Pest Megyei Hirlap, 1958. július (2. évfolyam, 153-179. szám)
1958-07-27 / 176. szám
1938. JULIUS 27. VASÁRNAP ""z/Cirlap 3 Dankó Pista szomorú élete EGY KISLÁNY ELINDUL... A DANKÓ CENTENÁRIUM alkalmából szerény könyvecske jelent meg Szegeden a nótaköltő emlékezetére. a szegedi Hazafias Népfront Dankó Pista-smlékbi- zottságának kiadásában. Az „emlókkoszorút” Csongor Győző tanár, a szegedi Móra Ferenc Múzeum fiatal, lelkes dolgozója állította össze igen gondosan, alapos felkészültséggel, hosszú évek óta végzett kutatómunka eredményeképpen. Munkájából plasztikusan kidomborodik a „Nótafa” legendás alakja, hátterében azzal a furcsa társadalommal, amelynek találó neve az „úri Magyarország” volt Csongor Győző igen találó Móra-id'ézetet írt kis könyve mellé mottóul: „;..Az ég csillagától a mezők füvéig övé volt az egész világ, dé ami közibe esik, abból nem jutott neki...” Aztán azzal a kegyetlenül igaz mondattal kezdi, hogy a zseniális cigány nótaköltő életrajza mai napig is megíratlan. Mert regényt, tárcát töméntelent írtak róla, hiszen hálásabb témát keresve se találhattak volna nála, sőt, filmre is vitték alakját, de ezek a kísérletek a romantika híg limonádéjába fullasztották a lényeget. Ez a lényeg pedig az, hogy Dankó Pista, a kékszemű cigány, a legigazabb magyar költők tragikus életét élte és tragikus halálát halta, valamint az, hogy halhatatlan dallamokkal ajándékozta meg népét ötszáznál is jóval több nótájában. „Ez a munka nem akar teljes életrajz lenni — írja az ahitatos szerző könyve első oldalán — csupán szempontokat akar adni, támpontokat akar nyújtani a Dankó-kuta- tók számára.” Ezt a célját a lehető legtökéletesebben el is éri. Az élvezetesen megírt könyvecske figyelmes végig- olvasása után az olvasó valóban meg szóm jazik egy komoly, tudományosan is megalapozott. i'észiéfes Dankó- életrajzra, mert fölismeri annak a dallamfcincsnek a kulturális és néplélektani értékét, amelyet ez a koldusszegény. kékszemü szegedi cigánygyerek ajándékozott királyi bőkezűséggel nemzetének. NEM CSODA, hogy legkiválóbb kortársai annyira a barátságukba, szeretetükbe fogadták. Köztülk Gárdonyi Géza, Pósa Lajos, Tömörkény István, Endrődy Sándor, Ady Endre, és a rákövetkező nemzedékből annyira rajongott érte Móra Ferenc, Juhász Gyula, meg még igen sokan az igazi nagyok közül. Csak a társadalom, az úri Magyarország nem akart mást, többet látni benne mulattatására rendelt muzsikus cigánynál. Itt önkéntelenül fölzeng nagy földijének, Juhász Gyulának egy későbbi strófája: Másnak világgá zengő zongoráját Én nem irigylem. A magad cigányát Lásd bennem ó magyar, ki néked élek. Bizonyos, hogy azon az áprilisi hajnalon, amikor ez a vers megfogant lelkében valamelyik tiszaparti csárda boros asztala mellett, Dankó Pistára gondolt a költő, vagy pedig a homályos söntés felől valamelyik Dankó-nóta sírt feléje egy kósza cigány nyűit (hegedűjének húrjairól. Élete is, életműve is valósággal kínálkozik a komoly feldolgozásra. Az élete hűséges tükre a millenniumi korszak annyi hamis színnel és fénnyel elálcázott valóságának. A nemzeti dicsőség mámorában mulatozó nótaszomjas úri osztály, amely ön- tudatlanul lejtette a maga és az ország haláltáncát a katasztrófa felé, és a rózsaszínű ködök mélyén nyomorgó szellem kegyetlen kontrasztja. A főváros színpadán Blaha Lujza, a nemzet csalogánya arat zajos sikert a szegedi cigány nótáival, aki ugyanerről a korszakról rövid önéletírásában ezt írja: „Míg zeneszerző nem lettem, addig azt mondták, nagyon jó muzsikus leszek, amikor aztán már nótát csináltam, kisütötték. hogy nem tudok muzsikálni, s kivették számból és a családoméból a kenyeret... 1892-ben nem volt fűteni való fám egész télen. Nem volt téli kabátom, s rám fagyott a kabát, annak a koldusa vagyok most...” És közben országszerte hú- zatták már a duhaj úri murikon a talp alá való Dankó- nótákat. Beteg tüdeje és az aggódó Pósa-asztal parancsa 1898-ban San Remóba kergeti, az olasz pálmafák alá, ahonnan kénytelen kolduló levelet írni nemes és szabad királyi szülővárosa tanácsához. Száz forintot kér, hogy gyógyítgat- hassa még egy darabig beteg tüdejét. CSUPA ADAT. Csupa valóság. Keveset enyhít komorságán a fejedelmi temetés Pesten és Szegeden, 1902-ben. Csak a kevés számú barátok és a nótagazdaggá tett nép fájdalma őszinte. A többi sallang, cifraság. Milyen szégyenletes, hogy amikor a Pósa-asztal összekoldulta az országban a szobrára valót, és Margó Ede finom rózsaszínű márványba faragta alakját, Pósa Lajosnak éles csatát kellett vívnia azért, hogy a művészi szobrot a város szívében, a Tisza partján állítsák föl, ne pedig a cigánysoron, ahová a „szegedi közvélemény” szerette volna eldugni. És milyen szomorú, hogy a büszke szülőváros egészen a centenárium esztendejéig nem volt hajlandó utcát elnevezni róla, hagyta, eltűrte azt is, hogy megelőzze Budapest, ahol éppen húsz évvel ezelőtt, 1938-ban kapott utcát a szegedi Nótafa. Igaz, hogy itt sem ment simán. Az utca lakóinak egy része méltatlankodva tiltakozott, hogy utcáját egy cigányról nevezzék el. de ha már el js nevezik, hát legalább ne Dankó Pista utcának, hanem a valamivel komolyabban hangzó Dankó István utcának kereszteljék el. Csongor Győző kis munkája sorra utal ezekre a momentumokra is, majd szép szemelvényeket közöl nagy írók Dankó Pistáról szóló írásaiból, közli az eddig fölkutatott ötszáznál jóval több nótájának címét, kiadott kottáinak jegyzékét, végül nóhánv fényképet és fakszimilét, amelyek még közelebb hozzák az olvasóhoz ennek a csodálatos költőnek az alakját. Magyar László lány lép ki az öltözőből. Csendesen oson végig a színfalak mögött, még egy utolsó pillantást vet a: rivaldafényben csillogó színpadra, majd a kapu mögött lelassítja lépteit, s elgondolkozva sétál tova a Sziget nyár-illatot lehelő fái között. Nehéz lenne most felismerni benne az iménti bájos balerinát, inkább olyan, mint egy vásott, csitri iskolásunkká. Neve: Sebestyén Kati. Született: 1940. Foglalkozása: néhány héttel ezelőtt fejezte be tanulmányait az Állami Balett Intézetben, s július elsejétől az Állami Operaház tagja. Amikor megkérjük, meséljen valamit eddigi életéről, szerényen kezdi a szót. — Még 1949-ben történt. A.kkor végeztem az általános Iskola második osztályát. A tanév végén nagy ünnepséget rendeztek az iskolában. Én is szerepeltem egy orosz tánccal. Édesanyám és tanítóim véleJean Gabin és Bourvil játssza a nagysikerű Átkelés Párizson című francia film | főszerepeit. A Claude Autant-Lara rendezésében készült | film még a nyáron bemutatásra kerül hazánkban is A Sziget vén fái aIatt sej. telmesen árad a Gounod örökszép zenéje, a Faust. A színpadon egy bájos leány táncol. Táncol? Nem, éli a szerepét s szinte feloldódni látszik a muzsika varázsában. A hatalmas nézősereg néma csodálattal nézi. Változik a kép s néhány perccel később egy copfos kisménye szerint nagy sikerrel. Mondták is utána nyomban: meglásd Kati, te még táncosnő leszel. A jó szereplés jutáit maként édesanyám moziba vitt. A Táncosnő című szovjet filmet láttam. Akkor határoztam el, vagy táncosnő leszek, vagy semmi. így kezdődött tehát s már másodéves balettiskolai nőt vendék korában igazi szereppel folytatódott. A Diótörő közel kétszáz előadásán ott perdült-fordult az Operaház komor színpadán. S aztán jöttek az újabb szerepek: Tannhäuser, János vitéz, Faust s néhány héttel ezelőtt az eddigi legnagyobb erőpróba, kilenc hosszú esztendő mérlege: a vizsga. Schumann Karneváljában Kiarina szerepét táncolta, Minkusz Don Quijote című balettjéből pedig a Pás de deux-t. S a vizsga sikerült. Néhány nap óta kezében a szerződés: egy esztendeig az Állami Operaház ösztöndíjas tagja. — Nehéz esztendő lesz, any- nyi bizonyos — meséli lelkesen s közben alig tudja visz- szafojta-ni nagy drukkját. — Kettős vizsga lesz számomra ez az év. Érettségiznem kell a gimnáziumban, ugyanakkor ez idő alatt dől el, felvesznek-e véglegesen az Operába, vagy sem. Sebestyén Kati bizakodva tekint új élete elé. Nagyon szereti a táncot. Aki pedig a hivatását oly mélységesen szereti, mint ő, az előtt nyitva áll a felemelkedés útja. Természetesen lehet, hogy ez az út nem lesz mindig sima, olykor nehéz akadályok, buktatók gátolják majd az előrehaladást. Ez az út a sikerek felé vezet. Természetesen csak akkor, ha Kati nagy akarata mindenkor megfelelő szorgalommal s a hivatás mélységes szeretetével párosul. Csak így érhet célhoz, s a balett művészetének rajongói bíznak abban, hogy célhoz ér. (MlltHHHHIilHillllltlHHIIHIHilllllllUinillillHIIIhlllllltlHtlIHIIHHHIIIIItitHltftftlIHIMHnnilltltlUMUIinHIIHIIItMlllliltHIIIIIIHfMIHIillllllllHfMiHH S zövetkezeti politikánkban nemcsak a szektás vonás mutatkozott meg, (hanem nagy pusztítást végzett a revizioniz- mus is. A szövetkezet-fejlesztésben elkövetett hibáinkat kihasználva támadták a mező- gazdaság szocialista átszervezésének lenini elvét. A termelőszövetkezetekről úgy beszéltek, mint nem magyar útról, s azt hajtogatták, hogy a magyar paraszt jelleménél fogva nem alkalmas a közösségi életre, hogy az „egyéni paraszt- gazdaság is a szocializmus felé fejlődik”. A revizionista támadás következtében 1953—54- ben százával bomlottak fel a termelőszövetkezetek, s megindult a kisparaszti élet rests uralása. Ugyanakkor, amikor a mező- gazdaságban ez volt a helyzet, a falusi fiatalság előtt a köny- nyű élet lehetőségét lebbentet- tük meg, és propagandánk azt célozta, hogy a parasztfiatalok menjenek városba, ipari munkára, végezzenek főiskolát, s legyenek tisztviselők, mérnökök, értelmiségiek. Azt magyaráztuk, hogy most már lehetővé vált, hogy a parasztfiatal is elfoglalja helyét a főiskolán, az egyetemen, a kutató- intézetben, a hivatalban. Arról azonban keveset beszéltünk, hogy a mezőgazdaságnak is szüksége van iskolázott, szak- képzettséggel rendelkező mérnökökre, agronómusokra, szövetkezeti, gépállomósi vezetőkre, állattenyésztő szakemberekre, olyan képzett emberekre, akik értenek a tejtermeléshez, a trágyakezeléshez, a baromfitenyésztéshez, a mezőgazdasági üzemszervezéshez, a társulások, szakcsoportok, falusi szövetkezetek irányításához és összefogásához. Az utóbbi helyes irány elhanyagolása megbosszulta magát. A parasztfiatal, ha leérettségizett. vagv elvégzett valamilyen felsőbb iskolát, már nem r kart visszatérni a faluba, és ha visszament, nem akart mezőgazdasági termeléssel foglalkozni. A télen az egyik gazdaköri gyűlésen, Jászkarajenőn a dolgozó parasztok elmondották, hogy községükben nincs egyetlenegy érettségizett parasztember, aki ma is földjén dolgoznia, vagy mezőgazdasági termeléssel foglalkozna. Valahogyan szégyen volt annak megfogni a kapa nyelét, vezetni a traktort, ápolni az állatot, aki már egyszer valamilyen magasabb iskolát végzett. A szövetkezetben sem találta meg a helyét a parasztfiatal. Miéri? Azért, mert a szövetkezetbe belépő fiatal azt várta, hogy ott majd gépet kezel, modernül gazdálkodik, szakszerűen kezelheti az állatokat és így tovább. Ehelyett a termelőszövetkezetek többsége külterjesen gazdálkodott, ugyanolyan módszerrel, mint az egyéni paraszt, saját géppel nem rendelkezett, a gépeket a gépállomástól kapta, s innen is csak nagy gépeket, főleg mezőgazdasági termelőmunkára. Nem gépesítették eléggé a szövetkezetek gazdaságát: a takarmányfeldolgozást, az állatok etetését, gondozását, a trágyakihordást, a szecskavágást, kukoricamorzsolást stb. A külterjes, régimódi gazdálkodás következtében alacsony volt a szövetkezeti tagok jövedelme és sok esetben nem haladta meg a középparaszti átlagszínvonalat, s ezért a parasztfiatalok számára nem vált vonzóvá a termelőszövetkezet. C sák Gyula cikkében leírja, hogy megnőtt a paraszt- fiatalság igénye és az igények kielégítéséhez több pénzre van szüksége. Ezért akar elmenni faluról, ezért hagyja ott a mezőgazdasági termelőmunkát. De vajon nem lehetne-e több pénzt mezőgazdasági munkával is keresni? Nem lehetne-e a mezőgazdasági termelésből jobban ruházkodni, többet szórakozni, mint eddig? De igen. Ehhez azonban arra van szükség, hogy a mezőgazdasági termelés átlagszínvonalát felemeljük. A parasztfiatal moziban azt látta, hogy a különböző agrotechnikai eljárásokkal, a gépek alkalmazásával miként termelnek többet. Az újságokban, a könyvekben azt olvasta, hogy éljen jobban, ru- házkodjék szebben, szórakozzon többet, mint eddig. Ezenkívül igen sokan megfordultak a városban, ipari építkezéseken. Hatott rájuk a város műveltsége, a munkások életmódja, s így igényeik megnőttek. De ezzel párhuzamosan nem nőtt a mezőgazdaság ellátottsága, a mezőgazdasági termelés hozama. Így falun továbbra is alacsony jövedelemhez, keresethez jutottak. Nyilvánvaló, hogy ilyen körülmények között vágyódtak oda,, ahol jobban lehetett keresni, s a több pénzből a propagált életmód szerint élni é9 szórakozni. Korábban az általános iskolában sem a paraszti munka szeretetére tanították a gyerekeket, s nem oldották meg az iskolán kívüli továbbképzést. Csák Gyula cikkében elmondja azt is, hogy a fiatalság azért vágyik el a faluból, mert nincs, ami lekösse, nincs, ami kielégítse szórakozási, tanulási igényeit. Azt hiszem, nem itt van a dolog nyitja. Ma már összehasonlíthatatlanul jobb a kulturális ellátottság falun, mint a felszabadulás előtt volt. Nagyobbak a szórakozási, tanulási lehetőségek is, mint korábban voltak. Hiszen majdnem minden faluban van mozi. művelődési ház, nyolc általános iskola. A moziba még el-eliár a parasztfiatal, a művelődési házba már kevesebbet. mert ott nincs megfelelő szakkör. Emlékszem, hogy az én gyermekkoromban a hat elemit vésze ft fiatalt úgynevezett ismétlő iskolában még 2—3 évig mezőgazdasági ismeretekre tanították. Most, amikor a nyolc általánosból kikerül, senki sem törődik vele tovább. Valahogyan oldjuk meg, hogy a 15—16 éves parasztfiatal továbbképezhesse magát. Nem elegendő a Szabad Föld téli esték előadássorozata. Régebben voltak népfőiskolák, téli mező- gazdasági szakiskolák. Miért ne lehetne ezt most is megvalósítani? A parasztfiatalság iskolán kívüli nevelésének figyelmen kívül hagyása megbosszulta magát. A parasztfiatal az utóbbi években azt látta, nincs becsülete a paraszti munkának. Nem tanítják, nevelik a mezőgazdasági munka szeretetére. A mezőgazdasági tudomány birtokába csak azok jutottak, akik technikumot, főiskolát, egyetemet végeztek. Holott, a mezőgazdasági tudományt az egész parasztság közkincsévé lehetne tenni. Ha mi járásonként csak egy téli mezőgazdasági szakiskolát nyitnánk, amely háromhónapos bentlakásos iskola lenne, s itt 80—90 parasztfiatallal ismertetnénk meg a mezőgazdasági tudományt, kevesebb gondunk lenne a szövetkezetek fejlesztésével. A téli szakiskolát végzett fiatalok lennének a propagálói, az úttörői a nagyüzemi termeiéinek . a szövetkezeti gazdálkodásnak. /összefoglalva: vissza kell ál- lítani a paraszti munka hitelét, becsületét, meg kell teremteni annak a lehetőségét, hogy a mezőgazdasági termelés évről évre növekedjék. Hogyan? Okosan és tervszerűen gépesíteni a mezőgazdaságot. Igenám, de a gépesítéssel munkaerő szabadul fel, s ezzel mit csináljunk? Mi a mezőgazdaság fejlesztésével egyidőben tovább folytatjuk az iparosítást is, s az iparosításihoz szükséges munkaerőt éppen a gépesítéssel szabadíthatnánk fel falun. A jelenlegi mezőgazda- sági munkaerőhiányon is csak gépesítéssel segíthetünk, Vagyis az alacsonyabb társulási formák, szakcsoportok fejlesztésével, a szövetkezetek gépesítésével meg lehet teremteni a mezőgazdaság jövőjét. Ha a parasztfiatal látni fogja, hogy az egyéni parasatgazdálkodás helyett — amely már elavult, amely nem nyújt szabad életet, megfelelő jövedelmet — a nagyüzemi gazdálkodás, a szövetkezés jobb életkörülményeket biztosít, lehetővé teszi, hogy ott a gépek alkalmazásával, a modern technika elsajátításával könnyebben végezheti a paraszti munkát, feltétlenül erre az útra lép. De amíg ezt nem látja, addig bizonytalannak tartja a falusi életet, a mezőgazdasági munkát, s ezért igyekszik el a faluról, próbálja megtagadni elődeinek életformáját. A gazdaságpolitikai okokat jó tervezéssel, megfelelő állami támogatással meg lehet szüntetni. Ha a parasztfiatalok azt látják, hogy érdemes gyümölcsöst telepíteni, szőlőt termeszteni,- kifizetődik az ipari növény, a mezőgazdasági kultúra ápolása, akkor majd nem vágynak el a faluból. Ha a szövetkezetek nem egyszerűen gazdasági közösségek lesznek, hanem valóban modem, nagyüzemi gazdaságok, akkor majd jól érzi magát benn a parasztfiatal. /-\ldjuk meg a parasztfiata- lók szakmai nevelését, az általános iskolából kikerülők továbbképzését. Ha az iskolai nevelésünk a mezőgazdasági munka szeretetére és ismeretére tanítja a fiatalokat és bevezetjük az iskolán kívüli szakoktatást, akkor lát maid fantáziát a mezőgazdasági munkában Ha tehát a mezőgazdaságunk tervezését helvreállít- juk. ha a nenelőmunkánkon változtatunk, akkor a falu szocialista átalakításának éppen az ifjúság lesz az előharco.sa. Tojnám, de ..jfWs<«unk gon- rtniVnri.pjBmórlip nyu<*tálán” — mondja Csák, de nem elemzi, hogy miért van ez a ziláltság ég nyugtalanság. Éppen abból a kettősségből, amely ma még a falusi felemás helyzetből, a falu és a város közti különbségből és a már tárgyalt okokból adódik. Ha mezőgazdaságunk egésze szocialista lesz, akkor a falusi fiatalság megtalálja nyugalmát. De addig? Addig is meg kell ilyen irányban indulnunk és célszerű, okos gazdaságpolitikával — amelyet pártunk agrártézisei kifejeznek — mezőgazdaságunkat átalakítani. A parasztifjúság számára biztosítani, hogy falun is megtalálja mindazt, amit a városiak már megkapnak, életmódban, kultúrában, szórakozásiban és továbbfejlődésiben egyaránt. Ezt ma már meg lehet tenni, hiszen a modern technika az utóbbi 25 esztendő alatt olyan gyorsan fejlődött, hogy rövid idő alatt el lehet tüntetni azt a különbséget, amely a város és a falu között még megvan. A repülőgép, a televízió, az atom és az űrhajózás korszakában a városi kultúrát, a technikát el lehet juttatnunk a falura. A falut a városhoz úgyis közelebb lehet vinni, hogy az ifjúság egy része bejár a városba, ma már nem ritka a motoros paraszt fiatal, és ha szerét ejtheti, városba megy szórakozni. De a többség azért mégis helyben akarja megtalálni a művelődési és szórakozási lehetőséget. Ezért minél több televíziót, rádiót, iskolát, mozit, gördülőoperát, faluszínházat, zenegépet kell a falunak juttatnunk, ég. a mezőgazdasagot gépesítenünk, s akkor művelt parasztságunk és városias igényű falvaink, községeink lesznek, amelyben a XX. század igényeinek megfelelő életmódot folytathat a magyar paraszt is. Igaz, hogy a város még akkor is sokáig vonzó lesz a falusi ember számára. De ez már egészséges fejlődést jelent és megteremti az egyensúlyt a város és a falu között.