Pest Megyei Hirlap, 1959. november (3. évfolyam, 257-281. szám)

1959-11-01 / 257. szám

% Az eso szüntelen esett; szürke rongy volt az ég, ronda szürke .rongy, s mindenfelé esőpatakok csordogáltak, víz­ben vacogtak a nyírfák, sárga víz fogta körül a házat, érez­ni lehetett, hogy minden, min­den rohad ebben a mocskos, lucskos sárban. Távol a sárga föld összeért a szürke éggel: középütt tömzsi alakjával cirádás, hagymaku­polás templom kuporgott; a kerítések összerogyva álltak és a csöpögő, fakószín esőben se­hol senki. Csak az őr ment el néha az ablak előtt, sátorlapba burkolózva, vizesen. Kurt az ablaknál állt. Ciga­rettázott. Már homály volt. s a tenyérnyi üvegek alig enged­tek át valamicske kinti fényt. De Kürtőt ez nem érdekelte, utált már mindent, semmi sem érdekelte, minden csálc inge­relte: a fény, a sötét, a sár, a szoba, az eső s a cigaretta, de azért csak szívta, nyelte a füs­töt s eregette ki orrán, száján: lomhán, unott játékkal kariká­kat formálva és egyenesen ne­kilövellve az ablaknak; az üvegen szétomlott a füst és még homályosabb lett a szo­bában. Alig moccant. Az eső bugyborékolva esett az udvar pocsolyáiba. Kis pa­takok csorogtak szerteszét, a nyirok bemászott a faház ré­sein; penészszaga volt a padló­nak. A sarokban kis vaskályha véznáskodott, füstölt és mele­gítette a penészes levegőt. A gerendák között a lángok piros fénye játszott idétlenül. Kurt szétterpesztett lábbal állt moc­canatlan az ablaknál, csak áll­kapcsa mozgott idegesen. — Egérlyuk! — gondolta útátkozva. Marlein írt, szeretné, ha a születésnapjára hazamenne. Micsoda ötlet?! Mert az csak úgy megy, meggondolja maqát az ember, vesz egy csokor vi­rágot és bejelenti: — Ezredes úr, a menyasszonyomnak szü­letésnapja van, hadd ugorjak haza a délutáni transzibériai expresszel Berlinbe ... Krutzi- fix!... Bumm! — hallatszott vala­honnan. —» Esteledik — gondolta Kurt. — Kezdik. Kezdik, már kezdik! Eltaposta cigarettáját, de menten másikra gyújtott. Nem ízlett. Köhögött tőle és keserű lett a szája. Odament az asz­talhoz, töltött egy kortynyi vodkát, felhajtotta. Ettől is megborzongott. Vgy érezte magát, mint aki trágyába esett. Utálkozott. Mindenen útálko- zott. Kinn, az ajtó előtt, topogott az őr. Odaát a másik szobá­ban kártyázhattak a fiúk, va­lamelyik öblösen nevetett. Es a gramofon is szólt. Mindig azt a rohadt gramofont járatják. Mintha tetvek mászkálnának az ember hajában... — Hélt óra — nézte meg a karóráját. Bumm! — hallat­szott ismét messziről. — Kezdik! Este van, már kezdik... Szegény Marlein! — malis életet. Beülnek a kávé­házba, földalattin utaznak, mo­ziba mennek, ágyba fekszenek, tányérból esznek, fürdenek!... Istenem, benyúlhatnak a szek­rénybe és szappanülatos ujjal turkálhatnak a tiszta fehérne­mű között. És az elsötétítő papír fölött csipkefüggöny van... és este olvashatnak is az ágyban. — Haza kell menni! Min­denképpen haza kell menni! Ezt nem lehet kibírni! — Kurt idegesen dobolt ujjaival az ablaíkdeszkán. — Ezt a rohadt életet nem lehet kibírni!... Odaát új lemezt tettek fel a fiúk. Recsegett az elején, mert hanyagul, durván dobják rá a tűt. Nem az övék. „Minden elmúlik egyszer...” — hallotta Kurt. — Minden... De mikor? Mennyit kell még addig kín­lódni? Isten bizony jobb azok­nak, akik már elestek, vagy akiknek levágták kezüket, lá­bukat ... Azőknak már véget ért a háború. De ő? Eleddig kell még itt örjöngeni? — Berlin! — gondolta. A ci- garettája nagyot parázslóit, mert megszívta mohón. Kint bugyborékolt az eső és pe­nészszagot melengetett idebent a vaskályha. Füstölt. A büdös cigarettafüst, meg kályhafüst, meg penészszag majd szét­nyomta a korhadó falakat. — Marlein szobájának világos, szép fala van. A dívány fölött nagy blondier-keretben pasz­tell akt. Jobbra bárszekrény, a rádió abba van beleépítve. Az asztalon egy bronzöntvény. A Farkas szoptatja Romulust és Raemust. — Két ilyen fiút akarok — mondta egyszer Marleinnak. — Az egyik lány lesz — ne­vetett pirosán Marlein. Mintha ma lenne ... Atyaisten! Tizenegy hónapja nem volt otthon! Tizenegy hó­napja! ... Bumm! Bumm! — hal­latszott megint. Távolról hal­latszott, de neki ez mindegy, öt napja úgy érzi, megbolon­dul, ha hallja. Mintha az ágyú csöve elé lenne kötve s a tes­tén szakadna át minden lövés. Éufnm — a halántéka hasad belé! Csöpp... bruggy... csöpp... bruggy ... Ez az eső is! Mintha. a csontját áztatná! Mintha az agyáig érne a sár! És ez a cigaretta... és ez a vodka!... pfujj! „Minden december új má­just ígér...” Megvesztek ezek azzal a va­cak gramofonnal? Kőtélből vannak az idegeik? Legalább a tűt cserélnék ki! ... Bumm! Bumm! A tarkójában kígyó van, szi­szegő kígyó, tekereg, nyom­kodja szét a koponyáját. Is­tentelen büdös ez a vodka. Pfuj! Haza kell menni! Valami , módon haza kell menni! Meg­bolondul, ha nem ülhet Mar- leinnel a kerek asztal mellé. Üveglap van a tetején, csillog és rajta habfehér kézimunka. Marlein szépen kikeményíti; kos ruhájába! Csak egyszer nyúlhasson fehér manzsettás, fehérre mosott kézzel a feke- téscsésze után, fehér abroszú asztalnál. Marlein kölnijét érezhesse!... Marlein rúzsát ízlelhesse!... Nem. is a csókja kell, csak a rúzs íze, a kölni illata s a ruha selymének su­hogása. Az nem a háború! Az nem a mocskos front! Olyan nincs a háborúban: fehér manzsetta, kölni és selyem­szoknya! ... ' A járőrparancsnok lépett be. Kurt abbahagyta a dobo­lást és megfordult. A cigaret­tát most nem taposta el, Ha­nem az asztalon levő konzerv­doboz fedelébe nyomkodta. — Főhadnagy úr, elfogtunk egy orosz tisztet! Kurt összeszedte magát. — Micsoda? — Egy orosz tisztet fogtunk el az erdőben. Néhány pillanatig bámul­ta a tizedest. Bajuszos, ázott katona volt. Arca, mint a Az orosz értelmes ember­nek látszott. Kurt zavarba jött, mert rokonszenves emberrel szem­ben nehezebb kellemetlen kötelességet teljesíteni. A tolmács egy ukrán fia­talember volt. Az apját a szovjetek Szibériába inter­nálták. — Neve? — kérdezte Kurt. — Vaszilij Antonovics. Ez volt az első szó, amit az orosz kiejtett. Kellemes hangja volt. Kurt még job­ban zavarba jött. Bumm! — hallatszott kint­ről. Ettől megint tekeregni kezdett tarkójában a kígyó. Helyr ezökkent. — Nem értettem jól — mondta az őrmester. Nehezen ment neki az orosz nevek le­írása. — Vaszilij Antonovics — ismételte gépiesen Kurt. Feltekintett az oroszra. A tiszt összehúzoti szemmel né­zett rá. Fürkészte az ar­sóhajtott. Szívta a cigarettát, ha köhögtette is, és újra kezd­te a játékot a füsttel. Azt írja: sokat szenved­nek a bombázások miatt. Iste­nem, mégis más az! Feljönnék a pincéből és folytatják a nor­rojt van a szélén, azt szokta fonogathi... Megbolondul, ha nem utazhat a földalattin! Megbolondul, ha nem fűződ­het meg a csempézett fürdő­szobában! Csak egyszer, egy este öltözhessen át a sötétcsí­sár. Mint a csizmáját ösz- szemocskoló ragadós sár. — Haza kell menni! Ha csak egy napra is!... Mit fogtak el ezek? Bumm! — hallatszott tom­pán. — Elővezethetem? — Hozza be! — kiáltott a katonára hirtelen. A feje! Majd szétmegy a feje. A ti­zedes riadtan és sértődötten nézett rá. — Hozzák be, na — mond­ta enyhébben. Kicsit elszé- gyellte magát. — Wolfner! Wolfner! A szomszéd szoba ajtaját kinyitották,, s most a gramo­fon erős nyekergése fület bántóbban hangzott: „Kívül a kaszárnyán, kint a kapunál...” — Zárják el! — mormogta Kurt. — Wolfner! Az ajtóban egy őrmester jelent meg. — Wolfner készítse elő a szobát. Kihallgatás lesz. Sö­tétítsenek be. És gyújtsák, meg azt a büdös maximlám- p át! A járőr tócsát és sarat ho­zott be a szobába. Középütt vattakabátos, szakállas fér­fi. Csizmája elázott, szára elállt a nadrágtól. Kucsmá­ja félrecsúszott a fején. Az arcát alig lehetett kivenni a szőr és maszat miatt. Csak a szemefehérjé villogott, mint egy négernek. — Jól van! Vegyék át az őrzését. Maguk menjenek pihenni. Tizedes, tegyen írásban jelentést. Majd jöj­jön vissza. Nem érünk rá sokat vacakolni... Először azt gondolta, hogy az adatait meg se kérdi. Mi­nek annyit tötyorögni egy orosz foglyon? . Ki keresi ezt az embert? De aztán eszébe jutott, hogy azzal is telik az idő. Addig is le van foglalva valamivel. Addig sem keli tudomást szereznie azokról az átkozott lövésekről. Ivott egy korty vodkát. Az oroszt is kínálta. Nem fogad­ta el. — Dögölj meg — mormog­ta Kurt. — Gőgös hülye! Az orosz rávillant, de né­mán ült az asztal előtt. Kurt kitette a pisztolyát. — Hívják be a tolmácsot. Addig figyelte. Az orosz láthatólag egykedvűen néze­getett körbe a szobában. Mel- • lette két katona állt, csőre töltött fegyverrel. Az őr­mester papírt vett elő és tintát. A jegyzőkönyv-vezetés­hez készült. cát. Kurt elkapta a tekinte­tét. Amikor megint vissza­nézett rá, az orosz már a sustorgó maximlámpa fé­nyébe bámult, kicsit hunyor­góivá. Kurt ideges lett. — Születési éve? ... — !9Aß­— Annyi idős, mint én — villant át Kürtőn. Jobban megnézte. Az orosz sokkal idősebbnek látszott. Most a tiszt is ránézett Kurlra. A homlokát ráncolta és merőn nézett a szemébe. Összezárt ujjaival lassan, lassú taktusra ütött egyet- egyet a térdén. Kürtőt zavarta a ritmikus dobolás. — Mi az istent csinál ez a ruszki? Az orosz most. oldalt dőlt kissé a székén, igyekezett profilból is megnézni a né­metet. — Na! — ugrott fel Kurt a helyéről, és elkezdett sé­tálni le s fel az asztal mel­lett. A pisztolyát persze ma­gához vette. Magas volt, haja súrolta az alacsony szo­ba gerendáit. — Rendfokozata ? Megállt az orosz előtt és ujjaival csettintgetett. Az őr­mester jegyezte a válaszokat. A fogoly minden válasz után Kurtra pillantott. Kutatón. Aztán megint a lámpát néz­te, ráncolta a homlokát és beharapta alsó ajkát. Mint­ha gyötörte volna magát, hogy valamirq emlékezzen. A németet ez is bosszan­totta. Ismét járkálni kez­dett és idegesen, gyorsan tette fel a kérdéseket. Amíg érdektelen dolgokat kérde­zett, az orosz válaszolt. De amikor Kurt azt firtatta, hol a. csapatteste és mért jött át a vonalon, elhallgatott. Kurt érezte, hogy ha az orosz nem válaszol az ismé­telt kérdésre, nem tud ural­kodni magán. Túlságosan ideges volt. A kérdés-felelet játék és az orosz titokzatos nézelődése pillanatnyilgg le­kötötte. De az egész dél­utáni feszültség és a tarkó­jában érzett kínzó fájás most érkezett a csúcspontra. Megismételte a kérdést. Az orosz már abbahagyta a nézelődést, tekintetét az asz­tal lábára szegezte és hallga­tott. — Nem érted? — kérdezte rekedten. Az őrmester ölébe ejtette a kezét és a foglyot figyelte. Az örök hol parancsnokukra, hol az oroszra néztek. — Nem érted? — ugrott egyet Kurt és a szó végén hörgött a hangja. A tolmács száraz torokkal ismételte a kérdést. A fogoly a főhadnagyra nézett, mélyen belenézett a szemébe — aztán ismét ma­kacsul az asztallábat figyelte. Kurt egy szemvillanásnyira tehetetlennek érezte magát. Mi az istent csináljon? A fe­ne az öntudatos fejüket! — Hallgatsz? Mi?! — lé­pett egészen közel hozzá. Jobb kezében volt a piszto­lya és a háta begörbült. — Hallgatsz, te hülye, te!... Az orosz felkapta a fejét. Akart valamit mondani, de beharapta az alsó ajkát. — Ha nem beszél, kiszed­jük erőszakkal, amit tudni akarunk — figyelmeztette ki­csit higgadtabban a tisztet. Szégyellte, hogy megint el­ragadtatta magát. A fogoly egykedvűen vette tudomásul. Szemét nem vet­te le Kurtról. Szája elhúzó­dott, szemöldökét felrántotta. A főhadnagynak el kellett fordulnia. — Még majd erősebb lesz nálam — sziszegte magában Kurt. — Tehát: hol az alakulata és milyen megbízatással jött át a vonalon. Kémkedni? Mi? Há?!... Szóval kémkedni!... Az orosz elfordította a fe­jét. A falat nézte. Az őrmester még mindig ölbeejtett kézzel várt. Bumm! Bumm! — hallatszott kint­ről. Trattatata... Aztán az eső: csöpp ... bruggy... csöpp... bruggy — Na jól van — mondta vésztjóslóan Kurt. — Ahogy tetszik. Strindberg! Az őrmester készségesen ismételte: — Strindberg! A szomszéd szobából egy magas, izmos katona jött ki. Megállt az ajtóban .feszesen és jelentkezett. — Strindberg, lásson mun­kához! A fiú vigyorgott. Levette zubbonyát, ingujját felgyűrte. Odaállt az orosz elé. Az egy kicsit meghökkent. Az arca elhalványult. Amint Strindberg még egy lépést közeledett feléje, hátraszök­kent a helyén. — Áhá! — mondta Kurt. A legényeknek csillogni kezdett a szemük. Az őr­mester bemártotta a tollat a tintába. — Kérdezze meg, hogy hajlandó-e vallani — mondta idegesen Kurt. Nem nagyon szerette az ilyen munkákat, te türelme sem volt ku- koricázni. Ha nem szedi ki ebből a tisztből, hogy miért jött át, hol az alakulata és más, fontos dolgokat, az ez­redes dühös lesz^ letolja, hogy nem áll meg a lábán. És Mar­iéin irt. Azt írta, hogy men­jen haza a születésnapjára. Tizenegy hónapja nem volt otthon. Tizenegy hónapja. S legalább csak egyszer még, egyszer még utazhasson a ber­lini földalattin. Csak egyszer még, egyszer még érezhesse Marlein kölnijének illatát!... A tolmács kérdezett, de a tiszt ingatta a fejét. Strind- bergre nézett hamuszürkén, de ingatta a fejét. — Marha — dühöngött Kurt. — Neki is jobb lenne, ha beszélne. — Ki kell szednünk be­lőle. Meg vagyok győződve, hogy fontos dolgokat tud — magyarázta az őrmesternek. Cigarettára gyújtott, de el­felejtette eloltani a gyufát, a láng megégette a körmét. — Kezdje már Strindberg! — kiabált ingerülten a kato­nára. Strindberg szétterpesztette a lábát és tenyerével végigsi­mított karján. Az orosz rá­nézett, nézte, mint a tigrist, hogy merre térjen ki táma­dása elől. És Strindberg rá- vigyorgott, kéjesen rávicsorí­totta fehér, egészséges lapát­fogait és kétoldalról hatal­mas, huppanós pofont mért a tisztre. Az őrmester kezében remeg­ni kezdett a toll. de a szeme csillogott és szája idétlen mosolyra szaladt. A két legény megmarkolta a fegyvert. A tolmács elfordult, lát­hatatlan legyet zavart a te­nyerével. Kurt a cigarettáját rágta. Izzadt. Utálta az ilyen dol­got. Strindberg kedvet kapott és újabb pofont akart■ adni. Az orosz behunyt szemmel vár­ta. De Kurt rászólt: — Várj! — Vallasz? — kérdezte a tiszttől. A cigarettája csupa nyirok lett az izzadó ujjaitól. Az orosz ránézett, beléje döfte tekintetét, merőn, meg­kövültén nézte. — Mit bámulsz? — riká­csolta Kurt. — Vallasz, vagy nem vallasz? Vallasz, vagy szétpüfölünk! Te állat! Val­lasz, vagy széttép ez a ka­tona! Hallod?! Vallasz vagy fecnikre szedünk szét! A tolmács nem tudta fordí­tani, de az orosz azért csak nézett, és szeme mintha könnyben úszott volna, de ez csak tévedés lehetett, ez marhaság — vélte Kurt —, az orosz igenis, keményen néz, megvetően néz, rettenetesen néz!... — Verd szét! — ordította tajtékozva, és Strindberg készségesen ugrott, ököllel állonvágta a foglyot, azután hozzáugrott, elkapta a kar­ját és hátracsavarta. Az orosz összeszorította fogát és sze­mét, és próbált szabadulni. A két legény segédkezett; Strindberg kötéllel összekö­tözte a tiszt kicsavart ke­zét, hárman az ajtóhoz von­szolták, a kötél végét átvetet­ték az ajtóba vert fogason és elkezdték húzni. Az orosz rettenetesen szenvedhetett, de nem szólt, csak nyögésszerű hangokat hallatott, izzadtság csörgött a homlokán, az arcán, elöntötte a szemét... Strindberg engedett egy ki­csit, hogy utána újra kezdje, s a fogoly ebben a pilla­natnyi szünetben Kurtra nézett. Kúrára nézett élesen, megvetően, vörös, dagadt szemmel... Strindberg vi­gyorogva és maga is verej­tékezve lihegett áldozata mellett, és nagy lélegzetet vett a második húzáshoz. Kurt húzó fájást érzett a mellében, a gyomrából eredt ez a fájás, a feje bőrén érezte a borzongást, de muszáj volt néznie az oroszt, nem tu­dott kitérni tekintete elől. Pillanatonként kapta szájá­hoz a cigarettáját. Amint szippantott, arca egészen a pofacsonthoz tapadt. Halál­fejhez hasonlított. Az őrmester a jegyzőkönyv lapjának sarkát sodorgatta. Jobb kezében remegett a toll. A tolmács a falnál állt fehéren. Ujjai kabáthajtóká­ján futkostak idegesen. ' Strindberg újra húzott egyet a kötélen. Az orosz nyögött. Kurt a hasa alatt is érezte a nyilalást. — Marha — mondta szá­raz nyelvvel — muszáj ki­szednem belőle! Muszáj, vagy megölöm! Haza kell menni!... — Elég! — ordította hirte­len. Strindberg tűzben volt. — Elég, nem hallod?! — Adjatok neki vizet — mondta csendesebben. A legények leeresztették az oroszt. Kioldották a kezét. A fogoly visszahuppant a székre és a falnak dőlt. Vártak. Lihegtek mind, még az őr­mester is. mintha birkóztak volna valamennyien. Izzadtság és dohány és penész és füst­szag volt a szobában. Az orosz a falnak dőlt fehé­ren, dagadt arccal. Kurt a ci­garetta dohányszálait köp­ködte. Vártak. Strindberg zsebredugta a kezét. Ilyenkor, munka közben . nem tartott semmi fegyelmet. Nem is kellett. Elégedetten szemlélte áldozatát. — Mondd, hogy ez még csak a kezdet — szólt Kurt a tol­mácshoz. — Kérdezd meg. haj­landó-e beszélni. Az orosz bólintott. — Mondd, hogy várom — sóhajtott meglcőn^pebbilHev Kurt. — Mindjárt — intett az (Folytatás a 7. oldalon.)

Next

/
Thumbnails
Contents