Pest Megyei Hirlap, 1959. június (3. évfolyam, 127-151. szám)

1959-06-21 / 144. szám

•'urx

tyídíífzt',.

MEGÁLLAPODOTT EGYÉNISÉG

ÉRDEKHÁZASSÁG

Napló

A József Attila Színház új bemutatója könnyű, nyári zenés vígjáték. Csizmarek Mátyás írta. Csanak Béla szerezte a zenét hozzá. Az ötlet mai. Egy végzős pesti gyógyszerészlány megkapja az értesítést: vidéki patikába (helyezik el. A falusi élettől irtózik. Kétségbeesésében házassági ajánlatot tesz reménytelenül szerelmes imádójának, egy fiatal orvosnak. Persze csak formális házasságkötésre gondol, hogy alapja legyen kérelmének: Pesten akar maradni mindenáron. A fiú vállalja a dolgot és csak az esküvő után derül ki, hogy vidékre helyeztette magát. „Feleségének” vele kell tartania. Eddig a történet mai és vígjátéki is. Innen kezdve azonban csak a színpadon viharzó Calypso és más táncok árulkodnak napjainkról.

Az Érdekházasság meséje csak naptárilag mai. A szövegből ez nem derülne ki, de a jellemek, helyzetek, a „bemondások” százesztendős ava- tag receptek alapján készültek. Van itt minden, ami valaha bevált... Részeges falusi maszek borbély, pletykás öregasszony, zsarnok feleség, papucs férj. Kevés féltékenység sok félreértés és így tovább, öreg patronok rekedt pukkanásai

felvonásról felvonásra. A fia- ^ talasszony beleszeret saját fér- ^ jébe akiről azt hiszi, hogy az ^ bánatában a tanító kisasszony- ^ nyal vigasztalódik. Hiszen a kis ! feleség kérlellhetetlenül zord férjeurához, aki visszaélt bi- í zalmával és falura csalta. Az ^ asszonyka csellel elintézi, hogy ^ visszakerüljenek a fővárosba, ^ de a férj nem megy vele. Már- ^ már összeomlik minden, de a ^ kedves és hihetetlenül szemte- ! len öccs, helyrehozza a fiatalok ! életét. !

Szerencsére a színészeket ^ nem zavarja különösen a da- rab és nagyon élvezik a „ki- § rándulást". Különösen kiemel-^ kedő alakítást nyújt a sokolda- ^ lú, tehetséges Bodrogi Gyula. ^ A fiatal színész egyetlen ! rövid év alatt a színház § kedvence lett, és most be- ! bizonyítja, hogy nemcsak sú- ^ lyos társadalmi drámák külön- ^ féle figuráit játssza kiválóan, ^ hanem kitűnő táncos is. Bővé- ^ rű humora, csibészes kedves- ^ sége, elragadó lendülete jól ér- ! vényesül és a rutinos, pompás^ Erdősi Kálmánnal együtt az ^ előadás motorjai. '

A darabot egyébként a nyá- ^ ron a szabadtéri színpadon is ^ sorozatosan játssza majd a ^ színház. &

Sz. M. S

rSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS

MUNKA KÖZBEN

Nógrádverőcén él és dolgozik Gorka Lívia, a kerámia ifjú, tehetséges művésze. (Foto: Prukne:

. kerámia uju, ^ (Foto: Prukner)

Ma nagy esemény színhelye lesz Kantái Ezen a napon avatják fel az új művelődési házat.

A Pest megyei Petőfi Színpad mind nagyobb sikert arat megyénk színházkedvelő lakossága körében. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy ez év első őt hónapjában több mint nyolcvan- ezren tekintették meg a színház előadásait.

Ma a dunakeszi kultúrotthon balettiskolájának növendékei az Ébred az erdő című balettképben mutatják be egy esztendei munkájuknak eredményeit.

A váci járásban több színjátszó csoport készül bemutatóra. A fótiak Molnár Ferenc: Pál utcai fiúk, a fóti Gyermekváros színjátszói Kacsóh Pongrácz: János vitéz, a kos- diak Móricz Zsigmond: Pillangó, a veresegyházi színjátszók pedig Gárdonyi Géza: A bor című színművével szerepel a közeljövőben.

A Pócsmegyeri Községi Tanács a közeljövőben több mint kétezer forintot ad a helyi könyvtár részére. Ezen a pénzen a könyvállomány további gyarapítását tervezik. Köszönet érte a községi tanácsnak.

Tegnap este Dalos melódia címmel nagysikerű vidám zenés dalestet rendeztek Horány- ban.

A szigetmonostori KISZ színjátszó csoport már most készül az őszi évadra. (Nyitó műsoruknak Jókai—Kovács:

Gazdag szegények című zenés vígjátékát választották, amelynek próbáit rövidesen megkezdik.

A Munkaügyi Minisztérium 200-as aszódi Ipari Tanuló Intézete a napokban tartja fennállásának 75. jubileumát. A gazdag ünnepi műsorban szerepel Makarenko: Uj ember kovácsa című művének színpadi változata is. Az. .egésznapos ünnepségre meghívták Kisházi Ödön minisztert is.

Még egy aszódi hír. A járási ifjúsági találkozón az Ikladi Műszergyár KISZ népi tánccsoportja nyerte a VIT vándorzászlót Ezúton gratulálunk a győzteseknek.

Különös csengéssel szólalt meg az éjjel a telefon. Olyasféle volt a hangja, mint amikor az interurbán beszélgetések központja keresi az embert. hogy összekapcsolja valamelyik vidéki okvetetlenke- dővel. De ezüstösebben csengett. Az „Interke” — bús vidéki redakciókban így becéztük egykoron a telefonközpont kisasszonyát — jelentkezett most is, de kissé idegenszerű, mégis nagyon bársonyos hangon.

— Túlvilág keresi a számot a csillagközi központon át — mondta és szavát mintha apró csengettyűk halk csilingelőse kísérte volna.

Egy-két kattanás, majd nagyon messziről, mégis tisztán és érthetően, végtelenül ismerős gordonkahang muzsikáit a kagylóból :

— Te vagy az, kortárs? — kérdezte. — Itt Tömörkény beszél. Tömörkény István. Gyanítom, hogy te jobban emlékszel rám, mint én rád, de azért tudom rólad, hogy diákkorodban egyszer szigorúan elzavartalak a szegedi ki-’túr- palotából, mivel valami illetlen olvasnivaló után kutakodtál a derék Somogyi kanonok tisztes fóliánsai között. No, de hagyjuk a régi bűnöket. Azóta nyilván te is mögembörösödtél valamennyire. Most másvalamiről lenne szó. Odalenn, a földi életben, az öreg Szegedi Naplónál igencsak engem zaklattak helyreigazításért különböző sértődékeny előfizetők, most én kényszerültem arra. hogy rektifikációt kérjek a Pest megyei Hírlaptól. Nemcsak a magam, hanem az egész szögedi „császári és királyi köztársaság" nevében. Mert tudd meg, hogy idefönn, ennek a legbodrosebb bárányfelhőnek a tetején gyakorta darvadozunk Móra Ferkóval,

tömörkény REKTIFIKÁL

♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦

Juhász Gyulával, olykor mög- tisztöli társaságunkat az öreg Dugonics András is, valamint Mikszáth Kálmán és Gárdonyi Géza, mint tiszteletbeli szegediek. Éppen együtt voltunk valamennyien, amikor a galambposta elhozta lapotoknak azt a számát, amelyikben szó esik ..a jó halászlé titkáról”.

— Embörök, vigyázzunk csak — mondom —, úgy látszik, bennünket érintő dologról történik itt említés.

— Mutasd csak — veszi ki kezemből az újságot szelíden az öreg pap, András atya és megigazítva orra nyergén az okulárét, olvasni kezdi az írásművet. Egyszercsak elborul az ábrázata.

— „Halászlédnek csúfolja az a betyár seriblifex a mi szentséges ,.halpaprikás”-un- kat — méltatlankodik —, holott annak mindig is halpaprikás volt a böcsületes neve. Mint ahogy a régi nóta is mondja:

Halpaprikás, mi gondja van rája,

Estére várom a rózsám

vacsorára...

Borízű hangon végigdúdolta a szép nótát majd igy elmélkedett:

— Biztos valami nagyeszű akadémikus eszölte ki ezt az újmódi titulust. A régi elnevezés tán nem volt neki elég finom. Pedig hát biztos vagyok benne, hogy a szögedi halász, ha bográcsbeli remekének ezt a cifra nevét hallja sodor egyet a bajszán és hun- cutkodva tiltakozik mondván, a hal levirül vem itt szó, nem

pedig az — enyémrül. De nem is olvasom tovább, inkább studírozzad te. Ferkó öcsém, mint oldalági szakférfiú, hiszen feleségöd hírős szakácskönyviben biztosan benne van ennek az eledelnek az ősi receptje is.

És átadta az újságot Mórának, aki mosolyogva, de sűrű fejcsóválgatásoik - közben olvasta végig.

— Olyan ez. mint a tengeri herkentyű — adta tovább a lapot Mikszáthnak, aki ugyancsak gyorsan végzett vele, hogy aztán Gárdonyival olvastassa el.

Az Egerbe átpártolt remetétől ismét hozzám került, így végre magam is elolvashattam.

összenéztünk.

— A tárgyalást mögnyitom — enunciáltam, mint elnök — és fölkérem földi utódomat, Móra Ferkét, ismertesse először is oldalbordája szakvéleményét a felhőszőnyegen forgó kérdésről.

— Feleségem, akit földi életében, ha kicsit meg akartam bosszantani, igencsak öreg nagyságának becéztem — kezdte az utód — valóban elismert szakértője volt mindenféle konyhai remekműnek. A halpaprikásnak is. Föntemlített szakácskönyvének 66. oldalán, tehát igen méltó helyen írja le, hogyan is készül az igazi halpaprikás. A fejezetnek is „Halpaprikás” a címe, nem pedig „Halászlé”, ami előttem szóló jó mesterünk, András főtisztelendő nyelvészeti állásnontját igazolja. A nagyobb bizonyság kedvéért

fölolvasom a konyhaművészeti paragrafust: „Vöröshagymát

megtisztítva szeletekre vágunk, bő vízen puhára főzzük, ízlés szerint sóval. Ha a hagyma puha, szitán áttörjük, ezzel egyidejűleg a halat meg tisztítjuk, megmossuk, a belét vigyázva kivesszük. A halat felbontva mosni nem szabad. Ezután két ujjnyi szeletekre vágva belerakjuk a lábosba, ráöntjük a hagymás levet úgy, hogy jól ellepje és fedő alatt főzzük, míg föl nem forr. Ha felforrt, ízlés szerint paprikát teszünk bele s lassan tovább főzzük fedő nélkül. A halpaprikás legjobb, ha vegyes halból készül és különösen jó, ha a hagymával együtt apró kis halakat is főzünk, amelyeket a hagymával együtt szitán áttörünk. Attól lesz a leve fapados és enyves.” — Hát így rendelkezett az én öreg nagyságám.

— Ezzel szömben — töttem hozzá jómagam — a Pest megyei halász másképpen tudja. Aszondi, hogy aszondi: a fölvagdalt halat egyszerre kell feltenni a hagymával és nagy lángon jó órát forralni. Az se baj, ha a hal húsa szétfő a bográcsban, mert attól csak sűrűbb lesz a leve. Éppen ez a fontos benne, a lé. „Nem a hús a lényeges. Abból esznek is, meg nem is.”

— Hogy az ördögbe ne lenne lényeges! — csattant föl Dugonics —, már az én időmben is lényeges volt. De sokszor elnéztem, hogy főzik a szögedi halászok a tiszaparti füzesek alatt. Uav bántak vele. mint a hímes tojással. A világért sem kavarták meg, legföljebb néha megmozgatták kicsit a lassú tűz fölött a bográcsot, hogy szót ne essen benne a hal húsa. Éppen ezért csak nagyon kurta ideig főzték, ha már forrni kezdett Csak éppen hogy..:

— Annyit beszéltek róla, hogy szinte érzem már a szagát is — csettintett a nyelvével Gárdonyi és táguló orr- cimpákkal figyelt lefelé, ahonnan. a mérhetetlen messzeség kékes párájába veszetten a Tisza ezüst vize csillogott felénk. — „A Szegeden főzött halpaprikásra — tette hozzá ábrándozva —, már csak az angyalok mennyei kara mondhat véleményt kürtökkel, csont- és rézfuvolákkal, cimbalmokkal és hegedűkkel’*, ahogyan szószerint megírtam a magam idejében.

— Így van valahogy — told- ta meg a szót Mikszáth, a Nagy Palócz —, mert hát „a halpaprikás az egyetlen étel, aminek a főzéséhez szükséges a deák nyelv, már természetesen a kecsegén, harcsán, paprikán és a Tisza vízen kívül .;

— Azért, az ég szerelmére, a vöröshagymát ki ne hagyjuk belőle — szúrta közbe ájtatosan Dugonics. — Isten- káromlás lenne..:

— „Így vagyon ez följegyezve Márton híres szakácskönyvében — folytatja a Palóc — s voltaképpen oda céloz, hogy asszony halpaprikást nem tud főzni, vagy pedig nem lehetetlen. hogy a szegedi halászok ré?i hármas reguláiéra vonatkozik, melyet a halpaprikások

főzésénél idők kezdete óta szem előtt tartottanak: habet saporem. colorem et odorem (meg van az íze, színe és illata).’* Ezt különben már megírtam a Szent Péter esernyőjében is.

— Szó, ami szó — szűrtem le az elhangzott véleményekből a végső igazságot —, csorba esött a szögedi halászok böcsületén, így pedig a miénken is. De ezt röttentő nagy elégtétellel állapíthatjuk mög, hogy azért a százhalombattai „fisér” receptje sem rossz recept, csakhogy éppen a befejező akkord, a finálé hiányzik a végéről. Mert az a lé, amit ő főz a bográcsában és ahogyan főzi, pontosan megfelel annak az elő-valaminek, amiben aztán még finomabbra mög lehet főzni az igazi halpaprikást. így véleködött a szakértőként meghallgatott Móra Ferencné-íéle szakácskönyv is.

Pillanatra elhallgatott Tömörkény. majd keserves sóhajtással hozzátette:

— Hej, ha én még csak egyszer belekanalazhatnék egy tiszaparti halász bográcsába..; No, de annak már lőttek. Tógöd viszont arra kérünk, hogy igazítsd helyre valahogy az újságodban a halászlé titkát és állítsd vissza a halpaprikás ősi becsű’étét. Magad mögírtad nemrég, hogy neköm, mint elnöknek, egy szavazattal több voksom vót a „császári és királyi szögedi köztársaságban”, mint a tagoknak együttvéve. így amit javasoltam, az rögtön törvénnyé vált. Ez a rektifiká- ciós javaslatom is möig nem fellebbezhető határozat.

A készülék halkan kattant és a csillagközi központ Inter- kéie belecsilingelte. hogy vége a beszélgetésnek: bontja a vonalat. Magyar László

I

Rádöbbent valamire. Ö, a | megállapodott egyéniség, férj ^ és két felnőtt fiatalember ^ apja, szinte észrevétlenül be- ^ leszeretett ebbe a csitri ^ lányba. ^

Elszégyellte magát. Ugyan § mit akarhat tőle? Eva a lányai lehetne. ' S

í

Valamit megértett. Talán ^ nem is a lányt szereti, csak ^ a fiatalságát. Egyszerűen csak ^ az ifjúságot... Ej, ej, öreg ^ fiú! — korholta csendes szem- § rehányással önmagát. k

Hangjában bocsánatkerés ! bujkált, de amit mondott,§ azok talpraesett, igazgatói \ mondatok voltak.

Éva, kérem! &

A láng megfordult, felemelt ^ fejjel, vörösre sírt szemmel, $ de rebbenés nélkül nézett | vissza rá.

Első pillanatban az volt az ^ érzése, hogy a lány minden ^ gondolatát — ami az elmúlt ^ néhány perc alatt végigciká- ^ sott agyán — mint kiterített ^ kártyát ismeri. !

— Holnap később jövök be. >

ÉKG-vizsgáktira megyek. Ké- i rém. gépelje le a mai jelen- ! test és a szokásos úton to- 5 vábbítsa. |

Szavai nyomán halvány mo- i soly varázsolódott Éva ar-1 cára. ^

— Csak nincs valami ko- ^ molyabb baj a szivével, igaz- i gató elvtárs?

Nem volt ebben a kérdés- ^ ben semmi irónia, semmi s gúny. Inkább a bontakozó \ anyáskodás, a másik embe-s rért való őszinte aggódás adta s Éva szájába a szavakat... S

De Rapolti, a ,.megállavo-S dott egyéniség”, az „életei! ragyogóan ismerő ember”, a! „majdnem tudós”, úgy össze-1 keverte a lélektan különböző § tételeit az egyszerű, őszinte \ érzelmekkel, hogy fejében § ezek még akkor sem rende-! ződte'k, amikor az öreg por~\ tás mosolya által kisérve Iki- ^ lépett a vállalat kapuján. ^

Elállt az eső. Az enyhe | júniusi szél felszárította a \ házak tetejét, az utakat, s § talán odabenn, az irodában a ^ banlon-bársonyba bújtatott! könnyeket is. \

Nviili János §

nyeg. Kint egyhangúan esett az eső és a szél néha felkapva egy-egy szitáló párafelhőt, rányomta a nagy, szinte egész falat képező ablakra.

Egy tétovázó lépés után megállt... Valahogyan úgy érezte, hogy előbbi hangmko- dásának szavai még mindig itt csengenek körülötte.

Miért is kiabáltam az imént? —■ kérdezte önmagától. A széles tölgyfa íróasztalra, négy telefonjára, dupla kézelőjére vetődött tekintete, Fanyar mosoly szökött a szája szögletébe. Miért is hangoskodtam? Furcsa. A lány alig húszéves, tulajdoniképpen, kölyök, aki játéknak érzi még az életet. S most, ahogy újra Évára nézett, úgy érezte, hogy az előtte, tőle alig négy méterre álló lány egy vergődő, színes kis madárka. Egy vidáman repdeső valami, ami most egy nálánál nagyobb erőt megszeppentett, sarokba szorított. Ö, a főnök. A mindent tudó és mindenható főnök — a megtestesült ridegség.

— Nincs befolyásos barátom — csendült fel képzeletében újból Éva hangja — lei tudja, hányadszor verődve vissza a falakról. Nincs? Akkor miért híreszteli? Miért mondja a kollégáknak, hogy a főigazgatóságon ezt is, azt is ismeri? Lehet, hogy csak ismeri? Semmi több? Lehet, hogy ez is csak gyerekes kérkedés? Ki láthat bele ebbe a hol gyerek, hol felnőtt fejbe? De egyáltalán, miért idegesíti őt az a tény, hogy Évának ismerősei vannak... esetleg olyanok is, akik... akik...

Irigy vagyok talán? Szeretem Évát? Vagy szeretném szeretni? Talán az, hogy másokhoz is éppen olyan kedves, mint hozzám — ez fáj nekem? Másoknak is jut a mosolyából, a hangok kedves csilingelőséből? Talán mások is csak úgy barátai, mint én?

Nem tudott dönteni. A két diploma és az ötven év ta- jMsztálata kevésnek bizonyult hozzá. Furcsa, de egy dolgot mégis valahogyan nagyon erősen érzett. Éva több lett számára. Nemes és igazán emberi értelemben több...

— Nezze, az, hogy maga szép, és befolyásos barátai vannak, még nem jogcím a hanyagságra. Nem az első eset, hegy megfeledkezik valamiről, szórakozott vagy elhanyagolja a munkát! Vegye tudomásul, ezt nem tűröm!

Éva elpirult és csak halkan, szinte önmagának jegyezte meg.

— Nincsenek barátaim.

— Még hogy nincsenek! — mérgeskedett Fápolti. Van- rwik, érti, vannak! Az ilyen csinos és okos nőknek mindig voltak és lesznek is!

Aztán észrevette, hogy a háttal álló kislány válla meg- rezdült, bizonytalan mozdulattal a kis játékvödörre emlékeztető táskája felé nyúlt — és mintha úgy lopná ki belőle — egy leheletnyi ken- dőcskét vett elő és... és’... csendben, szinte csak befelé, nem a főnökhöz címezve, sírni kezdett...

Furcsa csend hullotta szobára, ráterpeszkedelt a szőnyegre, az asztalokra és lentről fölfelé egyre magasabbra emelkedett.

Rápolti nem bírta elviselni a női könnyeket. Nem! Különösképpen az ilyeneket nem, amelyek lopakodva hullanák. Sok síró nőt látott már, de ez a sírás valahogyan más; zárkózott, csendes, szinte úgy érezte, hogy a szívből induló könnyek ugyanoda hullanak vissza.

Miért is haragszik Évára? Tulajdonképpen nem csinált különösebb bajt. Két hivatalos levelet összecserélt. Mással is megtörtént. Egyébként is milyen helyes, bájos teremtés. Mintha a főszereplő lépett volna ki valamelyik Kosztolányi-versből. Igen. Hosszú szőke haja úgy omlik a vállára, mint karácsonyi fenyőre az angyalhaj, fényesen, lágyan, ünnepélyesen. Telt és mégis karcsú, formás csípő, szép ívelésű láb. És... és a szemek! Most nem látta őket. Éva háttal állt néki, de nagyon élénken éltek emlékezetében azok a huncutkár,, vidámságot sugárzó szemek.

A lány felé lépett. Az nem vette észre, mert a léptek neszét elnyelte a vastag sző-