Pest Megyei Hirlap, 1959. április (3. évfolyam, 76-100. szám)
1959-04-04 / 79. szám
ÁLMATLAN ÉVEK A Máriássy-házaspár ezúttal igen nehéz feladatra vállalkozott: másfél órában megörökíteni Csepel közel negyven esztendejének történetét,1 a fiön, ceiluloidszalagjára varázsolni a magyar történelem. egy nagy korszakát. Sőt ezen túl, bemutatni a csepeli munkásság fejlődését, történelemformáló erejét. Az alkotók — író és rendező — csupán öt jellemző epizód m e g el e ven í lésére vállalkoztak, Csepel történetének öt jelentős és'jellemző esztendejének — 1916, 1919. 1932, 1942 és 1944 — egy-egy eseményét elevenítették fel. De így is megközelítően teljes képét kapjuk annak, hogyan éltek, harcoltak, örültek és szenvedtek a csepeli emberek a régi világban. Annál is inkább, mert csak látszólag különálló a bemutatott" öt történet: az alkotók finom dramaturgiai megoldásokkal érzékeltetik szoros együvétartozásukat. Kezdetben a munkásosztály, a nép nagy megrnozdulásairól, harcairól szóló filmekben, például a „Potemkin cirkáló”-ban, a tömeg volt a főszereplő, azután- a munkásosztály, a nép legjobb fiai bemutatásán keresztül ábrázolták a történelem alkotóját, a népet. Az álmatlan években új művészi megoldással találkozunk. Míg az egyik jelenetben csak epizódszereplő a kisunoka, egy a hatalmas tömegből, addig a következő jeleneiben már főhőssé lép elő. Vagy míg a negyedik jelenet főhőse, Tóth Mjklós, az illegalitásban dolgozó kommunista, addig a2 ötödikben már megint csak egy ember a sok közül. Mit mutat ez az újszerű művészi megoldás? Azt, hogy az. egyes ember, ha élete egy bizonyos szakaszán ki is lép a sorból, akkor is a nép, a munkásosztály a történelem formáló erejét testesíti meg. De szimbolizálja., azt is, hogy a nép igazi'fia soha nem szakadhat el osztályától. Áz új művészi útkeresés mellett a film másik nagy erénye. hogy az alkotók a közel negyven esztendő történetéből mindig a legjellemezőbb szakaszt ragadják ki. Sikerrel. Részlet a filmből De anyja ránéz — ső egy húzásra lehajtja. Utána felugrik az asztaltól, s nem eszi meg a karéj kenyeret. Nemsokára már úgy mos az anyja, hogy a gőz sűrűn ellepi a konyhát, ki is kell tárni az ajtót. S amikor elfordul a teknőtől, hogy felteregessen — Pisti kisurran. A folyosón azonban csak a kanyarig jut. Anyja addigra már a konyhaajtóban áll — nem kiált utána, még csak nem is szól, de úgy néz, hogy megérzi Pista még a folyosó végén is, és visszasompolyog. Túdj.a, hogy pofon következik. Be is húnyja előre a szemét. de anyja észreveszi ezt, és elfordul tőle. A sóhajt is visz- szanyeli: — Eh, megverte ezt már az isten eléggé... ! Aztán felemelt kezét csak meglendíti, fenyegetőn: — Kotródj be innen, mihaszna kölke! Pisti ettől jobban megijed, nem érti, miért maradt el a pofon. A kimosott ruha nemsokára a magasban lóg. Ketten mennek bevásároln i. A hentesnél sokan állnak, mert holnap vasárnap. Dévényiné gyürkőzik, nagy fej- csóválásokkal méltatlankodik, egyszer-egyszer összecsapja a tenyerét, s „hallatlan” meg „no de ilyet!” fel- fohászkodások közben szépen előrébb sqdródik, észrevétlenül megelőzve a kevésbé élelmes sorbanállót. Ez a fondorlatos praktika annyira elfoglalja, hogy fel se figyel, amint Pisti, felismervén a helyzetet, meglép mellőle. Szemben a fodrászüzlet. — Tessék megengedni, hogy 40 fillérért telefonáljak. Most már tudja, tegnap megtanulta, hogy 40 fillér a telefonálás. Az Állami Áruházat hívják fel először. De ott nem dolgozik Dévényi László. Aztán a kokszmű következik. S akkor már felfigyel a különös telefonálásra két másik fodrászsegéd is. Egyiknek sincs éppen vendége, és a pénztárossal meg egy indulni készülő hölggyel körülveszik Pistit, aki ettől sem pislog erősebben, hanem hol oldalvást, hol pedig felfelé járatja a tekintetét most is. Azt a fehér semmit: a plafont szántja szemével, s közben ismétli, mint tegnap, vagy tán máskor azelőtt is már: — Édesapámmal kell beszélnem. — És minek most? — kérdik tőle itt is. — Hogy jöjjön haza. S újrázza, szinte ritmikus erőszakkal: — ... hogy jöjjön haza ... hogy jöjjön haza! Anyja még ziláltabb, mint tegnap, amikor bevillámlik. — Már megint a telefon! — és most is azonnal csattan a ©ófon. Itt azonban sokan vannak. Pisti tehát sírni mer. Az éppen indulni akaró hölgy közéjük nyál, akar is mondani valamit, de Dévényiné szinte elsöpri. Mert kinek mi köze az ő fiához! O tudja, hogyan kell az ilyet nevelni! Csavargó, az apja vére folyik benne, de kiveri a fejéből a hazudozást, a tekergést, ki az istentelen kőikéből! A többiek közül csak az egyik segéd jut szóhoz — ő is csak azért, mert olyan valószínűtlenül vékonyka és kicsi termetű, hogy Dévényiné éppen a merészségtől csuklik el egy szemrebbenésnyire. — De így megütni egy gyereket, amikor... Tovább nem jut, mert közben az asszony már magához tért: — ... Amikor?! Amikor mi az istenség ? !! ! — ... amikor, amikor... — nyel egyet a kicsike borbély — amikor hiszen csak az apjával akar beszélni. — Az apjával, mi?! A másik segéd is bátor már: — Az apjával hát. Ez olyan nagy baj? Az óriás asszony akkorát csap a pénztárpultra, hogy a virágosváza ugrik egyet és a földfe veti magát, A kisasz- szony utána kap, s ezzel leveri a tintatartót is. Na, ettől már dühösen nekibátorodnak mind, talán a kezüket is felkapnák Dévényinére, aki épp ezért hordótermete teljes fenyegetésével mozdul egy nagy lépést feléjük: — Az apja meghalt! — Ugye... lám ... — hümmögnek ezek visszahúzódva. A hölgy pedig a pénztárnál: — Szegény gyerek ... Dévényiné a kosarát is lecsapja: — Meghalt! Kiment, itt hagyott minket! A fene tudja, hová hordta magát! Hát ennek a kölöknek úgy kell ezt tudni, hogy meghalt! Felfordult! Mert azt kellett volna agyonütni, azt, a gazembert! De ennek az átkozottnak tövestől tépem ki a fejéből a csavargást! Megint a kicsi segéd jut először szóhoz tudni, miért gondolja most ezt: — De hiszen ez a gyermek eszelős. Rá kell csak nézni. Orvoshoz vinné verés helyett! — Micsoda??! Jézusmáriám, még hogy eszelős?! Ez eszelős?! Nagyszerű! Csak éppen én nem bolondulhatok meg ugye?! Itt maradni a kölökkel. az adóssággal, a semmivel, értik: a semmivel! Aztán röhögni lehet rajtam, mi?! Meg oktatni, mint a jámborokat, s még csak meg se vesszen az ember! Hanem ez, a végén még ez lehet eszelős! S az imént vásárolt marhapacalt lecsapja elébük a földre, hogy véresen-vizesen fröccsenve kiterül a papírból. — Itt van! Zabálják meg maguk! És zabáltassák meg vele is! Még nagyobb viharral tör ki az ajtón, mint ahogy berontott. Mái) és tanácstalan a csend utána: a távozni készülő hölgy a kilincset fogja, a pénztároskisasszony s a nagyobb segéd egymást nézi; Pisti meg a telefontárcsát akarja vaktában próbálgatni, de nem meri még elkezdeni, addig inkább felfelé kering a szeme — a kicsi borbély viszont olyan durván káromkodik, el se lehet hinni, hogy ő volt. A másik segéd megvonja a vállát. — Alighanem ismerem ezt az asszonyt. Azelőtt, régen, bejárt ide. Derék, szelíd teremtés volt akkor, nem ilyen. Pisti hangosan pörgetni kezdi a telefon tárcsáját. í kai £ mek, az izgalmas történet, a költői szépségű dialógusok, a lelkekben dúló valódi vihart közvetítik. Gyengéivel együtt is jelentős Darvas József vállalkozása. Joó Sándor író barátja hitvány kis karrierista, nem elég jelentékeny figura ahhoz, hogy összecsapásai leleplezzék nemcsak a hitvány kis akarnok jellemtelenségét, a kisstílű politikai kalandort, aki a maga pecsenyéjét egy ország tüzénél akarja/megsütni, hanem azokat a hibás nézeteket is, amelyek akkor az eszmei zűrzavar szakadékéba rántották értelmiségünk tekintélyes részét. A feleség históriája szinte idegen test a darabban. Erőltetett, erőszakolt fordulat, amely gyengíti az egységes cselekményt. Megrendítő szimbólum a darab egyik epizódfigurája, a vakember, aki a pártot keresi, és aki személyében jelképezi a kommunisták botorkáló tömegét a sötét napokban. Amilyen megrázó a vakember első megjelenése, dramaturgiailag annyira indokolatlan többszöri szerepeltetése. Kevesebb — több lett volna. Túlságosan nagy helyet kap a darabban az amerikai újságíró és az orosz író vitája. Ez nem csupán terjedelem kérdése. Mi a dramaturgiai szerepe e jelenetnek? Meg kell mutatni a sokféle ideológiai hatást, és azt a módot, ahogyan Joó Sándor ösztönösen elutasítja az amerikai által képviselt modernista maszlagot. Miután azonban ez a jelenet terjengős, elveszi a lehetőséget Joó Sándor és barátja harcától, nem ad alkalmat arra, hogy a „nemzeti kommunizmus” eszméit harcban győzzék le. A rendezés mindent elkövet, hogy maradéktalanul megérthessük az októberi események lényegét és világossá tegye, mennyire a nemzet életéről vagy haláláról volt szó. A színészek közül elsősorban Básti Lajos Joó Sándcrát és Somogyi Erzsi alakítását kell kiemelnünk, Somogyi Érési az egy szerű munkásasszony. az anya szerepében csodálatos, sokszínű, felejthetetlen figurát varázsol a színpadra. A közönség feszült érdeklődéssel követi a történetet. Régi igazság, hogy drámát nézni nem passzív időtöltés, hanem cselekvő részvétel a hősök küzdelmeiben. Örömteli és megnyugtató, ahogy a közönség együtt lélegzik a darab figuráival. És örömteli az is, hogy az ellenforradalmi idő sok úgynevezett „eszméje”, amely akkoriban megmérgezett, elvakított, félrevezetett annyi embert, most a színpadról vizsgázik, és kong az ürességtől, frázissá kopik. A tapsok, amelyek a színészeket függöny elé szólítják, elismerés a színház iránt, dicsérik az író a művészek jó munkáját és kifejezik a boldog megkönnyebbülést. a veszedelmes eszmék eltemetését. Szántó Miklós t 1 hogyan találja meg újra az utat A történet izgalmas. Joó Sándor október 30-án lakásának négy fala közé zárkózva próbálja kiszűrni a háborgó külvilágot és a maga teremtette átmeneti csöndben választ keres kínzó kérdéseire. A hullámok azonban átcsapnak feje felett. Egyetemista fia fegyverrel tér haza az iskolából és szembefordul vele. Felesége munkahelyéről hazajövet undorral meséli el, hogy „lekerültek az álarcok”. Megjön bátyja, a nagyüzemi párttitkár, aki összetörik attól, hogy a felizgatott munkások kizavarták az üzemből. Barátja, az ismert kommunista író, tele- szájjal ócsárolja az elmúlt éveket és igyekszik megnyerni hősünket is a „nemzeti forradalomnak”, a forradalmi értelmiség kiáltványát szeretné aláíratni Joó Sándorral. Az író azzal tagadja meg aláírását, hogy a kiáltvány szerkesztőinek listáján nem akar szerepelni. Szégyellné saját nevét e díszes névsorban. Amikor felesége és barátja azzal érvel, hogy csatlakozása közelebb hozná a megbékélést, mégis kötélnek áll. Érzi, hogy hibás útra tévedt, de inkább csak azt tudja, mit nem akar. Bizalmatlan mindenkivel szemben és nem bízik saját magában sem. Felesége vendéget hív a házhoz, egy Magyarországról Amerikába szakadt újságírót és megjelenik az írónál orosz barátja, műveinek fordítója is. Vibrólóan szellemes párbeszéd során csap össze az amerikai újságíró és az orosz író. Az amerikai zavaros modernista eszméit szomjasan hallgatja az író barátja és Klári, a felesége, Joó Sándor azonban fáradtan és kesernyésen ugyan, de visszautasítja e veszélyes nézeteket. Fegyveresek keresik és valahol azután lefogják Andrást, az író bátyját, s ez a jelenet mesterien mutatja meg, hogy mi az osztálylényege a szennyes megmozdulásnak. A fegyveresek vezetője, a bosszúszomjas volt tőkés gyakorlatilag levegőnek tekinti a magát az események irányítójának képzelő írót, Bérest, Joó Sándor barátját. A parlament egy szögletének bemutatása alkalmat ad Darvasnak arra, hogy ábrázolja a zűrzavart, az odúkból előmerészkedő alvilágot, és a bátyját kereső Joó Sándor megláthatja előrevetítve saját sorsát. Hiába írta alá a kiáltványt, az ellenforradalom bosszúszomjas. Az amerikai újságíró beleszeret Kláriba. az író feleségébe és magával akarja vinni. Az utolsó képben a lassan eszmélő ember magára talál. Ezek már az ellenforradalmi munkástanácsok garázdálkodásainak nanjai, a sztrájkok súlyos órái. És egyben a népi demokráciához hű erők felso- rakozásának emlékezetes, hősies időszaka. Joó Sándor bátyja mellé áll, és elindul a munkások közé, hogy segítsen eltakarítani a lelkek romjait. A jól megkomponált jellegyarország utolsó órái. Az emberek érzik: nincs messze már a virradat. De sokan vannak mégis olyanok, mint. Csótiné, akik csak a maguk sorsával törődnek. Talán valamennyi közül ez a legdrámaibban megkomponált jelenet. Egy téves úton járó ember eszmélése. Igaz emberi tragédia, amely mögött egy ország tragédiájának képe is felrémlik. Egy átkos korszak utolsó akkordjai ezek a képsorok, amelyekből már kicsendül a szabadulás reménye. A sikerült forgatókönyv és a jó rendezésen kívül nagyszerű színészi alakításokkal találkozunk .az új magyar filmben. A kitűnő szereplők hosszú sorát írhatnánk ide, íülön-külön jellemezve minién színész játékát. De alakításuk annyira tiszta és találó, hogy ezúttal feleslegesnek tartjuk méltatását. Elég, la csak a neveket soroljuk -fii: Ruttkai Éva, Barsi Béla, Vlakláry Zoltán, Gobbi Hilda, íenthe Ferenc, Törőcsik Ma- '!> Bulla Elma, Vass Éva, \scher Oszkár és még so- tan részesei a film sikeré- íek. Régóta vártuk már ezt a ilmet. amely nemcsak a leg- i agy óbb munkáskerület törtéletének öt állomását kelti iletre, de méltó ez a film íz egész magyar munkásosz- ; ály történelmének dokumen- i álására is. Prakner Pál 1916. Már harmadik esztendeje dúl a háború. író és rendező nagyszerű kifejező- erővel mutatja be a munkád osztály forrongását, a munkásság harci összefogásában rejlő hatalmas erőt. Igaz, ez az erő ekkor még nem elégséges ahhoz, hogy lerázza magáról a tőke láncait, de már ez érlelődő forradalom előhírnöke. Az alkotóknak egyaránt sikerült az első' világháború számos eseményének egyik legjellemzőbb epizódját kiemelni és egy ember egyéni tragédiájának — Vilma — keretében történelmi hűséggel bemutatni. 1919. Csepelen is már a munkásoké a hatalom. A jelenet hőse Knézits bácsi, az öreg, rokkant portás. Nem engedi. hogy folt essen a forradalom tisztaságán. Ez a jelenet is mesterien kidolgozott. Kár, hogy a jelenet utolsó képsora elnyújtott, hosszadalmas. Az alkotók nagyobb mértéktartása művészibb befejezést eredményezett volna. 1932. Knézits bácsi unokája és Csapiáros Kató szerelmének bájos epizódja ez a jelenet. Mintha felfrissülésnek szánták volna a film alkotói a két sötét, nyomasztó, képsor után. A nagy munkanélküliség esztendeje ez. Knézits Jani és Kató vikendházat nyer az Esti Kurír pályázatán. Az újságok öles betűkkel hirdetik a két munkásember nagy boldogságát. Arról azonban már senki sem beszél, ami a hír mögött van: kiderül ugyanis, hogy csak a fából készült házacska az övék. telek nélkül, berendezés nélkül. A könnyed jelenet mögött is tragédia feszül hát: a kapitalista társadalom látszólagos emberségéről rántja le a leplet és mutatja be a tőke urainak igazi arcát. Újabb tíz esztendő telik el. A naptár 1942-t mutat. Már negyedik esztendeje lángol a világ. Az országban még . Horthy az úr, de él a párt és egyre erőteljesebben harcol az oktalan vérontás megszüntetéséért. A párt illegális harcának egy nagyszerű epizódját mutatja be ez a sikeresen megformált jelenet, mint ez évek legjelentősebb momentumát. S végül: 1944. A német gyarmattá süllyesztett úri MaA magyar irodalom örvendetes eseménye: annyi év után újra Darvas-drámát láthatunk. Az író nehéz és felelősség- teljes feladatot tűzött maga elé. A magyar értelmiség súlyos válságát mutatja be az ellenforradalomban, közelebbről egy író vívódásait. Darvas nem azt ábrázolja, hogy milyen erők lökték az írókat a harcok élvonalába, és nem rajzolja meg az írók lelki fejlődéstörténetét. Hőse egy néphez hű író, aki hitt abban, amit írt. A szocializmus, a népi demokrácia őszinte harcosaként küzdött, és kijózanodva az illúziókból, szembefordul az elkövetett hibákkal és saját hibáival. Megtorpan, hitét veszti, a vezetés hiánya felborítja lelki egyensúlyát, megzavarja a félrevezetett tömegek mesterségesen felkorbácsolt haragja és kétségbe ejti a pusztulás, ami élete művét, az eddigi eredményeket fenyegeti. E feszültséggel teli drámai pillanatokban kérdésessé válik körülötte és benne minden érték. Elvész, tönkremegy családi boldogsága is, fia szembefordul veie, felesége elárulja. Darvas mindezt központi figurájának. Joó Sándor író és családjának sorsa révén ábrázolja, azt festi, hogyan alakul az író viszonya anyjához, feleségéhez, fiához, bátyjához és barátaihoz, hogyan sötétedik el felette a „Kormos ég” és v v \ xxxvxxvxvsxvxvxvxvvvvWÍNXVkVWNN.NN.VNV KORMOS ÉG Darvas József drámája a Nemzeti Színházban
