkal bolondozik.

Mondván: — szüret után csütörtökön Férjhez viszik a Kiss Rozit.

A borház elől rászól a gazda:

— Gyüjjék csak kend. az angyalát! Jó kisüstire becsalogatja,

S megtölt néki egy kupicát.

ve re.

Immár a földnek csurran a Hordóba tér a legjava.

Ízes falatot készít ebédre A gazda szorgos asszonya.

Száz móka röppen száz soron végig.

A nap már jó magasan áll.

Friss gulyásillat terjeng az égig.

És harangszóra csörög a kanál.

Pilis. 1959.

?v\XXXXXXX\XXXXXX\XXNXXXX\XXXXXXNXXXXNXXXXXNXXXXXXXXXXXXX\XXXX*Oí'.XXXXXXXXXXXXXXNXXXXXXXXXXXXXXXXXX\XXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXX'

Baranyi Ferenc:

Egyszerű szavak Anyámhoz

Anyám, mikor templomba hívsz vasárnap, s én nem megyek, s arcodra csöpp ború száll: csak annyit érts, hogy nem megyek veled — most.

S ne értsd meg azt, hogy nem megyek veled — már.

És ments magadban: „Fáradt tán szegényke, sokat lumpolt az éjjel. Fiatal.

Vagy sok a munka, tanulnia kell tán.

Hát maradjon, ha maradni akar.”

Anyám, így lesz ez már minden vasárnap, de mentegess csak, neked kell a mentség, könnyebb a fiad korhelynek ítélni, mint elismerni pogánynak a lelkét.

Anyám, te a templom tornyára nézel, én feljebb látok, fel a Holdra, Marsra, ez igy törvény, de hogyha magyaráznám nem értenéd, csak bánkódnál miatta.

Anyám, becsaplak rég a hallgatással, hazug a szám, mert nincs egy szava, érve, de vétkemért békéd a büntetésem.

S ha volna isten, megáldana érte.

VV\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\^^

\ Farkas László:

| Cegléd útján |

Falu Tamás:

Dabas

Rózsák, szegfűk, petúniák, Vén kertekben vén kúriák.

Vén kertekben vén kúriák, Benn óvilág, kinn újvilág.

A háztető már hajladoz,

A fal ledőlni hajlamos.

Karszékek karja is letört,

S ott kinn messzire fut a föld.

Ha Pestről beáll a vonat, Nem várja már négyesfogat.

Aki jött, beballag gyalog,

S mint ez a vers, elandalog.

Fekete Lajos:

Dunántúli őszben

Lábam alatt ropog a gally, erdőt járok, őszi erdőt, dunántúli hegyekben, haj!

Itt is olyan ősz van éppen, olyan édes-borús ősz, mint Szilágyban, a Messzeségben.

Könnyelműek a madarak: lomb pereghet, szél zizeghet, nem költöznek, itt maradnak.

Lotyka népség! itt csevegnek jókedvűen, bóbitásan, a deresedő tölgyeknek

egyre gyérülő sátrában .. .

Vagy tán fészektakargató a tölgy itt is mint Szilágyban?

Nem tudom! Ezt a vidéket most kezdem csak megszeretni, hogy szívemből egy kitépett

szép vidéket, régi tájat pihésen és bóbitásan kellene, hogy elbocsássak.

Elbocsátom... Már hiába: téli förgetegek, fagyok riasztó gondolatával

dunántúli hegyekben haj! erdőt járok, őszi erdőt s lábam alatt ropog a gaily.

Görbe kis utcák kikopott kövén Tíz óra tájban végigballagok.

Még tél van, de a gazdag televény Már küldözi a békés földszagot.

Pár hét csupán, és a tavaszi szél A mezők testét végiglengi lágyan.

Smaragd vetések nőnek a nyomában,

S az új reménység újra szárnyra kél.

Csend van, A város immár elaludt.

Békén pihennek a tetők alatt Az emberek, és míg az óra fut,

Hajnalt álmodva alszik a paraszt.

Búzát növesztő, boldog álmait Füröszti most a lágyfodrú jövőben.

A tavasz itt lesz gyors lábon, alig Szusszant egyet, már gondja lepi bőven.

Járva az utcák labirintusát,

A szemem előtt kitárul a tér,

Köröskörül a tarlóit lombú fák,

Kossuth keze a hold csücskéig ér.

S amott, a térség másik oldalán A boltok sora kék homályban áll most. Megállók. Nincsen, kinek mondanám, hogy szeretem a hazámat s e várost.

Szeretem útját, kikopott kövét,

Oly ismerős itt minden moccanás.

És bennem gyúl ki múltjának sötét Éjében minden viliódzó parázs.

Dózsa György trónja idáig ragyog,

Száz ismerős, bús arcra hull a fénye, Szavát is hallom, ha csöndben vagyok:

„Fel hát, magyarok egy jobb reménységre!"

A téren mozdul, nézd, a bronz-Kossuth: „Hazám reménye, vára, oszlopa!..

Tolong a nép, a város összefut,

S ki kardot bír, már mind-mind katona. Aztán a vesztés. Könny, bitófa, gyász,

És messze földön már a nemzet apja.

S elindult akkor a turini száz,

Hogy hűségét hitéhez megmutassa.

... Míg mindezt sorban végiggondolom.

S múlttól jövőig száll a gondolat,

Az idő jár, és túl a házakon,

Az állomáson füttyent egy vonat.

Már jól fönt jár a hold az ég ívén, Nyakamba hull hűs, sárguló palástja.

Felhő mögé száll, s csak a lámpafény Meg én nézünk a hűvös éjszakára.

Éjfél is elmúlt, ballagok haza.

A főút frissen kongja léptemet.

Kísér a távol televény szaga,

S az álmaim mind itt kísértenek.

Az álmosfényű lámpák fénykorén Ringatva szirmát, esni kezd a halk hó.

Mind sűrűbben hull, fáíyolt von körém.

Ö, menni, menni és álmodni oly jó!...

!

^vXXXXXXXXXXXXXXXVXXXXXXXXXX'XXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXVXXWXXXXXV.XXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXYXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXX

Lesni a város alvó, nagy szívét,

És hallgatni a csöndben, hogy dobog.

Csoda szinte, hogy nem repeszti szét A nagy, sötétkék égboltozatot.

Aludjatok csak csöndben, emberek!

Az éj elrejti mindnyájunknak álmát.

Közel a hajnal és nagy munka vár ránk, í Jóéjt, most én is pihenni megyek. g

^ y

/XxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxvxxxvcxxxxxxxvxxxxvxxvxxJ

xXXXXXXXXXXX>XXV<XXXXX>^fXsXXOC<V>X>>^XXNNNN\N

Gyárfás Endre:

A pil&ghires falu

Az ecseri kertek alatt, lallala lala lala Folyik a szerelem-patak, lallala lala lala

Patak habja táncra perdül,

Nóta fakad a kertekbül, lallala lala lala

Habok táncát fürge lábak Táncolják el a világnak, lallala lala lala

Tapsol Párizs, Peking.

Moszkva.

Virág hull a táncosokra, lallala lala lala

„Az ecseri kertek alatt Folyik a szerelem-patak, lallala lala lala”

Két fiatal első csókját Még a szomszédok se látják lallala lala lala

De félvilág tanú már Az ecseri lagzinál. lallala lala lala

Hegedűs László:

Vetkőző fák alatt

Nagyot sóhajt az ősz. Leheletével tisztára söpri a dülőutat.

És a fák is gyorsabban kezdik tépni halvány s rozsdaszínű ruhájukat.

Még mindig szépek. Pedig már kibarnul J itt-ott egy gally meredten, csüggedőn. Szétfoszlott rongyként hull a büszkeségük, £ végigszáguldva a falun, mezőn.

I

t

f A nemrég komor erdőn alig latszik így messziről a vetkőzés nyoma.

$ Barna, vörös, zöld, arany tarkasága 'j szinte gyógyít, mint az ég mosolya.

í

% Szinte vágyik az ember odamenni,

% végigbarangolni a léniát,

% csodálva, mint az őzek szeme néha:

’/ hogyan játszik halódást a világ ... Gödöllő, 1958 október.

í................................................................................

..................