Pest Megyei Hirlap, 1958. szeptember (2. évfolyam, 206-230. szám)
1958-09-07 / 211. szám
4 z\yC Man 1958. SZEPTEMBER 7. VASÄRNAP NEM VAGYUNK ANGYALOK i Pest megyei Petőfi Szín- jri pad társulata új magyar drámával kezdte a most induló színházi évadot. Igaz, ezúttal nem ősbemutatóval állt a közönség elé. Fehér Klára tavasszal a Madách Színházban bemutatott Nem vagyunk angyalok című színművét játsz- szák — de így is dicséret illeti őket, még akkor is, ha Fehér Klára színmüve korántsem nevezhető tökéletes remekműnek. A Nem vagyunk angyalok problematikája mai és igaz — ezzel a ténnyel senki sem vitatkozhat. A napjaink égető „nagymama” kérdése áll középpontjában, s e kérdés felvetését csak helyeselhetjük. Mert ki ne ismerné olvasóink közül azt a korántsem dicsérendő helyzetet, amikor a doU gozó házastársak mellett a nagymamára marad a lakás, a takarítás, a főzés, sőt a gyermeknevelés nehéz és bonyolult munkája, feladata. Az szeren- ese még, ahol a nagymama „szabad", azaz, már nem dolgozik. Fehér Klára darabjában azonban az még csak bonyolítja az amúgy sem könnyű problémát, hogy a nagymama pedagógus, akinek nem csupán külön egyéni élete, de hivatása is van. Családunkban, rokonaink, ismerőseink körében úgy hiszem mindannyian találkoztunk ezzel a nagyon is élő problémával. Csupán megoldani nem sikerült mindeddig. Nemcsak nekünk, az írónőnek sem. A színműben a nagymama hátatfordit az iskolának, saját egyéni életének, s a leányához költözik. Ez lenne tehát e nehéz kérdés megoldása? Aligha. Ezt nem csupán a néző látja így, de maga az írónő is, amikor a harmadik felvonás végén hősei is mentegetődznek: belátják, cselekedetük, megoldásuk nem helyes, de jobb híján kénytelenek élni vele. j karatlanul is felmerül a A kérdés: az írónak csupán az a feladata, hogy meglássa társadalmunk visszásságait, és figyelmeztessen a kezdődő bajokra? Kétségtelenül ez is. De nem csupán ez. Az író feladata, hogy a művészet eszközeivel mondja el saját véleményét és így, vagy úgy, valamiféle elfogadható megoldást keressen és találjon hősei számára. Fehér Klára azonban ezzel adós marad. A néző csalódottan távozik a színházból, mert hiszen az elmondott problémát maga is ismerte, s azzal, hogy csupán meaeleve- nedni látta a színpadon, de nem megoldani — vajmi keveset ér. Legfeljebb elmondhatta azt: közel három órán keresztül jól szórakozott. Ennyit és nem többet, A Nem vagyunk angyalok mégsem értéktelen mű, különösképpen akkor nem az. ha a mai magyar drámairodalom egészét vizsgáljuk. Az elmúlt esztendő színházi mérlege mindössze három új, mai életünket tükröző magyar színműről adhat képet. S a három közül az egyik Fehér Klára műve. Pedig a mai témák a mai mondanivalóid drámák előadása, értékmérője korunk színházának. Ha nem a kor szava szól hozzánk a reflektor- fényben úszó deszkákról, akkor a színház bármilyen érdekes müveket is játszik, ellentétbe kerül hivatásával, lemond a népnevelés nagyon lényeges eszközéről. Fehér Klára nem mondott le, s ha semmi másért, csupán ennek tényéért is dicséret illeti. Fehér Klára — bár több regény, s most egy színdarab is van már mögötte — elsősorban élesszemű, jótollú riporter. S a riporter jellemvonásait ezúttal sem sikerült levetkőznie. A Nem vagyunk angyalok — riportdráma, ha egyáltalán szabad így mondani. Bár a drámai megformálás biztonságával mozgatja alakjait, figurái mégsem eléggé mélyek, nem eléggé emberek. S jóllehet, a cím azt állítja, nem vagyunk angyalok, a színmű nagymama alakja mégis túlságosan angyal. Mindent lenyel, mindent eltűr, s amikor végül is összeütközésbe kerül a fiatalokkal, akkor sem tud velük tartósan szakítani, legfeljebb némi előjogokat próbál kivívni magának, bár maga is tudja, azok egy-két hétig tartanak majd csupán. j hat megrajzolt figura kö- A zül egy, dr. Joó alakja alapjában elhibázott. A harminc év után újra fellángoló szerelemnek nincsenek elfogadható indító okai a műben, ezért nevetségesen hat. Akaratlanul is olyan érzés támad a nézőben, hogy dr. Joó figurájára csupán azért volt szűk- sége az írónak, hogy egy másik út reményeit csillogtassa meg a nagymama előtt. Ilyen formában azonban sajnos, eredménytelenül. A társulat tagjai közül elsősorban a rendező, Földeák Róbert dicsérhető. Érdeme, hogy sikerült életteli, mai levegőt varázsolnia a holt színpadra. Olyannyim, hogy időnként a néző szinte kedvet kap, hogy felkiáltson: ne úgy csináljátok, hanem így. A színészek általában jó teljesítményt nyújtották. Közülük is kiemelkedik Molnár Edit mértéktartó, szép játéka az ifjú feleség alakjában. Hasonlóképpen jól oldja meg feladatát a férjet alakító Lendvai Gyula. Gyulányi Éva nagymamája már szürkébb. Játékában gyakran a nagymama „angyali" jellemét erősíti. (Természetesen ez nem egyedül a színész hibája, hanem az íróé is.) Petényiné, a társbérlő szerepében Gáspár Éva számos vidám, kellemes percet szerez. A dr. Joó-t alakító Bende László minden tőle telhetőt megtesz, de így sem sikerül életet lehelnie a holt figurába. Dicséret illeti még a gyermekszereplőt, Biró Jóskát. A társulat tehát jól indult az új színházi évad elején. Reméljük, hogy nem marad el majd a hasonlóképpen eredményes folytatás sem, Prukner Pál AZ ADYK JUSSA Ady Endre egyik őséről, Ady István szilágyfőkereszturi gazdáról lérdekes feljegyzéseket őriz a debreceni levéltár. Ez az „ős” a XVII. század végén és a XVIII. század elején élt, és hét vagy nyolc nemzedékkel előzte meg nagy utódját, a költőt. A lélek a legösszetettebb valami. Az elődök végtelen sora építi fel századokon, ezre- deken át és nagyon bajos megállapítani, hogy egy-egy jellegzetesen egyéni húrján melyik ős lelkének távoli hangja rezo- nál. Hogy Ady Endre jó adagot örökölt a két évszázaddal korábban élt előd természetéből, arról ezek a debreceni feljegyzések tanúskodnak. Istvánban kemény, kálvinista természet lakozhatott. Jussát, szabadságát féltő és kö- römszakadtig védelmező magyar volt, aki együtt élt népével és mélységesen átérezhette annak minden közös problémáját is. Hajdani íródeákok feljegyezték róla, hogy lelkes híve volt a fejedelemnek, Rákóczi Ferencnek, részt vett fegyveresen a felkelésben és a maj- tényi síkig hűségesen kitartott a szabadság zászlója mellett. Amikor aztán végképpen lehanyatlott ez a zászló, visszavonult a Szilágyságba, kis földjére. Törte az ugart, állatokkal bajlódott és az izomszaggató nagy munkába temette bánaRose Bernd a címe Maria Schell legújabb filmjének, amelyet rövidesen bemutatnak hazánkban is tát. Néha megfordult Debrecenben, ahol ügyes-bajos dolgait intézte. Veszekedett a fekete-sárga hatalom cselédeivel, akik kéjelegve sanyargatták és sarcolták az elbújdosott fejedelem hajdani híveit. A levéltári adatok szerint elkötött lovait kereste a cívis városban és szerezte vissza az akkori idők perrendjében előírt módon. Az első lókötés 1707 karácsony szombatján történt, amikor szilágyfőkereszturi pajtájából egyik szép kancáját hajtották el, mégpedig kis- csikóstól. A károsult gazdá hetekig nyomozott a határban. Talált is tanúkat, nyomokat. Azok Debrecenbe irányították. Ott meg is találta elkötött kancáját, mégpedig Farkas István uram istállójában. Farkas István szintén kemény nyakú cívis volt. Váltig erősítgette, hogy övé a ló, becsületes úton vette a hortobágyi vásáron. A vitás ügy a tekintetes magisztrátus elé került, amely úgy határozott, hogy Ady István csakis akkor kaphatja vissza lovát és csikaját, ha négy hites tanúval bizonyítja az igazát. Ady legközelebb négy szilágysági nemessel meg is jelent a debreceni magisztrátus előtt és a négy tanú: Tóth György, Oláh Mihály, Szilágyi Mihály és Góris Sándor szabályszerűen hitet tett rá, hogy a „hódos nagyfülű, hólyagoslábú szegkancában” felismerték Ady István elkötött lovát. A nemes magisztrátus ezek után 1108. május 22-én visszaítélte a lovat. István gazda öröme nem tartott sokáig, mert még ugyanebben az évben, aratás idején, a legelőjéről loptak el egy pej- kancát. Ezt sem hagyta veszendőben. Addig nyomozott, amíg rátalált ismét Debrecenben, Nagy István istállójában. A visszaperlési eljárás pontosan úgy folyt le, mint az első. Most Balogh Mihály, Luka István és Luka Mihály tanúskodott Ady igazsága mellett, A tanács a pejkancát is visszaítélte. Kétszáz év múlva Ady Endre az utód, szintén nem hagyta jussát. Csakhogy most már nem akadt olyan magisztrátusra, ahol megtalálhatta volna igazságát. Lehet, hogy nem is a magisztrátusban volt a hiba, hanem abban, hogy nagyon elfajzottak a kétszáz év élőt'* tanúk utódai..; m. 1. FILMHÍRADÓ iniiimmiitmiimiimmi A MOST ELKÉSZÜLT csehszlovák Mert szeretjük őket című film egy tanító küzdelmes munkáját beszéli eL G. B. SHAW Az ördög cimborája című színdarabjából filmet készítenek Búrt Lancester, Kirk Douglas és Lawrence Olivier főszereplésével. A film külső felvételeit Londonban készítik. GINA LOLLOBRIGIDA a nyugati sajtó szerint igen sikeresen oldotta meg Esmeralda szerepét az újból megfilmesített Notre Dame-i toronyőrben VITTORIO DE SICA játssza az Üdülés pénz nélkül című színes olasz játékfilm főszerepét. A film a közeljövőben kerül bemutatásra. COLETTE: : PHMP* Z. barátommal egy reggel éppen abban a pillanatban találkoztam, amikor be akart lépni a márkás illatszereket árusító bolt metszett üvegtáblákkal és vert kilincseikkel díszes ajtaján. — Most rajtakaptam — mondtam. — Azért jött ugye, hogy vegyen macának azokból a drága flakonokból, amelyekben a divat parancsa szerint férfiaknak szánt illatokat őrzik s amelyeket következetesen olyan szép neveikre keresztelnek, mint Férfi harisnya, vagy Szabadjára a ragadozókat! — Nem — válaszolta Z. — Jöjjön csak velem, nincsenek titkaim. A padló mozaikja, amelyre léptünk, szinte megszéditett, mert olyan kápráztatóan csillogott, mint egy tó tükre. Szerencsére hamarosan szilárd partot értünk két móló: egy szőke elárusitónő és egy másik szőke elárusítónő között. Ha nem is szépek, de legalább nyájasak voltak és tiszteletre- méltóan képviselték ezt a régi, fényűző francia szakmát, amely ragaszkodik hozzá, hogy papnői fekete selyembe öltözzenek, ékszert ne viseljenek és kegyes kezekkel nyúljanak az illatos üvegcsékhez. — Adjon nekem, kérem — mondta Z. — ajakrúzst. — Milyen rúzst? Világosat, sötétet? Bíborszínt vagy kreolt? Van folyékony rúzsunk is, a Gyógyíthatatlan seb, annak nagy sikere van... Z. leült és határozott tékin- tettel nézett végig a pulton. mm Valamennyit kérem. Legalábbis szeretném mindegyiket kipróbálni. A két szőke közül a kevésbé csinos lesütötte a szemét. — Sajnos, uram, kipróbálni nem lehet. Meg kell értenie ... — Megértem én! — szakította félbe Z. — Megveszem hát mindegyik rúzst és majd úgy próbálom ki. A magas, szarvasbőrrel bevont asztalra öt-hat aranyozott fémdobozt és egy parányi üvegcsét raktak a barátom elé. Az pedig vagy komolyan, körültekintő gondossággal ajkára kenegette már- már visszataszító cinizmussal a rúzst. — Milyen ocsmányl — kiáltottam fel. — Azzal a rövidre nyírt bajusszal a vérvörös szája felett! Hát megbolondult? Nyalogatta, harapdálta az ajkát, majd zsebkendőjével letörölte s most azt a bíbor színű rúzst kente fel, amelynek csípős banán-illatát már messziről megéreztem. — Pfuj! — méltatlankodott Z. csendesen és eltüntette a banánillatú rúzs narancs színű nyomait. Egy sötét érett cseresznye színű rúzsnál néhány pillanatra elidőzött. Ábrándozva, ínyenc módjára csettintett nyelvével és a bajusza alatt azt morogta: — Nem rossz... nem rossz... Az egyik eladónő közönyösen megszó lalt: — Ha szabad megjegyeznem, uram, az ön arcszínéhez a bíborvörös szín illik... Nem volt türelmem tovább hallgatni. — Kedves barátom— mondtam száraz hangon Z.-ne k —, nekem ebből a látványból elég. Itthagyom. — Csak néhány percig, kedves barátnőm, a folyékony rúzst még nem próbáltuk ki... Kisasszony, megmondhatná, hogy a folyékony rúzs milyen anyagokból készül? — Az alapja keleti rózsaolaj, uram, amihez csöppnyi szegfűszeg esszenciát kevernek ... — Szegfűszeget? Érdekes. A szegfűszeg, nem mondom, csábít... Kérem, csomagolja be ezt a rudacskát is, Lopott cseresznye a neve, ha nem tévedek. Köszönöm. Kedves Colette, most már az öné vagyok. Mehetnénk gyalog a sugárút végéig? Miután a kíváncsiság legyőzte felháborodásomat, megvártam Z.-t és megengedtem, hogy elkísérjen. — Szép időnk van — mondta ártatlan hangon. — S én elégedett vagyok bevásárlásaimmal. A feleségem el lesz ragadtatva! — Tehát mégis a feleségének vette? Elárulhatta volna már előbb is! — Nem, kedvesem. Magamnak vettem. Tudniillik azok a kenőcsök, amelyek feleségem ajkait hol paprikává, hol eperré, hol paradicsommá változtatják, élvezetet okoznak ugyan azoknak, akik csak nézik, de... — De... — Dehát nekem kell őket megennem, tisztelettel szólva. Ugyanis szerelmes vagyok a feleségembe. És ő is őrülten szeret — de mégsem annyira, hogy arcbőrét púder nélkül és száját természetes rózsaszínében kínálja. Mint fiatal házas, a divat és feleségem kettős szeszélyétől szenvedtem. Az üde virág,, amelyet csókjaimmal borítottam és amelyet egy egész évszakon át bomló vöröseslila takart, valami ibolya- és teaszerű ízetlen illatot árasztott. Egy télen — gondolni is rossz rá! — rózsaszínű, avas, a bőrrepedés ellen javain cold-krémet legeltem. S mit mondjak egy bizonyos lángvörös rúzs ártalmas ízéről, aminek valami kétségbeejtő csalánkiütésszerű színe volt s amelyet nagy estélyekre és színházi főpróbákra kent magára a feleségem? ... Nem tehetek mást, megpróbálom ravaszul kijátszani balszerencsémet. Miután házaséletünkben a szerelem nem lohadt, magam választom hát ki a vesszőt, amelynek csapásai alatt szenvednem kell és magam vásárolom meg a rúzst, amit feleségem azután ajkára ken. Nagyot sóhajtott, majd így folytatta; — Bárcsak gyönyörű arcát harapdálva, leszedhetném róla a rizsport, amely májbajos színével belepi! Ez alatt az epersárga szín alat, amelyet a mesterséges hektika egy ódáként foltja még rikítóbbá tesz, fogaim rátalálnának szőkesége rejtett csillogású húsára, amelyet — kételkedik-e benne — végül is egészen el fogok felejteni ... — De éjjel Marcelline az igazi arcát mutatja, nemde? És lemossa magáról mindezt? Z. karját és sétapálcáját az ég felé emelte. — Lemossa? Ez nem szó! Lesikálja, lecsi-szolja, elefánt- csont késsel levakarja, lema- szirozza, éteres vattával, fartő vízzel borogatja — és végül finoman bekeni valami ráncokat elsimító kámforos kenőccsel... — Kámforossal? — vetettem közbe. — Most már nem azzal a felséges glicerines krémmel, amelynek hatásosságát olyan lelkesen bizonygatta? — Sajnos, nem ... Z. hirtelen cinkosan belém- karolt. — Drága barátnőm, tehetne nekem egy nagyon kedi>es szolgálatot. Beszélje rá Mar- celline-t, hogy térjen vissza a glicerines kenőcshöz, amelynek olyan kellemes cukros, szinte vaníliára emlékeztető íze van. Higgye el: ez az utolsó óra! Mert félek ... Félek attól az iszappakolástól, attól a fekete trágyától, amellyel az asszonyok — anélkül, hogy remegnének, vagy okádnának az undortól — bekenik a nyakúkat és az arcukat. Mintha a főgyűjtő csatorna heverne otthon, kiét vászontakaró között, amelyet csipkék díszítenek, ó ha tudná ... — Szétlocsolt trágyáié, mint kozmetikai cikk. Ezzel a szóval, amelyet keserű fintorral fogadott, éppen Z. lakása elé érkeztünk. — Jöjjön fel — mondta hirtelen az aggódó férj. — A feleségem későn kel, lepjük meg öltözködés közben. Nagyon félek, hogy távollétemben .. i Aggodalma jogos volt. Bájos felesége felismerhetetlen állapotban száritgatta arcán a szemétgödör üledékét, amit gondosan elosztott rétegekben kent magára. De még csak alkalma serrv volt megbánásra, olyan haragosan szidta a kiskutyáját: — Szégyellő magad, csúnya! Bújj el előlem, te kis ocs- mány! Nem is tudom, mi tart vissza attól, hogy elajándékozzalak, vagy elküldj elek vidékre! Mindent megbocsátanék, de ezt, ezt nem lehet megbocsátani, hallod-e? Az igazságszolgáltató hölgy felénk fordította iszaptól kérges arcát, amelyből ki-kicsil- lant mosolygó, kék szeme, mint a lótuszok virítanak a bűzös mocsár tükrén s a kutyára mutatva, megmagyarázta haragjának okát: — Ugye. el sem hiszi, kedvesem? Ez a kis állat, akit olyan nagyon szeretek. . Valami piszokban hentergett!
