Pest Megyei Hirlap, 1959. december (3. évfolyam, 282-306. szám)
1959-12-18 / 297. szám
1959. DECEMBER 18. PÉNTEK pr.s t Mtí. cfCirhw NÉHÁNY MEGJEGYZÉS a Pest megyei képzőművészeti kiállítás megnyitása előtt TAPIÓSZECSŐI JEGYZETEK III. Örökifjú öregasszonyok (Beron Gyula rajza a felszabadulás 15. évfordulójára készített rézkarcsorozatból) Elrontott életek tragédiája kavarog a budakeszi tanácsháza termében. Ezer közül kettőhárom ilyen, ha akad. Mégis beszélni kell róluk. A jó orvos a beteg vizsgálatánál már arra gondol: hogyan előzhetné meg a betegség továbbterjedését. Egyelőre még nincs vádló és nincsenek vádlottak, csak gyerekek vannak és felnőttek. A gyerekek: szőke és fekete hajú, szomorkás és csibészesen mosolygó, sunyi és nyílt arcú fiúk és leányok. Nyolc-tizenöt évesek. Látásra olyanok, mint 1200 hasonló korú iskolás társuk. "Csak a szemük mélyén vibrál a szorongás és a félelem. A felnőttek: kábult tekintetű és hirtelen haragú, cinikus és megfáradt, kisírt szemű anyák és apák. Ami történt, külön-külön gyerékes csínytevésnek tűnik első hallomásra. Együtt és mélyen vizsgálva: szomorú, lehangoló. Dénes és Béla anyja negyven körüli, terebélyes, izgága asszony. Az egyik gyermeke tizenegy, a másik tízesztendős. Mindketten az iskola második osztályának padjait „koptatják”, a szó szorosan vett értelmében is. Háromszor-négy- szer megbuktak, míg idáig eljutottak. Lopkodják a falu lakóinak kutyáit, hogy azután jó áron tovább adják azokat. De lopáson érték őket már az elmúlt esztendőben is. — A másak gyerekei is rószSOROMPÓ szak! „védekezik” az anya. Trágár szavakat használnak a tanárokkal szemben. — Én nem hallom... — von vállat az anyjuk. Férje nincs, egyedül neveli három gyermekét. Az idén még nem járt az iskolában, nem érdeklődött: vajon hogyan tanulnak, viselkednek a gyermekei? — Nem érek rá a tanítóval beszélni! — intézi el a dolgot. (Reggel hattól délután kettőig dolgozik!) Otthona: rendetlenség, piszok mindenütt. A szobában két ágy. Az egyikben az asz- szony alszik egy idős férfival, a másikban a három gyerek. Nem véletlen, hogy Dénes és Béla olyan, amilyen. Mi lesz belőlük így? — Én sem jártam iskolába, mégis ember lettem! — kérkedik az asszony. De milyen? Igaz, hogy tizenöt esztendőt már a mi világunkban élt, de ez a másfél évtized szinte nyomtalanul szaladt el fölötte. Nem érdekli a világ dolga, nem érdekli a gyerekek élete sem. El, eszik, iszik, alszik — de ez tenné emberré az embert? És ilyen a Gábor fiú anyja is... Gábornak kora szerint az iskola hatodik osztályába kellene járnia. Még az elsőt sem végezte el. Gyümölcsöt lopott és szalmát. Az egyik házépítkezésnél három kocsira való követ dobált a kútba. Utána több, mint száz téglát. A környékbeli gyerekek réme. Ha csak látják, messzire elkerülik, mert mindenkit megver. Rajta kívül még hat gyerek volt a családban. A legkisebb tízhónapos. Kati hatéves lesz. A tizenöt éves Angela mindössze négy osztályt végzett, akár a tizenhat éves Jóska. A tizenkilenc éves Edit — most válik a férjétől — hat osztályt járt. A leányanya Mari szintén. Egyiknek sincs állandó munkahelye. Az asszony tekintete kába. Talán most is ivott, mielőtt a gyermek- és ifjúságvédelmi tanács hívására idejött. A falu vezetői Gábor ügyében hivatták, de nem lehet nem beszélni többi gyerekéről: Jóskáról, aki a napot lopja; Angéláról, aki Mari nővérével kószál éjszaka; Mariról, aki erkölcstelen, züllött életet él. Elrontott életek sora egyetlen családon belül. Az ok ezúttal is, mint az előző esetben, a szülőkben keresendő. Alkoholisták, akiknek egy pohár bor talán többet jelent, mint bármelyik gyermekük sorsa, jövője. Alkohol... A múltban, mámora feledtette az emberek kegyetlenségét, az élet csapásait. De ma? A Gáborok, Angélák, Marik életét teszi tönkre! Kallódó gyerekek, felelőtlen szülők... Itt élnek közöttünk, a mi munlcánk gyümölcseit élvezik ők is, anélkül, hogy erejükhöz mérten kivennék belőle a részüket. Alcár Béla anyja. Béla fegyelmezetlen, hanyag gyerek. A negyedik osztályba jár, egyszer bukott. Alapvető hiba mégsem lenne magatartásával, ha odahaza törődnének, foglalkoznának vele. Nemegyszer azonban még enni sem kap. Otthon? Nem illik erre a kicsiny szobára a szó, de az ottani életkörülményekre még inkább nem. Tavaly négyen laktak ebben a szobában. Béla, Anna, Elvira és az asz- szony. Ma már csak hárman. A tizennégy esztendős Annát kiemelte ebből az egészségtelen környezetből a gyámügyi hatóság, és az egyik budai nevelőintézetbe helyezte. Az anya foggal-körömmel tiltakozott ellene. A legfőbb érvelése: „Most viszik el, amikor már pénzt kereshetne ...” Maga — betegsége elhanyagolása következtében — csak alkalmi munkát vállalhat. De hiába kapja az orvosi vizsgálatra szóló felhívást, több mint egy esztendeje nem megy. A nagyobbik lány, a tizenkilenc esztendős Elvira segíthetne a családon. Csakhogy „Nem nekem találták ki a munkát’” — mondja. — Odahaza tétlenkedik, csavarog napközben. Csak esténként néz „munka” után. Érthető tehát, ha a kis Béla gyerek nem maradhat továbbra is ilyen körülmények között. Jót nem tanul otthon. Az asszony azonban mindezt nem akarja elismerni. Egyre csak azt ismétli: „Nem engedem ..Nem engedi, mert a gyerek maholnap munkába állhat. Ha Annát elvitték és Elvira nem dolgozik, legalább a fiú legyen az, aki pénzt hoz majd a házhoz. Hogy a fiú közben elzüllik, testileg-lel- kileg tönkremegy? Az asz-' szony megvonja a vállát: — Valahogyan élni kell? Élni, igen. De lehet ezt életnek nevezni? És hogyan hat vajon ez az életforma a dolgos, becsületes szülők gyermekére? A tizenkét esztendős Anna ügye példázza ezt. Anna fejlett, erős gyerek. Termetre kiválik a többi hatodikos lány közül. Tanulásban a legutolsó. Most, a negyedév végén, majd minden tárgyból intőt, rovót kapott és nem véletlenül. Tanáraival szemben cinikus és pimasz. Ha éppen úgy tartja a kedve, fogja magát és otthagyja az iskolát. Az iskola emeleti ablakának párkányán sétál és így tovább. Az anya megtört, munkában fáradt, becsületes asz- szony. Sír. — Nem tudom, mi van ezzel a lánnyal. Már orvosnál is jártunk, semmi baja. Nem bírok vele. Ha bezárom a szobába, leveri róla a lakatot. Nagylányokkal csavarog, fiúk után szalad. Már mindent megpróbáltunk: fakanál, szíj, szép szó, ajándék, kedvezményelvonás — semmi sem használ. Mi lesz belőle? A baj forrása: a rossz barátok. Nemcsak a betegség fertőz, hanem Elvira, Mari és Dénes is. Napközben, amíg Anna szülei dolgoznak, s velük, a züllött szülők elzüllö gyermekeivel tölti minden szabadidejét. — Ha segítenének intézetbe helyezni, talán még ember lehetne belőle ... Becsületes kérés. Akkor is, ha fáj kimondani. Anna érdeke kívánja így, és a társadalom érdeke is. Es ezt jói látják a falu vezetői. Néhány esztendővel ezelőtt még nem volt erejük arra, hogy sorompót állítsanak a lejtőn megindult gyerekek elé. Ma már ott tartanak, hogy erre is jut idejük és erejük is. Létrehozták a gyermek- és ifjúságvédelmi tanácsot. Tagjai, akár a jó kertészek: gyomlálnak már a palánták között. Őszinte szóval, tanácsokkal, megértő és segítő szándékú beszélgetésekkel. És amikor ez már nem segít, gondoskodnak arról, hogy intézetbe, nevelőotthonba kerüljön a megtévedt gyerek. Számos intézkedés történt ez alkalommal is. Volt, akinél elégségesnek látszott az, ha napközibe helyezik. Egy másik gyereket más osztályba íratnak át. Van, akin már csak a nevelőotthon segít: ha elszakítják eddigi környezetétől, felelőtlen szüleitől. Becsületes, dolgos embereket akarunk nevelni a Bélákból, Marikból, Elvirákból. Ehhez azonban nem elég a község vezetőinek igyekezete. Ehhez az egész társadalom összefogása szükséges. Ezért érthetetlen, hogy miért nem jelent meg ezen a valóban értékes megbeszélésen a gyermek- és ifjúságvédelmi tanács minden tagja: a Hazafias Népfront, a nőtanács, a szülői munkaközösség képviselője? A társadalmi szervezetek feladatkörébe nem csupán az ünnepélyek előkészítése és megrendezése tartozik, de ami ezeknél fontosabb — az ifjúság nevelése is! Az ifjúság védelme azonban ma már így is közügy Budakeszin. Köszönet és elismerés jár érte a község vezetőinek. Sokoldalúan, nagy gonddal elemezték a megtévedt gyermekek ügyét és nem álltak meg csupán a gyermekeknél. Foglalkoznak az Annák, Marik, Gáborok szüleivel is. Szép szóval vagy adminisztratív intézkedésekkel — kinél mivel lehet eredményt elérni. És úgy is, hogy becsületes munkalehetőséget adnak annak, aki igényli azt. A sorompó lezárult a lejtő felé vezető úton — Budakeszin. Reméljük, hogy rövidesen megyénk más községeiben és városaiban is. Születő új társadalmunk kívánja, igényli ezt! Prukner Pál zénk, gyere velünk, majd megtudod!” Lehet, hogy ez az apróság nem valami nagy dolog. Bizonyosan nem az. De jelent valamit. Felvillant egy szikrát a művelődési munkások örömeiből, jogos büszkeségéből és mutatja, hogyan tágul, kerekedik ezekben a — szívre nem, csak kor szerint — idősecske asszonyokban a kultúra láthatatlan, megfoghatatlan köre. És mindig többet akarnak ebből a sohasem elég holmiból, a kultúrából. Telve ötlettel, életvággyal tervezgetik a jövőt. Most például, a szecsői népi együttes tizedik születésnapjára, szecsői lakodalmast terveznek. Nem igazit, igazibbat az igazinál: olyan lakodalmast, ahol nemcsak a násznép vonul fel, hanem a szecsői szokások is. A lakodalmasban Julis néni szerepet vállalt. — Elvállaltam — mondja. — Ha már nincs családom, legalább a színpadon legyek örömanya! Hát ilyenek ők. Fáradhatatlanok, mint az apostolok. Nos, azért emberek is, nemcsak apostolok. Emberek, hibákkal. Mivel már nem fiatalok, a nehéz évek megnyomták a vállukat, tudatukat is. Bizony, meddő dolog lenne nekik a dialektikus materializmusról beszélni... Ateista előadást se hallgatnának meg jó szívvel. Azt hiszem, a szövetkezetről se vallanánk ma még egy véleményt. És ha egy újságban közölt fénykép rosszul sikerül, hát megharagszanak, de rettenetesen. Az egészséges hiúság nem öregszik, az csak fiatalodik. De ezekkel együtt, és mindezek ellenére, sokat segítenek ők nekünk, dalukkal, kedvükkel, példájukkal. AHOGYAN ők monda..... nák, a jó isten; ahogyan én kívánom: a mi új, gondtalanabb, szebb világunk őrizze meg őket soká ezután is erőben, nótái kedvben, egészségben! G arami László Van ebben is valami. A szereplési vágy — módjával — nem rossz tulajdonság. Csak az a baj, ha túlteng az önérzet. Szerencsére itt erről nem lehet beszélni. Amit ezek az ifjú szívű öregasszonyok leginkább szeretnek mutogatni: az édes, kedves, szellemes szecsői népdal-koszorú. Így is kezdődött. Népdalgyűjtő vetődött a községbe, vagy a helyiek akarták összeszedni a veszendőbe menő kincset — és Julis néni (csak így nevezik Dósa Jánosnét) nem rös- tellte magát, dalolt nekik. Azután — ahogyan már Julis néni meséli — felkereste Panni nénit (özv. Cseh Kálmánnét): — Komámasszony! Gereblyézzük össze a szép, magyaros nótákat mi magunk! Es összegereblyézték — nemcsak a magyaros, szép nótákat, de — a brigád többi öt asszonyát is. Így került özv. Mészáros Jánosné, Cza- kó Benőné, Czakó Jánosné, Kovács Józsefné, Dósa Mi- hályné egy bokorba a két alapító taggal, sőt a napokban két újabb asszonnyal szaporodott a számuk, csatlakozott hozzájuk Ínoka Károlyné és Lesti Istvánné. Azóta sok szereplést megértek, sok vidéket megjártak, sok élményt szereztek. ÉLMÉNY... így beszél .——....... ■■ róla Panni n éni: — Megszólít egy szomszédom a minap: „Minek is csináljátok ti voltaképpen ezt a brigádolást?’* Mondom neki: „Hát nem szép dolog a sok régi-régi dalt újra elénekelni?” Azt mondja erre ő: „Igen, igen, de fáradságos dolog ez! Próbák, utazások, miegyebek.” Mondom neki: „De mennyi mindent látunk! Voltunk mi már a Balatonon, Pesten, a megyében mindenütt, versenyen, kitüntetést is szereztünk, szóval volt élményünk bőviben!" Mire megkérdezi ez az én szomszédom: „Élmény ..., élmény ... mii jelent tulajdonképpen az, hogy élmény?” No, én nem sokat magyarázgattam neki. Csak odamondtám: „Állj köGYŰLÖLIK a megörege• —..... dést, talán j éppen ezért álltak össze ebbe \ a daloló brigádba. I Úgy „használják” a bri- \ gádot. a nagy nyilvánosság \ előtti szereplést, a dalt, a í táncot, mint valami csodás \ hatású orvosságot a vénülés \ ellen. I Es igazuk van. A szer — ; használ. \ így marad az öregasszony- \ brigád hét tagja — örökifjú. \ Beszédjük ízes, szavuk szí- \ vés, kedvük vidám, eszük ! vág, nyelvük fáradhatatlan. \ Elhallgatnám őket napszám- \ ra, akkor is, ha dalolnak, ak- \ kor is, ha mesélő kedvük \ virágzik. \ Mit dalolnak? \ Hát például ezt: % | „Nem volt virág, nem volt virág soha a kezembe; I Nem ült soha barna legény az ölembe Egyet tudtam igaz szívből szeretgetni, A jó isten nekem adta, el nem tudtam felejteni...” És nevetnek, nevetnek huncut módon, nevetnek pajzánul, hogy lám: öregasszony létükre-voltukra ilyen nótát fújnak! Azt hiszem, szereti őket mindenki. Vagy aki nem szereti — irigyli. Irigyli, hogy ki mernek állani a deszkákra, „mutogatni magukat”, a hangjukat. A Törökbálinti Állami Gazdaság megyei tanács szakosztályától méltán elvárhatnának. Mert a következmény: a képek még szerdán, csütörtökön jöttek a múzeumba. Csütörtökön lefolytatták a zsűrizést. Ekkor dőlt el, melyik mű kerül a kétszáz közül a falra. Tehát péntektől vasárnapig kell elhelyezni a ké-, pékét, elkészíteni a katalógust, megoldani egy sereg más, a kiállítással kapcsolatos, feladatot. A képek a falra kerülnek, az bizonyos. De azt már nem kívánhatja senki sem, hogy elrendezésük, egymás mellé válogatásuk tökéletes legyen. Azt meg különösen nem, hogy a nyomda a katalógust 48 óra alatt elkészítse. E gy ilyen kiállítás — egy esztendőben! Hogyan kívánhatjuk, hogy művészeink és a közönség az alkalmat megillető jelentőséggel mérlegelje ezt a tárlatot, ha a! szervező művelődési osztály i sem teszi ezt a kiállítás ide- i jenek meghatározásakor és I az előkészítő munka során? j Azaz, mégsem így van. A \ művészek, amikor az előbb j elmondottak miatt elégedet-j lenkednek, egyúttal azt is j bizonyítják, hogy jelentős! eseményként könyvelik el a \ Pest megyei képzőművészeti! kiállítást. És talán éppen í ezért nem hat ez a néhány! sor sem ünneprontó meg jegy-! zésként. G. L. ! történt. És nem mentség az, hogy már sok kiállítás volt ebben az évben, a nyári időszakban; hogy már rendeztek Vácott és Cegléden tájjellegű kiállításokat. Nem mentség, hiszen ez — a megye legfontosabb kiállítása! Legfeljebb csak vigasztalásul szolgál az Ígéret, hogy jövőre a megyei és a felszabadulási pályázat anyagából rendezendő kiállítást április negyediké és november hetediké között rendezik majd meg. Időben szólunk talán: ha egy mód van rá, a megyei képzőművészek következő és reprezentatív kiállítását lehetőleg még 1960 szeptembere előtt nyissák meg! Némi vigaszt nyújt az is, hogy az idei megyei tárlat — vándorkiállítás lesz. Tovább viszik anyagát más, nagyobb városokba. Ez jó, több, mint ami tavaly volt, de az országos visszhangot, a nyári nagy közönséget semmiképpen sem pótolhatja. M ásodik kérdésünk: vajon miért olyan kapkodva, az idővel nem számolva rendezik meg ezt a tárlatot? Arról van szó, hogy a kiállításnak otthont adó Szentendrei Ferenczy Károly Múzeum igazgatója csak két hete — nem is írásban, csak telefonon — kapta meg az értesítést: a tárlatot december 20-ra össze kell állítani. A művészeknek szóló meghívó levél Balogh Lajos elvtárs szerint november 23-án ment ki a megyei tanácstól. í Igaz ugyan, hogy tudva tu- í dott dolog: minden esztendő- í ben megrendezzük ezt a ki- állítást, de — emberek va- ^ gyünk, emberek a festőmű- ^ vészek is — mégiscsak a tár- ^ lat idejének pontos ismerete sarkall munkára, a kész ké-^ pék finomítására. Erre pedig ^ három hét nem elegendő, kü- <: lönösen akkor nem, ha a há- ^ rom hét — nem is három ^ óét. Akadt olyan művész is, ^ aki csak az elmúlt héten ^ kapta meg az értesítést. Hogy í az ügyintézés vagy a posta-e | a hibás, nem firtatjuk. A lé- í nyeg: a múzeumot is, a mű- ? vészeket is hónapokkal előbb ^ tájékoztatni kellene a kiállí-^ tás helyéről, idejéről, feltété-^ leiről. Ennyi tervszerűséget a í D ecember 20-án, néhány nap múlva ismét seregszemlét tartunk. Megnyílik a Pest megyei képzőművészek reprezentatív kiállítása, felvonulnak mindazok az alkotók — ismertek és még nem ismert nevűek —, akik műveikkel hozzájárultak és hozzájárulnak ahhoz, hogy megyénket a festők megyéjének nevezik. Negyven festőművész mintegy 200 képe közül tegnap választotta ki a zsűri azokat a festményeket, amelyek e nagyszabású tárlaton való részvételre érdemesek. Ilos- vai Varga István, Deli Antal, Ónodi Béla és jó néhány más neves művészünk mellett a megye minden részéből képviselteti magát a festészet: Gyálról, Pomázról, Vácról, Vecsésről, Pácéiról, Nagykőrösről, Erdőkertesről érkeztek be képek, hogy csak néhányat említsünk — nem a kiállító művészek, hanem lakóhelyük közül. És talán éppen azért, mert ilyen nagyszabású ez a kiállítás, mert seregszemle jellegű, mert nem egy vagy két művészt, nem egy tájegységet vagy várost, hanem az egész megyét reprezentálja, fel kell vetnünk néhány kérdést. A z első: vajon miért decemberben rendezik meg a megyei tárlatot? Szentendre ugyanis a tavasz, a nyár és az arany-bíbor ősz városa. Ahogyan leesik az első kíméletlen őszi eső, a város — az idegenforgalom szempontjából — megkezdi téli álmát. Márpedig a mi képzőművészeink — ha nem sikerül a tervezett budapesti tárlathelyiséget megszerezni — legalább annyit megérdemelnek, hogy ne Szentendre lakosai csupán — akik, igaz, tiszteletre méltó művészetkedvelők, de mégiscsak néhány ezren vannak — hanem a kiránduló idényben odautazok, az ország minden részéből éi;kező kirándulók is lássák műveiket Már tavaly esett erről néhány szó. Már tavaly ígéretet tettek a megyei tanács művelődési osztályának illetékesei, hogy az idén kedvezőbb időpontban rendezik meg a kiállítást. Mégsem így
