Pest Megyei Hirlap, 1959. augusztus (3. évfolyam, 179-203. szám)

1959-08-16 / 192. szám

A NEPHARAG

Ö, szép pirosság, pünkösd életpírja,

Lebegj vidáman, lepkeszárnyakon!

Az égre arcod fecske tolla írja,

S el is röpíthet egy kis fuvalom.

A gesztenyés alatt a fogda árnya,

A föld alatt sok sötét, barna tárna,

A szívek mélyén lappangó ború,

Azt súgja mind: még él a háború!

S a sejtelem, akár a láthatáron A jégverés kibomló föllege,

Sötéten duzzad, szétömlik a tájon S hiába már az ég derűs heve;

A város felől tompa dörrenések,

A hegyről erre visszhangzó lövések,

Mint üstdob hangja, döngő robbanás,

S már foszlik is a tavaszi varázs,

Ki mérte már a hír sebes futását?

Ügy gördül, dördül, mint hóförgeteg. Labdányi tán, ha kezdi áradását,

S percek se telnek, már a hegy remeg, így nő a hír is, futva szélsebesen, Lidérces lángot gyútjva tág szemekben, S futása közben mind nagyobbra nő; Egyetlen sírból így lesz temető.

A pécsi hír is így nőtt mind nagyobbra, S nem telt belé, csak néhány pillanat,

Az ár elindult ezreket sodorva S tömegbe gyűlt a gesztenyés alatt.

Már azt beszélték: nem egy menetszázad, Az egész pécsi helyőrség fellázadt,

S a megénekelt, forró népharag Tajtékzón törte át a gátakat.

Kitört a bányák elfojtott keserve,

A bosszú vágya égig felcsapott,

Ömlött a nép, kacagva, énekelve,

Emelve csákányt, fejszét vagy — botot.

S akárha gyűlne egyetlen karámba,

Most összebújt a fogdaőrség nyája,

S bénultan várva sorsát, hogy mi lesz, Magában ült Herszényi ezredes.

^Népfelkelőkből” állt a fogdaőrség,

Vén tartalékos, fáradt mindahány,

Nem volt azokban cseppnyi vakmerőség, Csak hazavágytak oly sok év után. őrmesterük a hírhedt, „ruhát váltott”, Civilbe bújt és gyorsan odébb állott,

S az ősi, lombos gesztenyék alatt Ázott kakasként állt a kis csapat.

Szemben velük, a gesztenyés tövében Szélesre duzzadt már a bősz tömeg, Le-föl hullámzott forró szenvedélyben, Vezérre várt csak, kit vakon követ.

Az is került, nem is nagyon sokára;

Pár napja jött meg rövid szabadságra Az orosz frontról egy himlőhelyes, Mogorva képű honvéd tizedes.

„A főkolompos!” így hívta Herszényi,

Ha Berta Györgyről egykor szó esett. Mert régi harcos volt és talpig férfi,

Ki bátran szólni nem restellkedett.

Elsők között vitték hát katonának,

S mint bélyegest, vetették száz halálnak, S hogy szabadságot még nem kaphatott, Herszényi arról is gondoskodott,

A történések fogaskerekében Kicsorbult fog csak nagyritkán akad,

S bűn és bűnhődés logikájaképpen A véletlenek összejátszanak, így kellett mostan Berta szabadsága, Hogy ezrek meggyalázott igazsága Lesújtson arra, aki vétekezett,

S megbűnhődjenek mind a vétkesek.

PIROS PÜNKÖSD PÉCSETT

A Táncsics Könyvkiadó a napokban adja az olvasóközönség elé Csuka Zoltánnak, megyénk ismert költőjének és műfordítójának tíz énekben írt elbeszélő költeményét. A Piros pünkösd Pécsett a Pécs környéki bányászok negyven évvel ezelőtti felkelésének állít emléket. Olvasóinknak bemutatjuk a mű kilencedik és tizedik énekét.

í//////////z//////////////zv///z///////////yw

Az első fegyver Berta vállán villant,

S már mellette állt vagy húsz fiatal,

Az őrség erre kámforként elillant.

Futott, szaladt, rossz mordályaival.

De mind elfogták, máris leszerelték,

S a bajuszos hadat szélnek eresztették.

Nem telt belé, csak néhány pillanat S egyetlen zárkán sem volt már lakat.

A sanda szemű ajtók felpattantak,

S akár a zúgó, vészes áradat,

Ha gátját törve végül kiszakadhat,

Ömlött elő most a fogoly-csapat.

Hunyorgó szemmel, rángatózó szájjal,

Most azt se nézték, kit ölelnek átal,

S mint csermely, hogyha folyóba szakad,

A nyájban eltűntek egy perc alatt.

A fogdaudvar csak úgy fcketéllett, Örvénylettek a bőszült emberek.

Csörrent az ablak, harsogott az ének, Süvítve szálltak éles, nagy kövek.

„Elő a hóhért! Hát Herszényi hol van!” Gejzírként forrt a hang ezer torokban,

S már száz üldöző száz felé futott,

Hogy átkutasson minden zeg-zugot.

Tűvé tették a házat vad haraggal,

Hol itt, hol ott harsant fel: „Csak keresd!” Míg végre ólomszínű arccal Előhúzták Herszényi Ezredest.

Mellette reszketett új hadsegéde,

Pár napja jött csak erre a vidékre.

S kimondani a végítéletet Már vitték is a gyászvitézeket.

Az ezredéves gesztenyék tövében Ott állt vezérkarával Berta Gjjjjfgy. Haragvó bánat égett bús szemében,

S ezer keserv, mely most az égre tört.

O. tudta jól, hogy mennyi gyötrelemmel Sújtott le eddig itt e hitvány ember.

De munkás volt, szívén nem volt mocsok.

S már tudta: Ök nem lesznek gyilkosok.

S midőn feldörrent, mint az ég haragja: „Golyót neki! Nézzétek, hogy remeg!”

Mint kürt rivallt fölébük Berta hangja: Megálljatok! Csak vissza, emberek!

Kezét ne mocskolja be vele senki,

A nép hatalma előtt fog felelni!

Bevisszük Pécsre, ott előszedik S fejére olvassák gaztetteit!”

Helyeslő zúgás volt a válasz erre,

Mert szentül hitték: benn a városon A fölkelők jutottak győzelemre,

S a munkásoké már a hatalom.

A foglyokat hát közrefogták s rendben, Elindultak nagy, ittasult menetben,

S lüktetve dombra föl, majd lefelé Vonultak dallal, lassan Pécs felé.

A nap lassanként délutánba hajlatt,

A János-kútnál járt már a menet,

Midőn a tömeg éle megbicsaklott,

S némán megálltak mind az emberek. Szemben velük tépett csapat Közelgett, Közülük ketten hordagyat cipeltek,

S a házak fölött, kissé távolabb Felcsattant egy géppuska-sorozat.

Í'SSS/S/SS/SS//SSSSSSS/SSSSSSSSSJSSSSSSSSSSS/SS><

„Mi van benn Pécsett?” — kérdezték néhányan,

Midőn a kis csapat közel jutott,

Habár választ se vártak igazában,

S forró szemükre párás könny futott.

Hiszen beszélt a kép. A kínzott arcok Elárulták a véres, nagy kudarcot.

Nem hangzott válasz. Csak kézlegyintés Szólott csupán, mint lemondó intés.

„S ti merre mentek? Pécsre? Oda késő! Széledjetek csak gyorsan szerteszét!”

Szólt végre egyikük és társa vérző Sebére szegte le tekintetét.

„Ott fönn még áll a harc, azonban A bosnyákok már itt vannak nyomunkban. Tudatlanok szegények, s mint a gép, Közönnyel szolgálják más rossz ügyét.”

„Igen, de nekünk foglyaink is vannak...

Két tiszt... azokkal mit tegyünk?”

Dadogták és a sorok szétszakadtak.

„Az egyik, mint a hóhér, bánt velünk!”.,. „Hóhérotok? Hisz akkor j^j lesz nektek, Bölcsebb dolgot most már nem is tehettek: Falhoz vele! Ólomgolyót neki!

S titkát a másvilágra viheti!”

Ott fönn a dombon megdörrent egy akna, Hátrább szorult a tépett kis sereg,

S a kettősen is vésztjósló szavakra Sikoltva rebbent szét asszony, gyerek.

A nép meglódult, körben megkavargott, Zömével most már visszafelé tartott.

Puskák ropogtak s lenn a köveken

Vérbe fagyva maradt két tetem.

Már este volt, midőn Balázs Mihállyal A János-kúthoz közel elhaladt.

Hallgatva mentek árkon-bokron átal,

Némán cipelve sötét gondjukat.

Csak ott tudták meg, mi történt,

Hogy ült a nép Ilerszényi fölött törvényt,

S hogy itt is minden, minden elbukott.

De messze fönn egy csillag biztatott.

MEGTORLÁS ÉS FOGADALOM

A gyász a szívben él, sötét a szárnya,

Es mozdulatlan sasként csak lebeg,

Hiába fénylik künn a nap sugara,

Egek, hegyek hiába kéklenek,

Madár hiába zeng, és mindhiába Virágok, erdők illő illatárja,

Nem oszlik el a barna, mély ború,

Mert benn a szívben él a mélabú.

A vérbefojtott zendülés hetében,

S utána is még hosszú ideig,

Tombolt a napfény a Mecsek vidéken,

Es tékozolta pompás színeit.

De víg madárdal most hiába csendült,

A szívek mélyén éj s halálos csend ült,

S míg meglapult a város, csüggeteg,

A nagy csönd szinte bántón csengetett.

Spiclik, kopók jöttek most nagy sereggel.

A bánya népe szemlesütve járt,

> Az éj sötét volt és ha jött a reggel ' Hiánytalan családot nem talált.

Csendőrök hada járta a vidéket,

S terelte össze mind a férfinépet,

Erdők, bozótok mély rejtekhelyén Húzódott meg most sok-sok szökevény,

Egy nap sem telt belé és Berta Györgyöt Otthon rohanta meg vagy tíz pribék.

Hiába sírt családja, kért, könyörgött:

Hisz’ apjuk óvta a tiszt életét.

Nem volt itt pardon, most áldozat kellett; Rettentő példa a nagy tömegnek,

S Bertát elvitték. Véle százakat,

S a foglyok száma nőttön-nőtt, dagadt.

Két nap Balázs nem mozdult egy tapodtat, Hisz’ Pécsett zárva volt az iskola,

Tornyáról hétfőn géppuskák ropogtak,

S lőrésül szolgált minden ablaka.

A zendülők előbb itt védekeztek,

S mikor már tarthatatlan lett a helyzet Megszállták szemközt az ótemetőt;

A csend honából lett most — várerőd.

Harmadnapon a terror végre enyhült,

Az ártatlanul elfogottakat Elengedték, s a munka nekilendült Napszinten fenn és lenn a föld alatt.

Pető Ferenc is megjött egy reggelre,

S munkába állt, némán, fejét leszegve.

Most már Balázs is szedte könyveit,

S elindult, visszafojtva könnyeit.

A szép iskola most ragyásan állott,

Falát leverte száz meg száz golyó,

A téglasor itt-ott sebként sárgállott,

S üvegcserépben állt a folyosó.

Balázs tanterme épp keletre nézett,

Ahány ablak, annyi géppuskafészek.

Gúlában álltak itt a tört padok,

Es vaksi szemmel mind az ablakok.

Kenyér; szerelem, fa...

Tanítás helyett így csak nagy mogorván A tantestület — takarittatott,

Míg fönn az épület megtépett tornyán Még ott álltak a bosnyák silbakok.

A víg gyereksereg pedig nevetve Örült, hogy nem lesz számtanóra, lecke,

S nem értve meg a nagy tragédiát,

Maradt mi volt — ujjongó kisdiák.

Csapatban szöktek át a temetőbe,

Mely mindig vonzott, mint szép délsziget,

A lengő lombú fák gomolyfelhője,

Jövőbe, múltba egyként röpített.

Két óra közt oly jó volt itt tanulni,

Rejtett ösvényein elandalodni,

Vagy egy-egy árnyas, hűs rejtekhelyen Első csókod tanulni, szerelem!

Az ótemető most egészen más volt, Borzongatóbb, mélyebb és komorabb: Lombon, füvön eddig csak átvilágolt S megbújt a halál mély sírok alatt.

De most a gyermekszem már másként látta; A kicsordult vér miként maradt hátra: Megalvadt, barna, döbbentő maszat,

Az elvitt holttest után ez maradt!

Május lett volna? Balázs szíve dermedt, Csapongva vert és szinte megfagyott,

S a többi is, mint akin végigvertek,

Rettenve »állt és némán hallgatott.

Csak mostan látták, mi a nyers valóság, Megsejtették az elnyomottak sorsát,

S a fenn mosolygó május-ég alatt Nem volt már sírkert, csak bús sivatag.

Az iskolába vissza úgy osontak,

Lehajtott fejjel, mint a bűnösök,

A tettenértek, kiket megkínoztak,

S a hóhér szégyenfára kötözött.

De most még szörnyűbb látványban volt része

S a kép mint kés hatolt Balázs szívébe: Zsinegre fűzve sápadt emberek Beláthatatlan sora lépkedett.

%

Arcuk borostás, imbolyogva mennek,

Fejük födetlen, lábuk meztelen,

Por száll fölöttük, súlyos, szürke felleg, Nézésük tompa és reménytelen.

Kétoldalt sűrűn, hosszú-hosszú sorban, Kakastollas legények- lépte dobban,

Mint lázas álom, olyan a menet;

Nem emberek, de bús kísértetek.

A szemközt álló ház egy traktusában Ütött tanyát a hadbírák kara,

S hajszolt ütemben, nyolc komor tanácsban Pergett a nagy pör végtelen sora.

A front mögött, az ország belsejében Az első lázadás itt történt, Pécsen,

S a cél most egy volt: vérbefojtani Es elrettentő példát nyújtani.

Reggeltől estig folyt most szakadatlan A szembesítés, gyötrő vallatás,

A város forró volt, akár a katlan;

Egyetlen izzó, néma hallgatás.

S szemléltetőn a letört sereg sorsát Nem oktalan hajtották, mint a csordát A foglyokat az utcákon le-fel: így jár, ki lázadón fegyvert emel!

Két nappal később, alkonyatba hajlón Megbénult Pécsett minden forgalom,

A főbb utcákon tömeg állt morajlón,

Az arcokon szorongó izgalom.

'égesteien végig szuronyos sorfal Ügyelt a rendre, csendre gonddal;

Mert ma este statáriálisan Négy kivégzés is lesz, nyilvánosan.

A posztóval bevont dobok peregtek,

Es szürke fezes bosnyák katonák Komor négyszögben lassan lépegettek;

S végzetként mentek mind tovább s tovább. A szörnyű négyszög kellős közepében,

Négy ájtatos lelkész kíséretében,

Megkötött kézzel, lassan ott haladt Gondterhelt arccal a négy áldozat.

Aznap Balázs Vigh Bélát instruálta,

Ott érte a nagy megtorlás híre,

S a többi gyermek forró, lázas árja Öt is sodorta, vitte messzire.

Egy utcatorkolatban végre aztán Megtorlódtak egy ház kiugró sarkán,

S Balázs előtt egy percre megrekedt A középkorból feltámadt menet.

Négy nagybajúszű, ráncos arcot látott,

S négy, földre búvó, bús tekintetet. Mögöttük, otthon, négy népes családot,

Kik egyre várnak s nem felejtenek.

A négy arcban a saját apját látta;

Halálra szánva, földig megalázva.

S már tudta: ezek nem, nem lázadók, Vádlottak helyett örök vádolok.

S most már követte őket, nem csak itt

ment,

Követte őket, egyre csak tovább,

Szívében vitte a négy ismeretlent,

Hogy végigjárja a nagy Golgotát.

Ott állt a téren, míg a puska dörrent.

Míg mind a négy utolsót rándult, hörrent. Hordagyat látott aztán s egy kezet Mit egyikük szívére fektetett.

Már tudta, e béz mindig elkíséri,

Mint intő jel s nem hagyja el soha!

Dolgát és életét már ehhez méri,

Ha eijő majd a végső harc sora.

Az égre nézett: kupolája lángolt;

Leszállt a nap. s a hegy most csupa láng volt, S az elnyomottaknak tett fogadást:

Csak harcot ismer értük, soha mást!

rendezésében készült Kenyér, szerelem, fantázia című olasz játékfilm, éppen a két kiváló

színész játéka következtében.

Gin* Lollobri- gida Vadmacs-j kája mélységesen \ emberi. Nem ab-i ban, amit mond, \ hanem ahogyan j játssza vagy in-j káibib éli szerepét. J Jókedvű kis va_i dócot alakit, aki! mindig és mán- í denütt feltalálja! magát, még a rá-í esős ablakok mo-; gött is, ahova egy í utcai verekedés^ miatt kerül. Part- J nere, Vittoria de í Sica játéka csupa ^ derű, csupa ízes, J olykor már iró- \ nikus, humor. Az^ egész filmben | nem a csendőr- J parancsnokot £ látssza — nem is ^ hinnénk el, hogy ^ ilyenek az olasz £ csendőrök — csu- ^ pán a rí golyós, £ öregedő agglegényt, aki men- £ teni szeretné mindazt az élet ^ örömeiből, ami számára még^ menthető. « p = g

bíráló megjegyzések és helyzetek értékes pozitívumai a filmnek. Ha éhhez még hozzávesszük a derűs mosolyra, olykor őszinte együttA hírek után, amelyek megelőzték a filmet, maradandóbb élményt vártam. Pedig nem rossz a film, csupán nem azt nyújtotta a nézőnek, amit a két kiváló művész. Gina Lol- lobrigida és Vittorio de Sica filmjeitől már megszokott.

A film története olcsó, hatás- vadász és meglehetősen naiv. Hőse I a kis hegyi faluba érkező agglegény csendőrparancsnok, aki egyszerre két nőnek — a falu t legszegényebb, de \ legcsinosabb Iá- i nyának, a Vad- ! macskának és a j szülésznőnek — j csapja a szelet, i A Vadmacska azonban nem hódol be a díszes jj egyenruhának, s ] végül is megtalálja szerelmesét j Stelluti közlegényben. Ez a történet magva, de talán nem is ez a fontos. Az olasz falu jól megfigyelt alakjainak bemutatása, az class társadalmi viszonyokat

érzésre késztető jelenetek képsorát, akkor már elmondhatjuk, hogy nem teljesen értéktelen a Luigi Comemeini