Pest Megyei Hirlap, 1957. június (1. évfolyam, 27-52. szám)

1957-06-23 / 46. szám

2

fCirlav

1957. JŰNIUS 23, VASÁRNAP

A ceglédi járási pártbizottságon régebben húsznál többen dolgoztak. Ma alig tíz függetlenített* elvtárs látja el a feladatot. Mégis, amikor a járásban érdeklődtünk, mindenütt azt hallottuk: az ellenforradalom leverése óta sokkal több segítséget kapnaik a pártbizottságtól. mint október előtt. A „futómunka“ már a múlté. Nem egy-két órát töltenek valamelyik faluban, hanem ha Kell, két-három napot is, Jászkarajenőn találkoztam Mádi Béla elvtárssal. Éppen a Magyar—Szovjet Baráti Társaság megalakításáról és a népfront munkába állításáról tanácskozott Varga János párttitkárral. Két héttel ezelőtt ugyancsak itt járt és most megvizsgálja, mennyit erősödött két hét alatt a jász- karajenői pártszervezet.

Törteién Tűri Balázsné után tudakozódunk. Fehér László elvtárs, a tanács titkára, mintha* csak lányáról lenne szó. olyan meleg hangon beszél TürinérőL

— Ismerem (kislány korától. Kemény fából faragták. Az ellenforradalmárok ócsárolták a zavaros időkben, de Türi- né nem ijedt meg tőlük. Ki- tartott szilárdan.

Amikor azután Türinével beszélünk, titokban óriási munkabírását csodáljuk meg. Milyen erős is egy gyenge asz- szony! Földjükön dolgozik, a mozit ő vezeti, s két gyermekét példamutatóan neveli. Az egyiknek ott függ a falon jó tanulásért a díszoklevele. A lakása ragyog a tisztaságtól. Mindemellett' ő a község párttitkára. S a községben nem is akármilyen pártélet folyik. A múlthoz viszonyítva csak fele annyi párttagjuk van, de ezekre a kommunistákra mindig számíthat a párt. A taggyűléseket senki nem mulasztja el és alig akarnak onnan hazamenni. öt pártcsoportjuk működik már. S a legutóbbi párt- napon is annyian voltak, hogy a terembe nem is fért be mindenki;

Haznegger Edét még a Hor- thy-rendszerben ismertem meg. Nem is annyira őt. inkább az édesapját. Egy faluban éltünk; Haznegger bácsi ősz feje sokszor tűnt fel hol itt. hol ott. Egyszer hallottam, amint azt sugdosták rá: kommunista.

Mint politikai elítéltet, később koncentrációs táborba vitték; Fia, Haznegger Ede hű maradt édesapja tanításához. Az ellenforradalom idején is tudta, hol a helye. Ma

is derék katonája a pártnak. A váci járási munkásőrség parancsnoka. A néphatalom fegyveres őrei az ő vezetése alatt válnak egyre keményebbekké, harcosabbakká.. s

Séf! Janosné híre már szerte szállt a megyében: ő az az acsai tanácselnök, aki erősebb, mint sok-sok férfi. Egy megyei pártaktívára emlékezem, amikor perbeszállt azokkal a felsőbb vezetőkkel, akik akadályozzák a helyi tanácsok önállóságának kialakulását. A megyei tanácselnök valamit válaszolni akart Béri elvtársnő szavaira, de a hallgatóság vi- haro<s tapsa jelezte, mennyire Bériné mellé áll a közvélemény. Bérinét, a bőszoknyás, kendős parasztasszonyt mindenki szívébe zárta, mert ó jelképe a munkások, parasztok felemelkedésének.

Hány és hány név tolakszik ceruzám hegyére. Mindről jó lenne írná. De minek soroljam? _ Olyan egy az arcuk, olyan egyformák. Tóth Pál elvtárs Budaörsön, Bailai Sándor Budakeszin. Csákány Zoltán, Leib Antal és a többiek mind a pártért dolgoznak. Fáradtságot nem ismerve harcolnak népünk szebb jövőjéért. Munkájuk nyomán mind közelebb jut a párt a tömegekhez. Bizalom, nagy-nagy várakozás övezi tevékenységüket. A régi jó módszerek alkalmazása s a hibásak elvetése jellemzi pártmunkájukaf. A kéz- deti nehézségeket már legyűrték. Megszervezték az új alap- szervezeteket, s a legtöbb pártszervezet már jól működik; Pái-fcnapokat tartanak, létrehozzák a tömegszervezeteket. Forr. alakul, fejlődik a pártélet;

Most pedig várják az országos pártértekezletet, hogy az új feladatokhoz segítséget kapjanak; Segítséget a tömegkapcsolat elmélyítéséhez, segítséget az elvi kérdések tisztázásához és munkastílusuk fejlesztéséhez.

Minden pártmunkás mást és mást kíván, csak egy, ami közös, megegyezik véleményükben: őszinteséget várnak a néphez. Mert azt mondják, jó úton indultunk el, ezért is követnek már bennünket sokan. De segítsen ahhoz a pártértekezlet, hogy le ne térhessünk erről a helyes útról, jellemezze a mi munkánkat továbbra is mindig az őszinteség, a bizalom a népben, mint ahogy már ez megvan a ceglédi járásban, Törteién, Vácon, Al- csúton és szerte 9 megyében.

r- AI ÉDES ANYAFÖLD „Társadalmunknak pedig nincs szüksége többé I olyanokra, mint Puskás Ferenc, Aczél Tonnás, Méray és

társaik

__“ — írja levelében Dósa József elvtárs, aibertirsa

i lakos. Dósa elvtárs és a sok-sok millió magyar kitagadta árulóit. Azt akarják, hogy hazánk szégyenei ne láthassák többé a magyar acélos búzát, ne tudják, milyen sárga már a határ, ne lássák, hogyan ringatja a szél a kalászokat a föld ölén.

De élnek odakint olyanok is, akikről sajnálkozva beszélünk, akiknek megbocsátanánk botlásukat és örülnénk, ha hazatalálnának. Élnek odakint ilyenek, solum, sok ezren. Ezektől érkeznek haza az elkeseredett, a megbánó levelek. A budaörsi pártnapon Varga Ldszlóné idézett a szomorúbbnál szomorúbb sorokból. Akadnak olyanok, aliik itthon soha nem olvastak újságot. Most távol, nyugatról azt kérik: küldjenek valamilyen lapot, mert magyar betűt, magyar szót óhajtanak.

Egy ismerősöm azt mondta, mielőtt Palesztinába távozott: soha többé nem megy állásba, majd a férje megkeresi, amire szükségük lesz. Azóta csak két hónap telt el s máris azt írja: „Csak még egyszer dolgozhatnék a szakmámban, úgy megbecsülném a munkám. De erről itt szó sem lehet. Még a férfiak sem találnak munkalehetőséget, nem még a nők!“ Csalódott az az egyetemista is, aki New Yorkban él a rokonainál. Itthon egy évet végzett az egyetemen. Képzettsége miatt ott a harmadik évfolyamra vették fel. Anyagilag jó körülmények között van. Mégis azt írja: soha nem szenvedett annyit, mint ezekben .a napokban. Kint a kultúrát a televízió „pótolja“. Ott nem állnak sorban a mozik és színházak előtt, mint itthon. Ha valaki el is megy, semmi élményben nincs része! A „tartalom“ hiányzik az életéből. „

Wendler Antalné Budaörsön lakik. Útlevéllel járt kint az elmúlt hetekben Nyugat-Németországban. Három hétig jól érezte magát, de a negyedik hét már nagyon keserves volt számára. Rokonai szemére is vetették, miért siet úgy haza? Wendlerné pedig alig várta, hogy átlépje kicsi otthona küszöbét. — Nincs annál szörnyűbb, mint távol lenni az otthontól — mondotta. Kint beszélt magyarokkal. akiknek villanytűzhelyük, mosógépük van, mégis hazavágynak. Vannak vallásosak, akik keresztjükre vésték: „Uram, segíts, hogy még egyszer hazamehessek“.

Ezek a gondolatok jártak a fejemben minap, amikor a budaörsi pártnap után ceruzát fogtam és papírra akartam vetni az ottani felszólalásokat. Vannak bajaink, hibáink — mondták a hozzászólók. Nem mindig jó például a kenyér, sokszor nem szívesen bánnak az ipari tanulókkal, amikor azok el akarnak helyezkedni, s hasonló dolgok, amelyek bosszantók, bántják az embert. De mindenkinek, aki megszólalt ezen a pártnapon, volt javaslata, hogyan tegyük jobbá az életünket.

A külföldön élők jutnak eszembe, amikor a vidéket járom, gyönyörködöm a gazdag határban. Vagy akkor, amikor Fehér László elvtárs, a törteit tanács titkára azt mondja: „Ne higgye elvtársnő, hogy még mindig olyan nagy különbség van nálunk a város és falu között. Nézze meg estefelé a mi fiataljainkat, amikor összefogózva sétálnak. Akkor tegyen különbséget a városi és a falusi divat között!“ Ez jut eszembe akkor is, amikor Jászkarajenőn az épülőfélben levő kultúrházat nézem. Egyszerű épületlakatos tervezte, egyszerű emberek társadalmi munkában építik majd fel. Mindmegannyi magyar álom válik valóra városban, falun egyaránt.

A disszidáltak szomorú sorsára gondolok mindig, ha munkájuk közben tehetséges dolgozóinkat nézem, akik tele vannak új és új elképzelésekkel, akarással, soha nem nyugosznak. Vagy ha a Balaton partján az üdülők között pihenek.

S vissza-visszatérek hozzájuk képzeletemben, ha a világirodalom klasszikusainak munkái között lapozgatok. Hazánk Vörösmarty, Petőfi, Tompa, Ady, József Attila költészetében. De különösen szivemig hatnak az ezer évvel ezelőtt leírt bölcs sorok, amelyek mintha a jövőnkbe láttak volna! Tyrtaios, az ógörög költő irta:

„Szép a halál, ha az első sorban harcol a férfi

Bátran, s ott esik el védve hazája rögét.

Am ki bolyong, elhagyva a várost s dús legelőit

Koldusként, nem akad még egy olyan nyomorult.;.“

Mert van-e annál szörnyűbb, mint elhagyni a hont. S mi szebb, méltóbb az emberhez, mint az, hogy munkálkodunk hazánk boldogulásáért,

1 Sági Ágnes

Nem olvassák saját lapjukat...

Nehezen halad a Pest megyei Hírlap terjesztése. Néhol azért, mert még nem kedvelték meg, nem ismerik. Van, ahol a posta nem szorgalmazza. eléggé az előfizetéseket. De most nem ezekről az okokról szólunk. Inkább a pártmunkásokról. Hegyvári Gyula elvtárs, a dabasi járás pártbizttságának a titkára már írt is lapunkban. Úgyszintén Bálint Andor elvtárs, a Gödöllői Agrártudmány Egyetem tanára. De nem általános még ez a segiteniaka- rás. Sőt. az sem, hogy olvassák a lapunkat.

A nagykátai és a ceglédi járásban járva, bizony kevés pártszervezet asztalán láttunk hírlapot. Legjobb példa talán a nagykőrösi párt- bizottságé. Hegedűs László elvtárs, az agit.-prop. osztály vezetője elmondotta, hogy összehívták már az alapszervezetek propagandistáit és megbeszélték velük a sajtóterjesztést. Arra a kérdésünkre, hogy a pártbizottságon hányán fizetik elő az újságunkat, azt válaszolta, „senki“. Bizony, ez nem jó példamutatás a pártszervezetek felé, s hiába is agitálnak másokat a lap olvasására, az hasonlítani fog annak a papnak a munkájára, aki vizet prédikál és bort iszik.

Gödöllőn egy pártfunkcionárius bírálta lapunkat. Többek között azért, mert nem

ír Gödöllőről. Megkérdeztük, hány példányunkat olvasta? Kiderült, hogy alig egyet-kettőt. Ezt sejtettük is, hiszen, ha olvasná a lapot, tudná, hogy elég gyakran foglalkozunk Gödöllővel.

Nemrégiben megkérdeztük Piskátor elvtársat, aki a megyei pártbizottságon dolgozik: mi a véleménye egyik írásunkról? Bevallotta, hogy nemigen olvassa a pártbizottság lapját.

Nemrégen indult még a lapunk. Kevés ez az idő ahhoz, hogy teljesen megismerjék, megszeressék. De jó lenne, ha több szeretettel, megértéssel, segítséggel találkoznánk, különösen a pártmunkások részéről. Talán például állíthatnánk eléjük azokat az egyszerű dolgozókat, akik régen a Pest megyei Népújság levelezői voltak és most sorra keresnek fel bennünket leveleikkel. Kifejezik, mennyire örülnek, hogy a megyének ismét van lapja. Azzal zárjuk sorainkat, amit Horváth András elvtárs a megyei pártaktíván mondott: „Az ellenforradalmárok mit nem adnának egy ilyen lapért, csak kapnának engedélyt! Az nem lehet, hogy a mi kommunistáink ne tudjanak élni ilyen óriási lehetőséggel, a lappal, amely ösz- sze kapcsol ja őket a tömegekkel.’*

S. A.

Újabb segítség a termelőszövetkezeteknek

A legtöbb termelőszövetkezetben a tavasszal még tartózkodtak a vezetőségi tagok a gépi aratásra való szerződés- kötéstől. A bizalmatlanság elsősorban annak tulajdonítható. hogy — noha több évben alkalmaztak már kombájnt — nem ismerték eléggé a feltételeket és a gépi aratás előnyeit.

Miután a sajtó és a rádió részletesen foglalkozott a gépi aratás előnyeivel, a megye gépállomásaival újabb jelentős területekre kötöttek gépi aratási szerződést a tsz-ek.

Az eredményekhez hozzájárult az a fokozott felvilágosító munka is, amelyet a párt- szervezetek, a tanácsok és a gépállomások végeztek. Az utóbbi héten a nagykőrösi termelőszövetkezetek elnökei a helyi pártbizottságon értekezletre jöttek össze, itt beszélték meg a nyári munkák terveit. E megbeszélés indította a tsz-ek vezetőit arra az elhatározásra, hogy további 480 hold gépi aratásra szerződjenek.

Az aszódi járásban — hasonló megbeszélések nyomán — 1155 hold aratásra kötöttek szerződést a tsz- ek. A felvilágosító munka fokozásával további eredmények várhatók.

A kormány a kombájnolásl kedvezményeken kívül további hathatós támogatást kíván nyújtani a szövetkezetek gazdasági megerősítéséhez,

A legújabb rendelet szerint az a termelőszövetkezet, amely gabonatarlóját tárcsával hántatja fel, ezért egy fillért sem fizet abban az esetben, ha a felhántott területre vető- vagy mélyszántási szerződést köt a gépállomással.

Például: egy tsz, amelynek kalászos területe 150 hold és «* területre vető-, vagy mélyszántási szerződést köt a gépállomással, ingyen kapja a tarlóhántást. A megtakarított összeg holdankint hatvan, ösz- szesan kilencezer forint.

Lázár Antal,

a Gépállomások Megyei Igazgatóságának mezőgazdásza

KITTENBERGER K.

A Kilima-Ndzsárótól Nagymarosig

(30)

Az angol gyarmatokon eleinte erősen korlátozták az évenként lőhető bivalyok számát, később azonban, például Ugandában, a szabadon pusztítható dúvad listájára került a szegény mbogó. úgyhogy vadászjegy nélkül is lőhette boldog, boldogtalan. Érmek a hatósági intézkedésnek főképp az volt a célja, hogy korlátozzák a Kelet-Afrikában időnként újra és újra fellépő marhavészt. A bivalyról ugyanis azt tartják, hogy túlságosan hajlamos a marhavészre; aztán ha a csorda valamelyik tagja megbetegszik, a többi rémülten -menekül a járvány fertőzte helyről, és széthurcolja a vészt a szélrózsa minden irányába. Egyes területeken megszüntették tehát a bivaly vadászat korlátozását, aminek aztán az lett a következménye, hogy sok nem-vadász- ember is rákapott a bivaly vadászatra, könnyű pénzkeresetnek gondolván a biva lybőrszerzést, mindaddig, amíg jó néhányan rá nem fizettek az életükkel.

Uganda valóságos elefántfű-ország, bivaly vadászatra a lehető legrosszabb terep, ez is tetézte az alkalmi vadászok veszedelmét. Annak idején sokat emlegették annak a két vadásznak az esetét, akik közül az egyiket felöklelte a bivaly, azután gyorsan a másik után vetette magát, csakhamar utói is érte, és a szarvára vette. Az első vadász időközben feltápászkodott, és a fegyverét odahagyva felmászott egy fára. Onnan nézhette aztán két óra hosszáig, a bivaly hogy dobálja szerencsétlen tarsa tetemét, és hogy tiporja végül egyetlen véres masszává.

Eszembe jut egy furcsa vallásos ravaszkodás, ami szintén a bivalyvadászatta l s bz emberi fogyasztásra különben igen alkalmat bivalyhússal van összefüggésben.

A vadászexpedíciók személyzetének főemberei ‘— a belső szolgák, a szakácsok, és legtöbbször a fegyver- hordozók is — rendszerint a mohamedán vallás követői, tehát az izlám előírásai szerint csak olyan állat húsából ehetnek, amelynek a nyakát egy igazhivő metszette el. Igen ám, de a sebzett bivalyt még a legbátrabb igazhívő se xnéri csincsálni — így hívják a nyak- elmetszés műveletét —, bármennyire csábító is a kívánatos hústömeg. Mit lehet hát tenni, hogy a Korán törvényei se szenvedjenek ,csorbát, s a bivalyhús se vesszen kárba? Egy kis csalafintaság kell csak hozzá, ahogy ez már lenni szökött a vallások törvényeivel, mégpedig a következő. Már régen elhangzott a bivaly panaszos halálbőgése, a kimúlt állat már akkor se mozdul, ha kövekkel dobálják, amikor lassan, óvatosan odasomfordái a tetemhez a csincsálásra készülő „iz- lamu“, hátulról belerúg egyet a bivaly combjába, amire természetesen megmozdul a kimúlt állat lába. És ez már elég is az üdvösséghez! Az emberek megelégedetten veszik tudomásul, hogy a bivalyban még van élet (hiszen mozog a lába), a csincsáló tehát sűrű „Al- lahu akhbar“-ozássál elnyiszálja a bivaly gégéjét, és ezzel a bivalyhús a szafári mohamedánjai számára is. élvezhetővé vált...

Utolsó afrikai vadászutam bivaly-vadászattal fejeződött be. Belga-Kongóból igyekeztem■ hazafelé, s volt néhány napom a nílusi hajó érkezéséig. Ezt a pár na- • pot a West-Nile tartomány egyik pihenő táborában szándékoztam eltölteni. Elefántjaimat, amennyit a vadászjegy engedélyezett, már meglőttem. így most már csak ímmel-ámmal jártam a szavannaerdőket. West- Nile tartomány csak addig számít jó vadászterületnek, amíg az ember elefántra vadászhatik, mert a sok csecse légy miatt nem kívánatos azon a vidéken időzni.

Mondom, csak unaloműzésből kószáltam néhány emberemmel a tábor környékén, s nem sok vállalkozó kedvet éreztem, amikor az egyik reggel, egy időszakos folyó vizesgödreinél rábukkantunk két magányos bi- valybika nyomára. Vezetőim unszolására követni kezdtem a nyomokat. Félóra múlva mi is megérkeztünk a jelzett helyre. Ügy látszik azonban, hogy a bivalyok már előbb észrevették a nyomozókat, mert egy árnyas fa bozótjából figyeltek felénk gyanakodva.

Kissé nagy volt a távolság. Nehéz puskámmal nem szívesen lőttem ilyen távolságra, de lőnöm kellett mégis, mert félni való volt, hogy a bivalyok megugranak. A szügyét vettem célba az egyik bivalynak, bár az állatot nagyrészt takarta a fű, meg a bozót. Bizony nem csináltam okosan! Pedig hányszor megfogadtam már, hogy veszélyes nagyvadra csak akkor lövök, ha tisztán látom a célpontot...

Lövésiemre mind a Ikét bika megfordult, és el is tűnt oly gyorsan, hogy puskám balcsövét nem is használhattam.

Nagy volt a hőség, várható volt tehát, hogy a bivalyok nemsokára megállnak valahol. Gyilkos iramban követtük a nyomokat. Számításunkban nem tévedtünk, de a mbogókat megint csak takarta a bozót. Mégis, most már közelebb jutottam hozzájuk, s amint lőttem, az első jelezte a találatot, és megugrott. A másodikba két golyót küldtem, ahogy átfeketéllett a sűrűségen, de ez sem esett össze, hanem elrohant az első után.

Futottunk utánuk, s rövid néhány perc műim megint megláttuk a sűrűben az egyiket. Rövid szemlélődés után ezt lapockán lőttem a jobb csővel, majd amikor elkezdett félkörben futni, a bal csővel is vállapon lőttem. Akikor már kiért arra a tisztásra, amelynek a szélén állottam, és rövid, felböffenő morgással nekem, rontott.

(Folytatjuk.)

Kommunisták-a pártértekezlet előtt