Zrinyi Miklós Magyar Királyi Reáliskolai Nevelőintézet, Pécs, 1932

18

hadi iskolában voltak. Nem csoda, ha belőlük lettek a legjelesebb magyar tisztek. Azért hangoztatjuk a magyar szót, mivel a XVI. századi levelezésekből látjuk, hogy a horvát, német, rác, stb. úri családok különös szeretettel adták gyermekeiket a magyar tisztek mellé, ahol aztán teljesen megmagyarosodtak. E szerint a régi magyar tisztképzés a magyarosítás veteményeskertje volt.“

Ilyen volt a főrangú ifjú katonai kiképzése is azzal a külömbséggel talán, hogy kiválaszthatta a legkiválóbb, legjelesebb kapitányt, akinek „gyermeke“ lett. A lovaglást, bajvívást, kopjakezelést olyanoktól tanulhatták el, akik mesterei voltak e vitézi ügyességeknek. Mint fegyverhordozók a főkapitány mellett bepillantást nyerhettek a helyi vonatkozású védelmi ügyek mellett az országos hadiszervezet egész gépezetébe.

Nem kell ahhoz különösebb képzelőtehetség, hogy magunk elé állítsuk, milyen hatással volt a fiatal, fogékony lélekre mindaz, aminek végvárakban tanúja volt.

A magyarság színe virága, legjava emberpéldányai, remek daliái adtak ott egymásnak találkozót: bátor, vakmerő hősök, akik ezerszer szembenéztek a halállal, kiknek vitézi tetteiről lantosok énekeltek, krónikamondók emlékeztek. A személyes bátorság, testi ügyesség, leleményes rászedés, a hősi tetteknek — a bajviadalokon kezdve a nagy életre-halálra menő küzdelmekig — legváltozatosabb esetei fordultak elő, voltak megbeszélés, megéneklés tárgyai.

Ezek között az emberek között, ahol a vitéz ott kezdődött, ha valaki nyílt csatában ellenséget vágott le, nem egyhamar keltett bámulatot valamely vitézi tett. De az igazi hősi nagyság előtt meghajoltak. Az ilyen vezér alá büszkén, szívesen adták magukat. Lehet-e tőlük rossz néven venni, hogy igazában mást, mint vitézi dolgot nem is tartottak nagyra? Valósággal szenvedélyük lett a küzdelem, a viadal s ha nem jött az ellenség, hát felkeresték azt. Amikor tavasszal zsendülni kezdett a mező s halványzöldre váltak a rétek, megélénkült a végvári élet. Törökfogásra, portyára, kémlőútra indultak messze be, töröktől megszállt területre. Se szeri, se száma az ilyen vállalkozásoknak, összeütközéseknek. Persze a török sem maradt adós. Örökös a panasz, hogy a mieink megszegték a békét, a mieink meg azzal védekeztek, hogy a török kezdte.

Egy-egy jól sikerült portya után az abban résztvevők diadalmenetben vonultak haza. Magukra szedték a megölt ellenség fegyverzetét és ruháit, felvonultatták a zsákmányul ejtett szekereket, lovakat, sokszor tevéket és a foglyokat s nagy dobpergés, sípolás, kürtharsogás közben vonultak be a várkapun. Ha pedig komoly küzdelemről volt szó, ha ellenség szállta meg a várat, akkor mutatta meg igazában a magyar vitéz hogy nem ijed meg egyhamar az ellenségtől, ha mégakkora is a létszáma. Ha a vár el volt mindennel látva és nem volt benne más, mint magyar katona, akkor nem kellett attól félni, hogy addig, mig egy vitéz is él a védők közül, az ellenség kezére kerül.

Ilyen környezetben tanulta ki a gyermek és inas a hadiiskolát, a haditudományt. Csodálatosan szép, eredménnyel nevelő és tanító iskola. Nem a teóriák uralkodnak benne, hanem a tettek, nem tanulják az eseményeket, hanem csinálják azokat. Nem mondanak szépeket a hazafiságról és a magyarságról, hanem vérük hullásával igazolják, hogy mennyire hűségesek és hogy amíg ők lélegzenek, addig nyugodtan lehetnek a gyengék és erőtlenek, akik nem állhatnak ki a vártára: a magyar tűzhelyek őrzői, a magyar jövő reményei, a magyar anyák és a magyar gyermekek.

Ez a vitézi iskola megtanította arra az ifjút, hogy nem kell félni a haláltól. Az életnek csak úgy volt értéke, ha szabad volt az ember. Az, aki ellenség kezébe került, annak rabja, rabszolgája lett, csak váltságdíj árán szabadult. A közembernek nem volt értéke, azt nem vitték fogságba, hanem megölték. A levágott és kopjára tűzött magyar fejek sokasága mutatta a török győzelem nagyságát, a levágott török fejeké a magyarokét.