Zrinyi Miklós Magyar Királyi Reáliskolai Nevelőintézet, Pécs, 1931
Egyébként a pásztorköltemény minden időkben a költői képzelet alkotása volt. Hiába keresünk mi e költeményekben valódi pásztorokat, pásztorlánykákat, hiába keressük ott az igazi pásztoréletet, az egyszerű ember erkölcseit, szokásait, nem fogjuk megtalálni, mert hiszen a pásztorvilág aranykorának lakói sohasem voltak az eklogákban festett nemes gondolkozásig fejlett erkölcsű személyek, hanem ellenkezőleg durva, nyers, primitiv emberek. A környezet pedig, melyben éltek, — a ringó aranykalásztól sárguló síkság, a virágzó gyümölcsfáktól ékes szelíd lejtő, a mezőkön kolompoló nyáj, vagy a magas hegység füttyös erdeje, s minden, ami a város fáradt emberének ma is idillikus kép, számukra nem lehetett más, mint csak jobb, vagy rosszabb legelő. Nem lehetett más, mert hiszen ma, — korunkban — évszázadok csiszoló munkája után sem találjuk meg a föld egyszerű gyermekeinek lelkében azt a sok gyöngédséget, azt a sok kedves bájt, melyet a pásztorköltők nekik tulajdonítottak és így, amíg Petőfi Sándor gondolatait a „rónák végtelenje“, a „délibábos ég alatt kolompoló gulya“ felrepíti „túl a földön, felhők közelébe“, addig az igazi pásztor a pipáját harapdálva, eregeti a füstöt szája szögletéből és üres szemekkel bámul a semmiségbe. Hol van hát a pásztorvilág eleven modellje? Miről mintázza a költő ábrándos lelkű pásztorait? Nincs modell, nincs minta az életben; a pásztorvilág a költő képzeletében született. S ha a poéta előszeretettel emelte pásztorait magasabb színvonalra és helyezte őket a mesék szép országába, ha túlzottan finom és virágos szavakat varázsolt is ajkukra, ne rójjuk fel oly nagy hibának, miként annyi sok szigorú kritikus teszi, hanem találjuk meg magyarázatát abban a törekvésben, hogy a kifinomult költői lélek mintegy öntudatlanul igyekszik kedvelt gondolatainak, szerelme tárgyának megfelelő miliőt keresni. A miliő, a hely, nem közömbös a költőre! Érzelmi világa a környékkel szoros kapcsolatban van. Mi is úgy érezzük, mintha a zöldelő lankás hegyoldal, melyről illatos virágokkal szegélyezett medrében kis patak fut alá, szelíd, jámborabb lelkű embereket nevelne, ellentétben a kopár, sziklás, sötét szakadékokkal tele zord vidékkel, melynek lakói kétségtelenül hidegebb, vadabb, erőszakosai)!) természetűek. Ezt a kapcsolatot, ezt az intim viszonyt a költő lelke s a külső hatások között, — sokkal nagyobb joggal nevezhetjük a pásztorgondolat szülőjének, mint az egyszerű emberek életének tanulmányozását, festését. A pásztorköltemény nem azt meséli el, amit látunk és tapasztalunk, hanem amiről álmodozunk, ami után vágyódunk, amit szeretnénk. Egy másik szerves része, örökös tárgya a pásztorkölteményeknek az ártatlan, őszinte, önzetlen szerelem, amely gondolatnál szintén örömmel pihen meg az emberi képzelet. A szerelem a legkedvesebb és legáltalánosabb az ember szenvedélyei között. Ez fejlesztette Itália ragyogó ege alatt, olasz költő ajkán regényessé, drámaivá az antik idillt. Olasz költők adtak hozzá cselekményt, feldíszítve a legtarkább köntössel, ők sokszorozták meg a szereplők számát, ők kötötték a szerelmet elválaszt- hatalanul a pásztorművekhez, s vele megpecsételték jellegét. A szerelem pedig nem találhatott ékesebb keretet a pásztorvilágnál. Itt kitombolhatta minden ártatlanságát, minden bűnét, megmenthette minden ragálytól, vagy fekéllyel boríthatta el, — a paradicsomba emelhette, vagy a poklok tűzébe dobhatta áldozatait. Játszhatott velük kénye-kedve szerint, mert nincsen olyan bűnös szív, melyet ez a „hatalmas harmadik“, — ha csak pár pillanatra is —, meg ne téríthetne, s nincs az a puritán lélek, melyet meg ne ronthatna: vagy miként már Bellincioni mondta:
