Pest Megyei Hirlap, 1959. augusztus (3. évfolyam, 179-203. szám)
1959-08-30 / 203. szám
A többi elpusztult. Javarészük már októberben beadta a kulcsot. Az edzettebbek eltengtek valahogyan november közepéig, aztán már nem birták tovább a hideget, a ködöt. A napsugár, a fény hiányzott nekik. Pedig, hogyan sóvárogtak utána! A legtöbbje az ablaküvegen végezte be ... Görcsbemerevedett lábakkal tapadtak az üveghez, várva a Napistent, a tavaszt — talán az feltámasztja őket. i Utolsó leheletük homályos, párás fehér foltokat hagyott az ablakon, feleségem lúggal dörzsölte míg végre eltűntek. Pepi azonban dacolt az idővel; az öregedéssel és a hideggel. — Edzett legény! — mutattam az asszonynak, amikor felfedeztem. A kályha mellett gubbasztott, ott, ahol már nem süt a meleg, csak kellemesen . zsongít. — Kíváncsi vagyok meddig bírja? Feleségem csak legyintett: bolondság. De nem bántotta. — Ezt az egy szem legyet kibírjuk — vélekedett. Talán csak babonából kímélte. Azt beszélik, hogy a karácsonyig áttelelt légy szerencsét hoz. Én első látásra megkedveltem. Előfordul az ilyesmi. Rokonszenves, szerény teremtés volt. Potroha galamb- szürke, hat lába arisztokratikusan hosszú és karcsú. És ahogyan mosakodott! Csupa báj, csupa kellem! Ügyesen, fürgén egymáshoz dörzsölte elülső pár lábát, meg-megsúrolta értelmes arcát. Emlékszem, akkor figyeltem meg elsőízben tüzetesen, hogyan mosakszik egy légy. , Csodálkoztam: ez nem hunyja be szemét, mégse csípi a szappan. Csak azután jutott eszembe: hiszen nem is használ szappant! Decemberig így voltunk valahogyan. Ö élt, létezett, meghúzódott valahol, egy melegebb zúgban. Mi hagytuk. Igaz is! Megkereszteltük. Pepi, a légy — így beszéltünk róla. Azután már csak úgy, hogy: Pepi. Beletartozott a családba, nem de facto, csak de jure. Később, december közepe- táján már valóságos idegen- forgalmi látványosság lett. Ha vendég jött, ismerős vagy jóbarát, odavezettük a kályha mellé: — Mit szólsz hozzá? Ez a mi Pepink! A vendég nézett jobbra, balra, végre észrevette a „mi Pepinket”. — Odanézz! Egy eleven légy! Decemberben! És milyen virgonc! Mert Pepi ilyenkor rezegtet- te szárnyát, fel-alá sétált, va- karódzott, zümmögött. Repülni lusta volt. Talán ha miniszter látogatott volna hozzánk ... Vagy — ez az én feltételezésem — megsértődött, hogy őt egyszerűen „légy”-nek titulálják. Én magam sem vettem jó- néven. Pepi az Pepi és nem „légy”. Nem szeretem, ha hozzátarto- lóimat sértegetik. Ez időben lett Pepiből elis- *iert családtag. Reggelenként — m'*' előtt elcidtütam kenyér után — egy íipőkrémes doboz fedelébe vi- jet csurgattam, megédesítettem két kockacukorral és a kályha peremén tálaltam Pepinek. Eleinte még nem tettem a boxosskatulya-tál alá szalvétát. később már igen. Hadd fejlődjék Pepi ízlése. Ja igen. és kenyeret apróztam fel neki, meg süteménymorzsát szórtam. Húsfélét nem mertem eléberakni, hátha magas a vérnyomása. Pepi láthatóan örült a gondoskodásnak. Tudta ugyan, hogy nem ajándékot kap, hanem az őt megillető részt juttatjuk neki, mégis jóleshetett kis szívének a törődés. gyek, jöttek seregével. Még $ hívogatta is őket Pepi... Hiszen tavasz volt, május. ^ A szunnyadó érzések és érzé- § kék ébredésének ideje. Pepi sem volt fából. Bár ^ erről sohasem beszélgettünk. ^ Mindketten szemérmesek ^ voltunk. Azért hiszem ma is, hogy Pepi — a férfi nemhez ^ tartozott. s Szóval jöttek a legyek, pi- t piskedő fruskák, no és termé- ^ szetesen, ahogyan ez szoká- ^ sós: a rokonok. Lemenőek s és oldalágiak. Koszorút fontak a lámpa | köré, járták fáradhatatlanul $ a körtáncot, mint a virtus- § kodó legények falun: ugyan 5 ki bírja tovább? És egyre újabbak és újab- ^ bak jöttek. Nem egy és nem ^ kettő. Tucatszám érkeztek. ^ Tucatszám! És zümmögtek, fecsegtek $ kórusban. Azt hiszem, Pepi árulta el ^ nekik a formulát. Az is le- § hét, hogy ösztönösen találták § meg a jelszót: — Pepi jó! Pepi jó! Pepi jó! ^ Valamennyi Pepinek ne- ^ vezte magát, és kérte a va- ^ csorát. | Az ördögbe is! Hát lehet k így dolgozni?! Az orromra szálltak, át- ^ sétáltak a frissen rótt be-1 tűk patakjain és széthordták k a tintát a papíron. — Pepi jó! Pepi jó! Pepi jó!..; | Még ez is! Legalább ezt ^ ne zümmögték volna szün- i télén! | Felálltam, megropogtattam ^ a derekamat, becsuktam az & ablakot. — Lélek azon se ki, se § be!... Fogtam a reggeli újságot § és vagdalkozni kezdtem ki- méletlenül. ' És Pepi? | Hiába kutattam utána a * vert hadak tetemei között. ^ Az íróasztalon, a lám-1 ...pán, a ^ s zőnyegen, az ablakpárká- | nyon — mindenütt le- | gyek hevertek, összetörve, | megsemmisülve. Láttam egy | párocskát is: nász közben ér- | te őket a vég. | Pepit nem találtam. Nem | tudtam megkülönböztetni a § többitől. Ezeknek is galambszür- | ke potrohúk volt, arisztok- ^ ratikusan karcsú lábuk, nagy ^ okos szemük. ^ De egyszerre olyan sokan jöttek! | Garami László CSOBÁNKAI HEGYEK (Nagybányai Nagy Zoltán akvarellje) :///////////////////////////////////////////////////* A Ferenczy Károly Múzeumban Ha belépsz a főkapun, átfurakodik az udvarra vezető üvegajtón, elédszalad a napsugár és a római sírkövek között játszadozik MÉSZÁROS OTTÓ : Tamás ssratása fíí esztendős volt. Szőke és zömök. Apja egy volt a sok közül, akinek nem jutott kapanyél, s a szomorúfűzes rétek közül a salétromvirágos ferencvárosi bérkaszárnyákba került, maga mellé véve egy sovány, mindig szomorú parasztlányt, aki károm gyereket hozott a világra, s akik közül csak ő, Tamás élte meg az egy esztendőt. A másik kettőt eltemették, mert magukkal hozták nemzedékek baját, nyavalyáját szervezetükben. Tamás megmaradt. S mikorra tízéves lett. vezérként tiszteltük az egész környéken. Hosszú a Mester utca, de Tamás híre az utcán is túlment. Gát utcaiak. Tűzoltó utcaiak is tárgyaltak vele. mert ha ő nem akart valamit, akkor abból nem is lett semmi. Ő volt a csapatkapitány, s neki volt egyedül focija is, tíz esztendő adósságát törlesztette az apja, amikor tizedik születésnapjára ezt vette neki. Bandavezér volt, s amikor szólt a bandának, mindig hátraborzolta tüskés, szőke haját, összehúzta a szemöldökét, ahogyan apjától látta, s végigsimította tenyerével a homlokát, akár egy igazi felnőtt. Tamás vezette a szénlopási „akciókat” is. A Mester utca végén a Ferencvárosi pályaudvar lapul, mint kifogyhatatlan kincsesház: hasas vagonokban a szén, ami any- nyira kellett odahaza, s amiből oly kevés jutott. Rákaptunk hát a szénlopásra. Tamás szervezte a dolgot, nem is volt benne semmi hiba, pedig akkor már katonák őrizték a pályaudvart, nem volt könnyű túljárni az eszükön, mert némelyik hamar elfelejtette, hogyan is élt, mielőtt az angyalbőrt felvette, s úgy acsarkodóit ránk. mint a harapós kutya. De Tamás kifogott rajtuk is. 1944 tavasza volt, a háború mind közelebb jutott az emberekhez. Tamás mondogatta is, hogy „nemsokára”, de hogy mi lesz nemsokára, azt nem tudtuk, csak sejtettük, mert 5 sem mondta tovább a mondatot. Lehet, hogy neki meg az apja nem mondta tovább, azért nem folytatta ő sem. Lehetett vagy kilenc óra, amikor elindultunk. Tamás úgy vélte, hogy nappal sokkal biztonságosabb menni, mert aki éjszaka mászkál, az sokkal gyanúsabb. Meg kell hagyni, volt benne betyárlogika, de azért nekünk mindDe már említettem: Pepi fürge jószág volt. A vendég egyre idegesebb lett. Kapkodott a fejéhez, széles mozdulatokkal hessegette hi- vatlan vendégét. — Szemtelen — sziszegte és nagyot vert feje búbjára. — Hogy az ördög ... Bocsánat... Mert feleségem szintén az asztalnál ült. Azért nagynehezen eltelt ez az este is. De utána jött a java: Párom, alighogy becsukta az ajtót a látogató után, már kereste a légycsapót, hogy elégtételt vegyen Pepin. Még jó, hogy a kisöregnek volt annyi esze és elő se bújt három teljes napig a szekrény tetejéről. Igaz, a tanácsot én adtam neki, persze előbb alaposan összeteremtettem. Mentegetődzött: — Azt hittem, a vendég örül majd a kedveskedésnek. — Te mamlasz! Hát ki örül annak, hogy a fejére ülnek? Megértette és bocsánatot kért. De feleségemnek nem magyarázhattam meg, hogy Pepi mit gondolt, így egy teljes héten át én tápláltam — alulról és természetesen titokban. De ez az idő elmúlt. Az asz- szonyok hamar felejtenek. A tükör sem volt már pety- tyes. Pepi értett a szóból. így teltek a napok, csendes egyetértésben, egészen májusig. És májusban? Nagy paksaméta irományt hoztam haza a hivatalból. Egész éjszakán át bíbelődnöm kellett, hogy Időre elkészüljön a beszámoló. Utálatos munka és idegesítő. Az ember álmos, fáradt, kó- kadt, mint az őszi légy. Kívülről, az utcáról, a nyitott ablakon át meg beáramlik a szobába gátlástalanul a tavasz. Illatok, ízek, hangulatok... És legyek! Mert akkor mór nem Pepi volt az egyetlen. Jöttek a leEz idő tájt — ügy január vége felé — hosszabb kör- utakra indult, repdesett ide- oda, leszállt az íróasztalomra vagy feleségem karosszékére; De csak akkor, ha a közelben voltunk. Gyakorta előfordult, hogy könyvemre telepedett. Ha lapozni akartam — óvatosankét ujjam közé fogtam szárnyát, letettem az asztalra, fordítottam egy lapot, utána visz- szaraktam a könyvre. Hadd művelődjék! Felfedeztem benne a ro- konlel'ket: legalább annyira szerette a betűt mint jómagam. Feleségem egy alkalom- ———— mai szóvá tette, hogy összepöttyözi a tükröt, sok a munka utána. (Lehet, hogy hiú ez a Pepi?) Pepi ezután kerek két napig nem jelentkezett. Már- már azt hittem, hogy megh... elpusztult. De nem. Szombaton, nagy- takarításkor kiderült, hogy a kályha mögé rejtőzött. Csoda, hogy nem sült meg. Vállalta a kockázatot, hogy ne legyen szálka senkiinek a szemében. Megrendített emberi nagysága, lelkének gazdagsága. És még valami. Hiszen ez a Pepi tud emberül! ö megért bennünket, mi pedig sohsem tudjuk: miért zümmög, hogyan zümmög — mit zümmög? Nem akarok dicsekedni, de higgyék el nekem, néhány napba telt csak, és tökéletesen megtanultam légyül. Igaz, nem nagy művészet. Nem követel különleges adottságokat. Kétszáztizenhét szó a teljes szótáruk, csupa egyszerű. klasszikus, tömör kifejezés. Mint a muzsika. Ilyen dallamos nyelven, nem lehet beszélgetni, csakis csevegni. Igen, ez a helyes kifejezés: Pepi csevegett. Könnyedén, zamatosán, szellemesen társalgott. De a legkedvesebb, hogy megértettem. A java: én is elkezdtem beszélgetni vele — légyül. Ezután már nem kellett megfognom és arrébb tennem, 5 ha könyvemre ült, vagy tú- $ Iontól közel merészkedett a $ kenyeremhez. Csak rászóltam, azaz rá- 5 zümmögtem, ő megértette és $ tüstént engedelmeskedett. $ Csak feleségem kérdezte $ mindig: $ — Mit sustorogsz az orrod § alatt? Talán nincs nálad zseb- § kendő?! § Mert neki, természetesen, ^ szót se zümmögtünk, vagyis ^ szóltunk. Egyetlen szót sem. $ Még utóbb irigykedett vol- $ na jó nyelvérzékemre. Vagy $ féltékenykedett volna Pepire, vagy követelte volna, hogy * neki engedelmeskedjék. ^ Pepi azonban tudta, ^--------------------- hogy a c saládon belül is kialakul va- lamiféle rangsor. És engem $ ismert el családfőnek. Ez jólesett. ^ Hasznossá is tette magát. | Például helyettesítette az el- ^ romlott ébresztőórát. Este el- ^ zümmögtem. mikor akarok ^ kelni, ő a karórámra telepe- ^ dett, hogy követhesse az idő ^ múlását és pontosan a meg- $ beszélt percben az orromra ^ szállt, hogy felcsiklandozzon. ^ Mikor felriadtam, körülién- colt: & — Pepi jó! Pepi jó! — éne-^ kelte és kérte a reggelit. : Egyszer okozott csak ki- ^ sebb. múló kellemetlenséget. ^ Látogatónk jött. Javában ^ beszéltünk, amikor — szoká- ^ sától eltérően — kimerészke-1 dett zugából és egyesen ven- ^ désünk kopasz fejére szállt. ^ No hiszen!... A szívem riadót vert: egy ^ hajszálnyival csapott le Pepi ^ mellett az öreg tenyere. ^ annyiszor a torkunkban dobogott a szívünk, ahogy a szakadozott, koszos zsákokkal Tatnás nyomában elindultunk. A hídhoz értünk, ahol már csak az ócska betonkerítésen kellett volna átlendülnünk, hogy benn legyünk, amikor megszólaltak a szirénák. — Ne ijedjetek be! — fordult hátra Tamás. -— Annál jobb. Nemigen szoktunk a szirénahanghoz, nyeltük volna a nyálunkat, ha lett volna, de olyan száraz volt a torkunk, hogy a hang is csak nagy kínnal kényszeredett ki belőle. — Spuri haza! — Fogjátok be a szátokat! Mit vagytok beijedve? Legalább elbújnak a katonák ... Megvillant a szeme, s félszünk elszállt. Ügy potyogtunk ál a kerítésen, mint a fél tégla. Csörömpöltek a töltés zúzott kövei, de nem bántuk, mert a szirénák még mindig vonítottak, nem hallja azt úgysem senki, Már a vagonok között csúsztunk, s lestük, hogy Tamás mikor füttyent, mert akkor szabad a vásár. Ilyenkor az szorult bennünk, hogy bárcsak már otthon lennénk, mert sokkal könnyebb a hátsó udvarban botokkal vitézkedni, mint itt megtömni a zsákokat, s át a kerítésen. Nyom a szén nagyon, hátim még az embernek csontos is a háta, nem kerekedtek rá zsírpárnák a sovány koszttól. Tamás fütyült, s intett is, amikor kibújtunk a vagon alól: — Jöhettek, elbújtak ezek, mint a nyíllak. Futottunk. — Ez jó lesz — intett az egyik vagon felé — ez fekete. Mert Tamás minőség szerint válogatta ki a szenet, ha már szerez az ember, akkor ne ócskát cipeljen. Fel az ütközőre, onnan elkaptuk a deszka szélét, s máris fenn, a szénen tapostunk. Egy pillanat alatt elleptük a vagont, a nyolc gyerek úgy tömte a zsákokat, mintha minden szemért legalább egy fél kiló csokoládé ütné a markát, Tamás meg hosszúra nyújtott nyakkal kémlelt körül, nehogy odaegyen a fene valakit. — Mozogjatok. — Látod, hogy csináljuk. Persze, kézzel szaporátlan a munka, szúr a szén, megtörik az ember körme, s olyan kormos lesz, mint a kéményseprő. Már félig telhettek a félbevágott zsákok, amikor megindult a pokol. Nem kémleltük mi az eget, nem láttunk
