Zrinyi Miklós Magyar Királyi Reáliskolai Nevelőintézet, Pécs, 1933

ió

Mellettem Caorsi, egymásnak kölcsönösen megmutattuk, hogy hol harcoltunk egymás ellen a háború alatt — könnyezünk mindketten, s amikor a vonat méltóságteljesen lép a „Santo Fiume della Patria“ hídjára s meglátjuk a teljesen kiszáradt medret, az én szívemből kitör a könny, amit a Piaveban csalódott fiúk talán nem, de Caorsi bizonyára megértett, mert hirtelen átölelt. Hogy a túlsó partra érünk, megszólal egy növendék: „Mi lett volna, ha 1918. június 15-én is száraz medrü lett volna a Piave?“

Mestre-ben a pályaudvaron vitéz Szabó László, a római követség tagja, csatlakozik hozzánk.

Vonatunk a lagúnákon keresztül épített új müút mellett rohan, s felcsillan az ezüstfényü tenger. Bámészkodik a kis növendék a nagy pocsolya láttán, a trolleybuszon és azon a rengeteg teherautón szállított avanguerdista felett, kiket bizonyára — a növendék fantáziái, képzeleg! — a mi tiszteletünkre és fogadásunkra szállítanak Velencébe.

Itt is vagyunk. Szép zászlóerdő, avantguardisták, marinettik százai a saját és katonazenéikkel. A hivatalos fogadtatás a pályaudvar előtt, az utcán, illetőleg a járdán történik. Most megszólal az ezeregy éjtszaka varázsával teli Velencében az „Isten áldd meg a magyart!“

Csoportunk arcvonala előtt ellépnek a fascista előkelőségek. A kölcsönös beszédek után díszmenet az előkelőségek tiszteletére. No ilyen díszmenetet még nem láttak az olaszok. Az öreg Canale Grande is hullámzásba kezd, az elfásult gondolierek is megállanak munkájukban. A járdákon tizezerszámba menő közönség ovációja kísér bennünket a zeg-zúgos, keskeny utcákon a Szent Márk-térre, ahol a város főpolgármestere vezetésével a polgári előkelőségek fogadnak. Ritkán látott ily szép parádét a nagyszámú nemzetközi közönség. Díszmenetünk itt is hódító erővel hatott.

Az ünnepélyes fogadtatás után a velencei magyarok közül kiválasztott vezetőkkel csoportonként megtekintettük a Doge-palotát.

Pont tizenkettőt üt a Szent Márk-tér órája, végigzúg a delet jelző ágyulövés, amikor piroscafőnk megindul velünk a Lidóra. Csodáljuk azt a gyönyörű panorámát, amelyet Velence nyújt a Lidó felől.

Kimondhatatlan örömmel lépünk partra a Lidón, hisz itt ebéd utántól este hét óráig fürdés és pihenés van tervbe véve.

A legelőkelőbb vendéglő cölöpökre épített terraszán fogyasztjuk el a kitűnő első olasz ebédet. Ebéd után kihirdetik, hogy a tervezett fürdés helyett a Canale Grande-n tartandó gondolaversenyt fogjuk megtekinteni. Ezt a meghívást lehetetlen volt visszautasítani, amikor azon az olasz király is képviselteti magát. Ismét hajón vissza Velencébe és a Szent Márk-téri hajóállomástól gyalog a csatornák hídjain fel, le, a szűk utcák labirintjain át, kimelegedve — jól tud sütni ez a velencei nap — fáradtan érkeztünk meg a két uszályhajón biztosított helyünkre, amely a királyi páholytól kb. 50 m-re volt.

Tekintsünk csak széjjel, mi is fog itt történni. A Canale Crande mindkét oldalán a paloták ablakai, árkádjai, esetleg járdái, ez alkalomra készült úszó aljazatok roskadásig tömve az ünneplőbe öltözött közönséggel. És akiknek nem jutott hely szilárd, talajon, azok családostól, teljes bútorzattal (asztal, szék, tolókocsiban a menetképtelen nagypapa) a gondolákba, csónakokba telepedtek már a verseny előtt 2 3 órával, nehogy kiszoruljanak helyszűke miatt. Volt is zsivaj, mozgás a csatornán, ahol jóformán egy tüt sem lehetett volna vízbe ejteni. De az örökké szaporodó és fölcsatlakozó gondolák nyomása folytán a királyi páholyt a lehengerelés fenyegetné, ha a karhatalom készenlétben nem állana. Motoroscsónakos tűzoltók a két partról „kereszttüz“- alá fogták a csatornát s az a gondola, amely ezen a „tüzterhes“ sávon át