Pest Megyei Hirlap, 1958. június (2. évfolyam, 128-152. szám)

1958-06-22 / 146. szám

4

irlap

1958. JÚNIUS 22. VASÁRNAP

Móra Ferenc Dankó Pistája

Ezekben a szép kalász.

érlelő júniusi napokban édesbús Dankó-nótálktói volt fűszeres fölöttünk a levegő. A centennáriumra ismét kivirágzott teljes pompájában a „nótafa“, a rózsafavonók előcsalták a „szárazta” húrjairól a szívhez súrlódó melódiákat, öreg jénikéüL szeme könnybe- lábadt, fehér hajú nagyapák szíve átimelegedett, hiszen emlék tapad minden egyes nótához. Az emlékek virághímes selyemkendője borította most be az életet. Több mint fél évszázada törött el végképp Dankó Pista hegedűje, de örökéletű nótáit nem koptatta el a fölöttük elsuhant töméntelen idő. Ma is éppen úgy megdobbantják a szíveket, mint hajdanán, a vásárhelyi sétatéren, vagy a szegedi Boszorkányszigeten, ahol a boszorkánytudomány ragad a szegedi lányokra.

Költő volt ez a vézna szegedi cigány, kurtára szabott életének utolsó pillanatáig magas hőfokon izzott a lelke, így álmodta meg a sohasem hallott, mégis annyira ismerős melódiákat. Testvérének, rokonának érezte mindazokat, akik tudtak és mertek szépeket álmodni a szegedi hámokon, a toliforgatókat, a kapa-kasza- kenülóket. Versbe, írásba formált álmaik és vágyaik ihlették meg hegedűjét és a bűvös húrok finom rezdüléseiből a költők szürcsöltek ihletet. Ez volt a titka annak a rokoni vonzódásnak, amely összeölelte Gárdonyi Géza, Pósa Lajos, Tömörkény István lelkét Dankó Pistáéval, de ez a mágnes vonzotta feléje Ady Endre, Juhász Gyula és Móra Ferenc sze lététét isj

Móra szegedi élete már éppen csak hogy érintette Dankó Pistáét. A félegyházi foltozó szűcs fia 1902-ben harapott először abba a kenyérbe, amelyet sorsa Szegeden tett le a. számára. Dankó Pista rossz tildéjét akikor már a pesti doktorok foltozgatták egyre reménytelenebből. Talán nem is találkoztak soha. A fiatal Móra akkor került talán először testi közelségébe, amikor végignézte a nótaköltő fejedelmi temetését és színes tudósítást írt róla az öreg Szegedi Naplóba. Ez pedig 1903-ban történt.

Dankó Pista halálában is gavallér volt. Kamatostól visz- szafizette azt a szeretetet, ami ebből a Móra-riportból sugárzott virágos ravatala felé. Igaz, hogy akkor már ezüst szálaikkal szőtte tele az élet Móra sötét haját. Majd húsz esztendő telt el köziben.

keveset sejtett róla. Jobban ismerték bátyjának, Móra Istvánnak a nevét, akinek ver- sikéi gyakorta jelentek meg a budapesti lapok és folyóiratok hasábjain. Az ország egyik legszínvonalasabb napilapja akkortájt a Világ volt, a nagy műveltségű és széles látókörű Purjesz Lajos lapja, amely a maga polgári módján szolgálta azokban a veszedelmes időkben a haladás gondolatát.

A lap „Száz magyar élet“ címmel érdekes tárcasorozat közlését kezdte meg. Ezek a tárcák többé-kevésbé elfelejtett emberek emlékét elevenítették fel. olyanokét, akiit tettek, alkottak valami érdemeset, és semmiképpen sem érdemelték meg az örök feledést.

Dankó Pista neve is belekerült a tárcasorozat tervezetébe. Joggal. A fehérterror pribékjei bántóan idegen életritmust akartak rákényszeríteni a magyar népre és szőrös fülüket bántotta még a szelíd Dankó-nóták ritmusa is. Vadidegen indulókkal venklizték és harsogták tele az életet és ebben a rikoltó hangzavarban riadt pacsirtaként menekültek el a Dankó-melódiák.

így tehát érthető, ha Dankó Pista neve is odakívánkozott a Száz magyar élet csöndes táborába. A szerkesztőségiben megkezdődött a tanakodás, hogy kivel is lehetne meg- íratni a nótafáról szóló tárcát. Abban az időben szegedi munkatársa voltam a Világnak, a probléma megoldásában így jutott szerény szerep nekem is. A szerkesztőség tőlem kérdezte meg telefonon, hogy tudnék-e valaki szegedit erre az elég igényes feladatra. Minden hosszabb töprengés nélkül — ma úgy mondanék, hogy „egsböl“ — Mórát ajánlottam;

— Móra István? — hangzott a kérdés a pesti telefonon.

— Móra Ferenc.

— Az a múzeumi ember?

— Igazgatója a múzeumnak.

— Az ilyen múzeumi emberek írása rendszerint nagyon száraz. Dankót meleg lírával kell megírni.

Kitartottam Móra mel_

lett. Abban maradtunk, hogy néhány nap múlva majd újból fölhívnak, akkor, ha tudóik, ajánljak valaki jobbat. Föl is hívtak, de Móránál jobb megoldást akkor sem tudtam.

A többit már Móra maga mondta el azon a felejthetetlen szerzői esten, amelyet a pesti Vigadóban rendeztek számára hívei és rajongói vagy tíz évvel később, harmincéves írói jubileuma alkalmából, amikor írói hírneve már az óperenciá- kat is megjárta. Ott szégyenkeztem magam is a zsúfolt nézőtéren, amikor rámmutatva azt mondta, hogy tulajdonképpen én fedeztem fel, a tanítvány, mert hiszen én ajánlottam be a Világ szerkesztőségének. Ügy látszik, végül elfogadták javaslatomat és megírták Mórának a felkérő levelet, úgy tudván, hogy „igazgató úr üres óráiban irogatással is szokott foglalkozni”.

Megírta a tárcát. A keskeny kutyanyelvre írt kéziratot postán küldte föl a szerkesztőségnek, ahol senki sem akadt,

iniiitiiiiimiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimiiiiiiiiiifiiiiiiiiiiiiiiiiiiimitiitiiHiiiiiitiiitiiiiitiiimiiiiiiiiiiimiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiniiuiiiimiiiuiuitu

Maj-Britt Nilsson és Folke Sundquist

1922-ben történt. Móra

már kerek húsz esztendeje volt Szeged kultúrájának napszámosa az öreg redakcióbán éppen olyan kitartással és lelkesedéssel, mint a pagodának becézett szegedi kultúrpalotában, a nevezetes Somogyi Könyvtár és a múzeum oszlopcsarnokos hajlékában, ahol Tömörkény István elárvult örökét vette át. Mi, szegedi skriblifexék, jól tudtuk, hogy mit ér Móra Ferenc, akiben mesterünket tiszteltük. De az ország akkortájt még vajmi

aki el tudta volna olvasni. Mórának gyönyörű kézírása volt. Tiszta, világos sorok, soha egyetlen javítás nem éktelení- tette el őket. De mintha arabul írta volna. A szerkesztőség nem boldogult vele, hát olva- satlanul adták le a nyomdába, jól tudva, hogy a nyomdász számára éppen úgy nincs olvashatatlan kézirat, mint a patikus számára.

Ezek a tárcák vasárnaponként jelentek meg. Szombaton éjjel Feleki Géza, a lap felelős szerkesztője inspekciózott. Éjféltájban föltelefonált hozzá a nyomda, hogy baj van, sok az anyag, nem fér a lapba, jó néhány hasábot ki kell hagyni belőle. A tördelő azt is közölte, hogy mit nem tördelt még be. Köztük volt „Móra úr tárcája” is. A szerkesztő megmondta, hogy mi maradhat ki, az elsők között annak az ismeretlen Móra úrnak a tárcája is, és úgy rendelkezett, hogy a kihagyásra ítélt cikkek kefelevo- natát küldjék föl hozzá. A lapzárta előtti csöndes félórában olvasgatni kezdte ezeket a levonatokat. Amikor Móra úr Dankó Pistája került a kezébe és végigolvasta, fölkapta a telefont, fölhívta a nyomdát és így rendelkezett— A vasárnapi lapból minden kimaradhat, még az én vezércikkem is, de Móra Fe. renc tárcájának okvetlenül, jönni kell!

így jelent meg ^

nap Móra Ferenc Dankó Piatája a Világ tárcarovatában. a legelső Móra-tárca a főváros' sajtóban. A hatása szinte példa nélküli. A kis remekmű egy csapásra meghódította e közönséget. Az olvasók ebben az első írásban már felismerték azt a Mórát, akinek írói és emberi nagysága az elkövetkező néhány esztendő alatt olyan ragyogó pampáiban bontakozott ki.

Ilyen gavallérosan hálálta mag a már húsz éve halott Dankó Pista lelke testvérének a szeretetet.

Magyar László

Michelangelo Mussolini-szohra

a Bethlen-kormány egyik vidéki lapjában

A régi magyar hírlapirodalom történetének egyik a maga nemében páratlanul mulatságos és fölöttébb jellemző epizódjának emlékét őrző dokumentum került elő a minap valami öreg fiókból. Az eset még a 30-as évek legelején történt Szegeden, ahol a kormánypárt szócsöve a Szegedi Napló volt Ez a nagy múltú orgánum, amelynek szerkesztőségében bontogatta szárnyait a régebben múlt időkben a többi között a fiatal Mikszáth Kálmán, Gárdonyi Géza, Tömörkény István és Móra Ferenc is, és amelynek olyan fontos szerepe volt a nemes újságíró tradíciók megteremtése terén, az első világháborút követő kurzusidőkben szintén a fajvédő politika áldozatául esett. Régi tulajdonosai, akik féltékenyen őrizték az öreg lap nemes hagyományait, össze- roppantak a nagy politikai nyomás súlya alatt, és kénytelenek voltak eladni a nagytekintélyű lapot. A vásárló természetesen a kurzuskormány volt, amelynek élén Bethlen István gróf vitte végső katasztrófa felé az ország hajóját. Az új tulajdonosok eleinte némiképp még törekedtek arra, hogy átmentsenek valamit a lap régi nimbuszából, vagy talán inkább arra, hogy ezt a nimbuszt a kormánypárt javára hasznosítsák, de később egyre jobban szürkült a lap, csökkent a nívója, pedig a kormány elég súlyos összegeket költött az államkasszából a támogatására. A közönség éppen úgy elpártolt a Szegedi Naplótól, mint ahogy színváltozásának pillanatában odahagyta az öreg szerkesztőséget Móra Ferenc vezetésével az egész újságíró gárda te. Jelentéktelen, szürke ember kezébe került a lap és feltartóztathatatlanul haladt a végpusztulás felé. Utolsó stádiumában egy szegedi nyomdatulajdonos lett a kiadótulajdonosa. A vérszegény lapot a közönség támogatása hiányában a kormány- szubvencióból igyekszik fenntartani. Olyan rosszul ment az újság, hogy végül már a minimumra csökkent szerkesztőség fizetését sem folyósította rendszeresen. Az újságírók hosszú hónapokig egyetlen fillért sem kaptak fizetésükből, de egy szép napon megunták az áldatlan állapotokat és búcsú nélkül otthagyták a Szegedi Naplót. A nyomdászkiadó újságíró nélkül maradt, de azért fogadkozott, hogy megcsinálja ő a lapot egymaga is.

A

z újságíró egyesület kimondta a bojkottot az újságíró nélkül készülő lapra és ezt a határozatot tiszteletben tartották a szegedi közhatóságok is. A „szerkesztő úr“ azonban még erre a bojkottra is fütyült. Nem kapott helyi anyagot, hát helyi anyag nélkül nyomta az újságot.

Egy szomorú pénteki napon történt, hogy a lap váratlanul mégi9 gazdag helyi tartalommal jelent meg. Valósággal nyüzsögtek benne az olyan szegedi szenzációk, amelyekről a többi szegedi lapok egyetlen sort sem írtak. Pillanatok alatt kiderült azonban, hogy a Szegedi Naplót példátlan sikerrel beugratták önkéntes munkatársai. A lap első oldalán háromhasábos, öklömnyi betűkből szedett címmel világraszóló szenzációt közölt. Ez volt a címe:

Ma délután adja át a szegedi egyetem tanári kara Mussolini szobrát Somogyi Szilveszter dr. polgármesternek.

A tudósításból aztán kiderült, hogy az egyetem tanári kara azt a Mussolini-szobroí adja át ünnepélyesen a polgár- mesternek, amelyet nem kisebb művész, mint Michelangelo faragott márványba. A szoborajándékozást pedig az tette időszerűvé, hogy a város égy hónappal korábban szívélyes vendégszeretettel fogadta falai között (a több mint fél évszázada halott) Cavour volt olasz miniszterelnököt, amely alkalomból a Rómában megjelenő „Acta Diuma“, Cicero neves publicista lapja közölte a szegedi fogadalmi templom fényképét.

A szenzációs meglepetések a hírek rovatában folytatódtak. Névváltoztatás címén azt közölte a lap, hogy Reich Manó felsőkereskedelmi iskolai tanár a nevét belügyminiszteri engedéllyel Rettegjfy- re változtatta át. Beszámolt a lap arról is, hogy a Dolgozó Nők Egyesületének (baloldali, haladó alátoulás volt) francia- országi kirándulását vitéz Má- riaföldi Mártonné, a szegedi szélsőjobboldal egyik vezetőjének felesége vezeti. De mindent betetőzött az a szerkesztői üzenet, amely fölényes hrngon kioktatja a tréfakedvelő ismeretlen telefonálókat, hogy hiába erőlködnek, a Szegedi Naplót beugratni nem lehet, mert semmiféle link hír közlésére nem hajlandó.

Szeged város közönsége régen mulatott olyan jól, mint

BRÓDYSÁNDOR

jty-ilencvenöt évvel ezelőtt, -ÍV. 1863-ban született Bródy Sándor, A dada, A tanítónő és még egész sereg színdarab, valamint kis könyvtárnyi regény és elbeszélés írója, akinek igen fontos, kellőképpen mindmáig sem értékelt szerepe volt az új magyar próza kialakulásában. Életműve kissé zavarba ejti mindig irodalomtörténészeinket, akik hol a naturalisták skatulyájába gyömöszölik, hol az impresszionizmus úttörői között emlegetik. Hol elismerik kivételes képességeit, hol kárhoztatják munkásságát. Van,. aki a modern és színvonalas F újságíró-stílus megteremtőjét \ ünnepli benne, mások az iro-\ dalmi nyelv megrontásának \ vádját emelik ellene. Ez a sok \ ellentmondás pedig annak a j bizonyítéka, hogy a századfor \ dúló körüli évtizedek eléggé j zűrzavaros világában, ahol \ annyi tehetségtelen epigon \ nyüzsgött, Bródy Sándor volt \ valaki és egyéniség volt.

Egerben született, újságírói i pályáját Erdélyben kezdte, j majd 1890-ben Budapestre\ szegődött, a Magyar Hírlap-] hoz. Különleges tehetsége újszerű ötvözetté olvasztotta ] lelkében az ihletett írót azí időszerűségek iránt annyira \ fogékony újságíróval. Nagy ] hatásának talán ez az egyik] titka. A másik pedig az, hogy meglátta, meg merte látni a I ferencjózsefi korszak társa-] dalmi és szociális fonákságait, a dzsentri-erkölcs palástja alól ]

\ minduntalan kibukkanó hit-]

] ványságokat, a burzsoá élet-] i forma sekélyességét, és benyo- \ másait igen vonzó stílusban ] j megírt művei kegyetlenül ve- ] l títették a közönség elé. Kivé- ]

\ teles tehetsége, jellegzetes \ egyénisége vezetésre predesz- \ tinálta és igen hamar mestere ; lett egy íróiskolának. Köréje \ sereglettek az ifjú titánok és

ál-titánok, akik unták a régit és valami újszerűre vágyakoztak. Benne sejtették a követésre méltó példát, öt igyekeztek utánozni írásban, magatartásban, szemléletben. Ez aztán rányomta bélyegét a század elején kialakuló sajtóstílusra is, amelyben igen sok volt a kivetnivaló, az idegen- szerűség, de az is igaz, hogy nagy mértékben hozzájárult végül irodalmi nyelvünk fejlődését igen erősen hátráltató maradi stílushagyományok felszámolásához.

m. 1.

ezen a pénteki napon, amikor megjelent a Szegedi Napiónak ez a nevezetes száma.

Néhány hónap múlva már a Bethlen-kormány is meggyőződött arról, hogy a Szegedi Napló nem alkalmas még a kurzuspolitika propagálására sem: megvonta tőle a szubvenciót és a lap hamarosan bevonta vitorláit. Többé nem jelent meg.

Marina Vlad/

legújabb filmje A folyó sodrában, amely csehszlovák—francia koprodukcióban készült. A filmet nagy sikerrel mutatták be Prágában

az Amiről az utca mesél című szovjet filmvígjáték főszereplője

KARINTHY FRIGYES

születésének 70. évfordulóján

a Gyermekkori szerelem című svéd játékfilm két ifjú főszereplője. A film a júliusi programban szerepel

| Hetven éves lenne, ha élne | — gondolják ma Karinthy élő | kortársai, barátai, ismerősei s | olvasói. Én úgy érzem, Ka- ! rinthynak csak emberi alakja 1 tűnt el szemünk elől, de írás- ! művészetének rendkívülisége , | hatósugara irodalmunknak, | amely elevenen él s új meg új i eszmei irányt ad gondolataink- ! nak. Nem merném írni róla,' | hogy „nagy” író volt, mert | tartanék a fintortól, amit kap- ! hatok, hiszen ő a világ dolgait, | az embereket görbe tükörben 1 nézte, de ez a fordított látási , | mód nemcsak igaz, őszinte és | nagyon emberi volt, hanem | pontos kifejezője száguldó =; bölcs gondolatainak. A humor, i az élcelődés gyakran csak ! burka volt a sorokban elrej- j tett drámai eseménynek, vala- ! mely „hétköznapi” de fájó ; emberi történésnek.

I Móra Ferenc halálakor a ; magyar sajtó kolumnás cik- j kekben méltatta emberi és írói j erényeit, legjellemzőbb írói j vonásait. Mily kifejezően álla- ; pítja meg, helyesebben érzé- j kelteti a halott író emberi tra- I gédiáját;

„Nagyon szeretetreméltó ember volt Móra Ferenc. Nagy kár érte — micsoda ostoba dolog az emberi test! Mennyi tudás, emlék, gondolat, terv, minő ritka ital a finom csontedényben — s egy ostoba daganat, valahol a zsigerek közt, félre löki, kiborítja, kilöttyenti a földre s az ostoba föld beszív fa, mint a sáros hó levét... (Pesti Napló, 1934 febr. 11.)

Sok irodalmi emlékem van Karinthy Frigyesről, de amit most elmondok, az rajzolódik ki a legélesebben emlékezetemben, bizonyára azért, mert emögött a személyes átélés intenzitása húzódik meg.

Az ötven esztendeje indult Nyugat c. folyóirat nagy fordulót jelentett a magyar irodalom történetében. Ekkor kapott új tartalmi, eszmei és megjelenési formát a XX. század prózai irodalma és költészete. A Nyugat vidéki kőrútjai során Szegedre is ellátogatott. Irodalmi matinét rendezett vasárnap délelőtt a Korzó-moziban. A lap köré csoportosult prominens írók és költők sorában, az akkor még egészen fiatal Karinthy

Frigyes is a nagy tiszapartl városba érkezett.

„Korának stílusromantikája benne — mint Szerb Antal írja — önmaga ellen fordult és paródiává lett. Karinthy volt a Nyugat-nemzedék leghatásosabb propagátora a közönség szélesebb rétegei előtt paródiái által, melyek felkeltették az érdeklődést az egyébként ismeretlen költők iránt",

A szegedi előadáson Karinthy több számmal szerepelt és konferált is. Már jól benne jártak az időben, a híres szegedi barokk-városháza toronyórája már régen elverte a tizenkettőt — fontos időpont volt a déli harangszó egy régi magyar vidéki város vasárnap déli életében —, amikor igen különös dolog történt: Karinthy felöltőben, kalappal a fején, kezében apró kofferszerű kézitáskát lóbálva lépett a színre. Megállt a középen és a következőket mondotta:

— Hölgyeim és uraim! önök maradnak még, mert én már megyek...

Ezzel megemelte a kalapját és a színpad túlsó oldalán kiHARITONOV