Pest Megyei Hirlap, 1959. július (3. évfolyam, 152-178. szám)

1959-07-12 / 162. szám

FALU TAMAS: ÖDÖN Rossi Károlyi szülői háztól, s hazamenet két- ^ szeresen éreztem és élveztem e k függetlenség boldogságát. Reggel már félnyolckor az is­kola előtt álltam, hogy miné! előbb megláthassam Ödönt. Nemsokára feltűnt. Könyvé­vel a hóna alatt, ragyogó arc­cal közeledett. Már messzim integette kezével a felszabadu­lás mosolygó jeleit. — Rendben van! — kiáltott? az iskola előtti bokrokon ke­resztül. — Tudod, úgy volt — liheg­te, mikor a közelembe ért — az öreg jött elém. Dühös volt mint egy tigris. Azt sem kér­dezte, hogy hol jártam, csal rontott rám és jó atyai modor képen törült. Nem csattant úgj mint Magoss tanár úré, de meg voltam vele elégedve. A tőle kapott pofon beborította a ta nár úrtól kapott pofont. Mos már nem kellett félnem a kér déstől, hogy miért vörös az ar com. Egymás szemébe néztünk, : egy pillanat alatt sejtelmesei megéreztük, hogy az életber csak az első pofon méreg, í második már lehet orvosság is Várkonyi örömök lépésekkel leszaladtam a part­ra és tülköt formáltam két tenyeremből. — Csutár! Hé, Csutár! Csa­tár borbély! — ordítottam kí­nosan. — Mit akar? — dugta ki a fejét vagy húsz lépésre a böktök közül. — Hallja-e. úgy fáj a fo­gam, hogy szinte belegörbü­lök. Segítsen rajtam! — Itt-e? Nincsen nálam szerszám. De ugyan itt hozzá se fognék. — Hát hagyja itt az egész vacakot és jöjjön. Megfizetem. — Mondja, horgászott már maga? — Sose! — Azért beszél így! Mert ha csak egyszer az életben hor­gászott volna, nem hívna. Hogy is mennék éppen most, amikor ilyen gyönyörűen kap­nak a halak. Nézze meg ezt a harcsát, van vagy fél kiló. Nem telt bele néhány pilla­nat. Tenyérnyi ponty ránga­tózott a horgon. Készségesen segítettem és belecsaptam a 'kannába. Most már kezdett érdekelni a dolog. Mélyen előrehajolva figyeltem a vizet és izgultam, amikor a hal a horog körül keringett. Hat órára már alaposan megtelt a kanna. Az idő a be­szélgetéssel olyan szépen el­telt, hogy múlását észre sem vettük. Csak ráiktuk bele az edénybe a csukákat, harcsá­kat, pontyokat, durbincso- Icat. A fogfájásról el is fe­lejtkeztem. Amikor már nem fért a kannába, felkászmálódtunlc s aló, hazafelé. A kapuban el akartam bú­csúzni. — No, minden jót! Megyek haza. — Hát a foghúzás? — Nem fáj már! Dehogy ii húzatom ki. No, jó napot! — Az pedig nem addig van Tessék csak beljebb kerülni, majd először reggelizünk. Ha még nem evett finomat életé­ben, csak jöjjön. Olyan szívesen tessékelt hogy nem állhattam ellent. Be­mentem. A konyhában már pattogott a tűz. Öt perc múlva sercegteh a halak. Forrón ettük, kenyér nél­kül a ropogósra sült darabokat s az asszony szorgalmasan bu- gyogtatta a rízlinget a poha­rakba. lehetett, mert egyórai séta után is csak azt kellett felel­nem Ödönnek: — Nagyon. Már sötétedett, jó kisé­táltuk magunkat. Elfáradtunk. Kimentünk a vasúthoz, néztük a vonatokat, az embereket, a vasúti hirdetéseket, a menet­rendeket. Közben a holnapi leckére gondoltunk, melyet még ezután kell megtanul­nunk. — Nagyon? — kérdezte me­gint Ödön. — Igen — feleltem a való­ságnak megfelelően. Újabb körút következett este nyolc óráig. Most már okvetlenül haza kellett mennünk. Ödönnek az apja szigorú volt nagyon, nem tűrte a kimaradásokat. A kapujuk már zárva is volt. — No, most lesz egy kis dör­gés — jósolta. — Kizártak. A csengőrázásra nehéz lépé­sek hallatszottak. A kulcs meg­fordult a zárban. Ödön elfe­lejtett kezet nyújtani, s még azt sem mondta: szervusz. Én szabad voltam, távol a Előttem egy kis fémdarabka, parányi teste villogó. A napsugár megsimogat.ja. Ö a másodpercmutató! Igen! ez a foglalkozása: egész nap fürgén körbe jár, míg két nagyobbik, lassú bátyja mellette csak ólommadár. Siet a perc, s az óra lépked. Alkony lett máris odakiint. Útján a nagy jövés-menésnek egy napom ismét tovatűnt. Elmúlt ez is úgy, mint a másik reggel, a dél. az éjszaka, s az óra lapján ott tanyázik egy messze csillag sugara. Nézem merengem, elcsitultan a számok karcsú vonalát... Kirajzolódik mind a múltam, s az óra jár, ketyeg tovább. S míg ritmusával azt dalolja: örökké élni lenne jó! setét hajam dérrel behordja a kis másodpercmutató. Talán már az utolsó falat felé jártunk, amikor a bor­bély odakapott az arcához, s nagyot ordított. — Híjnye, a csillagát neki! De belevágott a fogamba, — Még ilyent nem értem! —» sóhajtotta fájdalmasan. — Jaj, hol a fogó? Add ide a fogót, a nehézség gyöjjön rá! Kirán­tom! Kivetem. Add ide a húzót! Az asszony kiszaladt a mű­helybe s úgy, ahogy az ura gondolta, hozta is a fogót. Az ember marókra fogta, eltátotta szörnyen a száját, tükör előtt próbálta a fogót rátenni a be­teg fogra. Nem sikerült. Vagy melléfogott vagy lepattant róla. — Idehallgasson! Húzott már fogat? — Ugyan, hol húztam vol­na? Mit nem gondol? — Hát pedig most az én fo­gatna* kihúzza. Mert én tovább nem állom. Vegye a kezébe a fogót. Tegye rá erre a fogam­ra. Ez fáj! Ne húzza, hallja-e! Csak csavarjon rajta egyet. A fogat nem húzni kell, hanem dönteni. Érti? Dehogy értettem, de az a pár deci, ami bennem ágasko­dott, nagy kurázsit jelentett. Megmarkoltam a húzót. Rá­nyomtam a beteg fogra. Be­hunytam a szemem és egy iszo­nyút rántottam rajta. Mikor kinyitottam a szemem, a vé­res fog ott volt a fogó két szá­ra között. A borbély köpött egy na­gyot, majd a váltamra tette a kezét. — Azt se hiszem, hogy ma­ga még nem húzott fogat. Sok­kai jobban csinálja, mint én. Pedig én még vizsgát is tet­tem. Egy nap alatt híre szaladt a faluban, hogy milyen kitűnő foghúzó vagyok. Délután kény­telen voltam egy vénasszony­nak puszta kézzel kivenni egy teljesen meglazult szemfogat. Nem térhettem ki előle. Harmadnap reggel elég ko­rán indultam a vasútra. A há­ziasszony kildsért a kapuba és nagyon melegen búcsúzott tő­lem. Mikor már vagy két lé­pésre voltam a háztól, utánam szólt. — Sejtettem én mindig, nem igaz az, hogy maga csak olyan íróféle. Gondoltam én, hogy van magának rendes, tisztessé­ges foglalkozása. Csak éppen azt nem értem, miért tagadta le. Talán szégyelli? megyek, akkor sem több mint öt perc. A konyhában anya vár. Lehet, hogy már kikészí­tette az asztalra a fakanalat. Hogy is mondta múltkor Jós­ka? „Ha ütnek, ne feszítsd meg magad. Ügy kétszeresen fáj...” Jóska a barátom. A szomszéd házban lakik. Apátián, anyát­lan árva. Már három esztende­je. Ötvenhat novemberében maradt egyedül. Apja, aki egy idegen asszonnyal élt együtt átszökött a határon. Az asszony magához vette félnótás apját is. Azóta együtt ütik-verik a fiút. Néha retem, talán még jobban, mint azelőtt. a z iskola ötödik osztályát koptattam. Ma osztották ki a bizonyítványt. Most itt állok az iskola kapujában, könnyes szemmel, tanácstala­nul. Számtanból megbuktat­tak. Pedig tavaly még szín jeles voltam. Mi történt ve­lem,' magam' sem tudom. Amióta elment édesapa, nincs kedvem tanulni. Semmihez sincs. Tengek-lengek a világ­ban, mint egy kótyagos. A leg­szívesebben világgá mennék, ha lenne hozzá elég bátorsá­gom. Az sincs. Gyáva vagyok. Ezért félek most hazamenni. Tudom, mi vár rám otthon. Anya még tegnap délután megfenyegetett: „Ezzel verlek el — mutatta a fakanalat —, ha rossz bizonyítványt hozol haza!” — Már akkor tudtam, hogy rajtam tartja a szentelőt. Az osztályfőnök néni előre megmondta, hogy elhúz. „Ta­nultál volna, fiam!” — dör- rent rám, amikor sírva fakad­tam. Azt már elfelejtette megkérdezni, hogy miért romlottam le ennyire. Lassan megindulok. Szán­dékosan aprózom a lépteket. Pedig tudom, ez mit sem segít. Anya mindemképpen betartja az ígéretét. Talán meg is ér­demiem. Ebben nem vagyok biztos. Miért is lettem én rossz tanuló? Amíg apa itt volt, fúj­ÉJ Miért hagyott itt engem? Ilyenkor mentegettem: talán nem is tudja, hogyan élek én. Ha tudná, már régen eljött volna értem. Nagy és erős ember. Nem engedné, hogy Ignác bácsi bántson. Megvéde­ne ... De apa messze van. A ház, ahol lakunk, igen közel. Még két sarok. Ha nagyon lassan még hozzánk is áthallatszik Jóska jajgatása. Biztosan így akarják elüldözni a háztól. De Jóska nem megy. Pedig a ta­nács már vitte volna intézetbe is. Nem és nem. A házat nem hagyja. Az övé lesz. amint betölti a tizennyolcadik esz­tendőt. Most ötödikbe jár. Még hat hosszú év. Esküdött, kivárja, akárhogy is. Jó fiú. Olykor, ha kiszökhet a házból, együtt játszunk. És elpanaszoljuk egymásnak nagy lkeserűségünket. A múltkor, amikor Ignác bácsi kegyetle­nül elvert, Jóska, kioktatott. Ma megfogadom a tanácsát. Talán hasznát veszem. M ég egy sarok. Jó lenne már túllenni a dolgon. Soha nem kívántam ilyen na­gyon, hogy már este lenne. Ha apa itt van ... Még ezzel a bizonyítvánnyal sem fél­nék hazamenni. Azt sem bán­nám, ha megverne érte. Az apám. De ha akkor nem megy el, most nem ilyen bizonyít­ványt vinnék haza. Csupa ki­tűnőt ... Mint azelőtt... így miért tanuljak? Anya soha nem kérdezi, mi volt az isko­lában. Hiába hívtam a szülői értekezletre is. Amióta apa el­hagyta, semmi sem érdekli. Sem az isikola, sem én. Lehet igy élni? Szív nélkül? Kedvetlenül? Ha legalább tud­nám, miért váltak el! Anyát hiába kérdezem. Ingerülten letorkol mindannyiszor: gye­rek vagy még. Apám egyszer azt mondta: koravén gyerek. Gyerek ... gyerek... Ezt hallom mindig. Gyerek, aki­nek még nem nőtt be a fejelá- gya. Ignác bácsi kedvenc mon­dása ez. A gyerek mindig csak bajt csinál — így anyám. És ők, a felnőttek, soha nem csinálnak bajt? Amikor el­váltak, akkor sem? Vagy ne­kik mindent szabad? Miért szabad? Ki engedi meg ezt ne­kik? Valahol itt is baj lehet. A felnőttek azt csinálhatnak, amit akarnak. Őket senki sem PRIMER PÁL: ST) . r, r JM zúu ijitmuuj tam a leckét. Most fenyegetés­sel is nehéz az asztal mellé ül­tetni. Mindig csak azon töp­rengek, miért ment el apa. Miért? Fel esztendeje — hogy Ignác bácsi idejött — ez a kér­dés foglalkoztat. Más lánynak a tanulás után csak a játékon jár az esze. Én meg gyakran játék közben is azon kapom magam, hogy apára gondo­lok. Miért ment el anyától? : Qzántó Piroska a nevem. Az : & iskolában azonban min- • : denki csak Pirinek hív. Anya \ is így nevez mindig amióta az ! eszemet tudom. Csak apa szólí- , ! tott Pirosnak és ez nagyon tet- ! szett nekem. Talán ezért is \ szerettem jobban, mint anyát. ; Apa már nincs. Három esz- \ tendővel ezelőtt elvált anyám- . ! tói. Anya azt mondta, azért, ; mert rossz ember volt. Hiába i faggattam akkor, hogy mi I ; rossz volt benne, soha nem ■ \ mondott többet. Egyre csak ; azt hajtogatta: apa rossz. Pe- \ dig — ahogy visszaemlékezem \ — hozzám mindig jó volt. \ Anya más. Legalábbis ami- \ óta apa elment. Mindig inge- \rült. Lefogyott, megsápadt.' ! csak árnyéka önmagának. Min- ^den apróságért — amin azelőtt 5 csak nevetett — rámförmed, ^ kiabál. Különösen. amióta § megismerkedett Ignác bácsi- § val. Két hónapja azt is észre- J vettem, hogy olykor iszik. § Ilyenkor gyűlölöm. Pedig az í anyám. ^ Ignác bácsi fél esztendeje le­ngett az életünkbe. Nem tudom, § hol ismerkedett meg vele. Az \ egyik esté hazahozta és beje- ^ lentette, hogy ezentúl ő lesz \ az apám. Ettől kezdve pokol ^az életem. Hiába hozott az el- \ső hetekben mindig csokoládét, ^soha nem ettem meg. Nekem ^ van igazi édesapám. Még ak- s kor is, ha távol él tőlünk. Sze­Barna, alacsony* termetű fiú volt. Kicsit négeresen lapos orral, s eleven, piros ajakkal. Jó pajtások voltunk. Egymás mellett ültünk az iskolában. Jól tudtunk egymásnak súgni, s olyan ügyesen irkáltuk egy­más elé felelés közben a men­tő szavakat, hogy a tanárok­nak eszük ágába sem jutott gyanakodni ránk. A második esztendőt tapos­tuk már a tudományok elő­csarnokában, mikor új tanárt kaptunk. Szabó tanár urat el­helyezték. Hirtelen történt a dolog. A pedellus nagy titok­ban sugdosta a hetedik-nyolca- dikqsoknak, hogy asszony van a dologban. Hétfőn tehát, a magyar órán új tanár ült a katedrán. Nem volt valami barátságos a tekintete. Szúrósan nézett végig bájtunk. Kis hetyke ba­juszát keményen pödörgette, s rikácsoló hangon köhécselt. r^' Óra vegén még egy futó szemlét tartott fölöttünk, s ar­rafelé szúrt az ujjával a le­vegőbe, amerre én ültem. — Hogy hívnak? — kérdezte. Ödön az ujj állásáról azt ál­lapította meg, hogy őt vette ^ célba, s illedelmesen felállt. ^ — Helyi Ödönnek hívnak, ^ tanár úr. ^ — Délután háromkor eljössz $ hozzám, a lakásomra. Itt lakom ^ a gimnázium mellett özvegy^ Sósnénál. Majd elhozod Geren- $ dás tanár úrtól a füzeteket. De ^ előbb nálam jelentkezel. Értet- ^ ted? 5 — Igenis. ^ Ödönt boldoggá tette a meg-| bizatás. A tanároknak szolgá-s latokat fenni minden diák vá- ^ gyainak netovábbja. Éneklésbe^ kezdett, vad táncolásba, s úgy ^ rohant az udvaron keresztül, ^ mint egy csikó. Mikor kifutotta öröme első ^ lázát, hozzám jött. — Bemegyek érted, fél há-1 romkor. Megvársz az ajtó előtt, ^ amíg a tanár úrnál leszek, az- ^ •után együtt megyünk Geren-^ dáshoz. Jó? f — Persze, hogy jó! — orvén- ^ deztem a félhivatalos sétának. ^ Háromra pontosan oft is ^ voltunk már Magoss tanár úr $ ajtaja előtt. Ödön összeráncolta homlo ^ kát, behúnyta fél szemét, saz| egyik fülét a kulcslyukra tét- $ te. Ki akarta hallgatni, hogy $ van-e benn valaki. $ — Csend van — mondta. N — Kopogtass — bíztattam. * Ödön finoman, félősen kopo- í gott. Semmi eredmény. $ — Kopogtass hangosabban. ^ Ödön két ujjának bütykét $ szorította egymás mellé, s úgy $ kopogott. Nem jött válasz a bekéredz-!; kedésre. — Nézd meg, hátha be is $ Van zárva az ajtó! v Ödön lenyomta a kilincset, $ az ajtó valóban zárva volt. Ettől újra megjött a bátorsá- $ ga, s pajzán jókedve. Egy 5 nóta szökött a fülébe, s annak ^ a taktusát kezdte dörömbölni ! a süketnémának mutatkozó aj- $ tón. Mikor a nótát így bévé- ! —gezte, nagyot csapott a kilincs-i re, mint ahogy a nagydobos $ szokta a cirkuszi előadásokon.; Ezt már meghallotta a tanár! úr. Felpattant az ajtó. s magaS a lángoló bosszúállás jelent! meg a küszöbön. — Melyötök volt az? —! mennydörgött. Ödön sápadtan, soha meg: nem hálálható őszinteséggel: remegte: — Én voltam, tanár úr ... ; A következő csattanás en- i gém is majdnem elszédített. ; Ödön az arcát fogta, de nem: sírt. Minthogy az ajtó újra be­csapódott, befejezve láttuk megbízatásunkat. Mentünk vagy húsz lépést, mikor Ödön levette kezét az arcáról és kérdezte: — Vörös? — Nagyon. — Gyerünk sétálni — mond­ta. — így nem mehetek haza A tanár úr dühe hatalmas Minden esztendőben azok a legszebb napjaim, amelyeket a Tisza partján töltök. Édes, nyugodt pihenés, a táj gyö­nyörűsége, az egészséges reg­geli séták és nem utolsósor­ban a háziasszony kitűnő konyhája teszik kedvessé és változatossá az ott-tartózko- dást. Az idén szintén elcsel­lengtem vagy hat nhpot s az első három napon semmi sem zavarta az évek óta megszo­kott gyönyörűséget. A har­madik éjszakán, én nem is tudom, mi lelte, de úgy meg­fájdult az egyik bölcsetségfo- gam. hogy kínomban talán még a falra is felmásztam vol­na. Hasogatott, mintha vala­ki éles késsel esett volna az ínyemnek. Hemperegtem az ágyban álmatlanul s néha kí­nomban megcsikorgattam a többi fogamat. Ügy éjféltájon a néni átbal­lagott a szobámba, felcsavar­ta a villanyt. — Mi baja? Talán nagyon bevacsorázott? • — Dehogy is! Majd megve­szek, annyira fáj a fogam! — Szedjen rá hideg vizet! Hátha eláll! — Próbáltam! Nem ér semmit. Ha nem restellném, felkelteném a fogorvost. — Miféle fogorvost? Nálunk ilyen nincsen. De ha ki akar­ja húzatni, azt megteheti. A Csutár borbély úgy húz fo­gat. hogy senki se különben. Elkínlódtam reggelig, s úgy négy óra tájt felcihelődtem és aló, egyenesen a borbélymű­hely felé. Minden csendes volt. Még a csordás, meg a göbölyös se hajtott. Könnyű reggeli szellő lebegtette a bor­bélytányérokat. De bizony az ajtó be volt csukva. A bor­bély meg nyilván húzta a ló­bőrt. Mit csináljak? Egyen itt a fene kínomban? Neki az ab­laknak! Megveregettem. A borbély felesége dugta ki az orrát. — Hallja-e, úgy fáj a fo­gam, hogy már alig látok. Hol az ura? — Az? Lenn van a Tiszán. Itthon se tudnám tartani ilyen szép reggelen. Még alig vi­lágosodott. amikor felkapott, vállára vetette a horgászbo­tot, becsomagolt egy marék kukacot s le egyenesen a fo­lyóra. Ha akarja, menjen utá­na. Könnyen megtalálja, csak a nevét kiáltsa. Szót fogadtam. Hatalmas 'SSSSSSSSSSSSSSSSSAfSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSSSSSS. Rqhovszky József: A másodpercmutató

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents