Zrinyi Miklós Magyar Királyi Reáliskolai Nevelőintézet, Pécs, 1931
14 A század közepe felé a pasztorálék száma egyre szaporodik. Még Ariosto is írt egy eklogát. Reánk maradt a többek között Matteo Maria Bojardo-nak a „Conte magnifico“-nak „Timone“ című „terza rima“-kban írt pásztor játéka. Anton da Pistoja „Filistráto“ és „Panfila“-ja. 1538-ban Giambattista Casalio adtak ki az „Ama- ranta“-t, mely előtt Baldassare Castiglione „Tirsi“-je, s Cenni „Romito negro- man te“-ja jelent meg. Eleinte a „terza rima“-t nem keverték össze más versmértékkel. Casalio vegyíti először a „terza“ és „ottava rima“-t. Ferrarában 1545-ben II. Ercole jelenlétében adták elő zenekíséret mellett Giovanni Battista Giraldi jelenetekre tagolt 5 felvonásos „Egle“-jét. A darab tál- egyszerű és unalmas meseszövését a pásztorkórusok szerepeltetése teszi némileg változatossá. Értéke abban nyilvánul, hogy a párbeszédekben itt van alkalmazva először a „verso sciolto“, a „Canzone“-k formája pedig a kórusok részére van fenntartva. A stilusa eléggé kedves, tetszetős, néhol tréfás is. 1554 február 11-én Francesco d'Este herceg palotájában adták elő Agostino Beccari „Sacrifico“ című pásztormeséjét. Az előadáson megjelent az uralkodó herceg is. Ez a darab nem más, mint szerelmes „concetto“-k sorozata. Benne a pásztorvilágnak csupán a szerelmeit mutatja be a szerző. Irodalmi sikere azért van, mert ez is magában foglalja a pásztordráma úgyszólván minden elemét. Ezért emeli ki a többi sok közül Guarini, Crescimbeni, sőt Zeno bírálata is. A nagy pasztorálék utolsó előfutárja Agostino Argenti „Sfortunato“-ja, melyet 1567-ben adtak elő. A nézők között volt a 22 éves Torquato Tasso is, mint Luigi d'Este kardinális egyik szolgálattevő nemes ura. Tetszését nem nagyon nyerhette meg e közepesnek is alig minősíthető darab, melynek férfi főszerepében a szerző saját magát akarta adni. Ilyen előzmények után került színre Torquato Tasso gyönyörű pásztordrámája, az „Aminta“. „L‘Aminta é un portento..„Az Aminta csoda“ — kezdi Giosue Car- ducci felette érdekes tanulmányát. Igen, „Aminta“ csoda még ma is, csoda annak az olvasónak, aki az értelmi tartalmát a nyelv és stílustól elválasztva, gyönyörködni tud a szavak lágy zenéjében, a kifejezések simaságában és remek összhangjában. Az „Aminta“ csoda ma is annak, aki valamelyes kor- és művelődéstörténeti tanulmány alapján el tudja képzelni a XVT. század előkelő társaságát, azoknak a büszke úridámáknak a lelkivilágát, akik még madrigálokat és sonetteket dalolva, elmerengve néztek ki a várkastély ablakán és végigsétáltatták ragyogó tekintetüket a messze horizonton, aki maga előtt látja azokat a feszes, térdnadrágba, csipkés ujjú, bársonybluzba öltözött urakat, akik bármely pillanatban készek voltak kirántani hosszú, egyenes kardjukat és megvívni vetélytársukkal szerelmesük egy pillantásáért. Az „Aminta“ csoda ma is annak, aki vissza tudja álmodni azt a tündérkertet, ahol 1573 julius 31-én19 a ferrari uralkodó herceg és egész udvara jelenlétében először mutatták be. Kétségtelen, ha valaki — mint kiváncsi néző — ilyen lélekkel képzeli bele magát ebbe a környezetbe, s így olvassa az „Aminta“ megsárgult lapjait, az nemcsak meg fogja érteni Craducci bírálatát, hanem sietve teszi azt magáévá. Persze több száz évre visszaszállva, helyet keresni és megértést találni egy rég elporladt környezetben, nem könnyű dolog. Ferrara közelében egy kicsiny sziget osztja ketté az Adria felé igyekvő Po 19 Ez az előadási dátum vitás; vannak, akik 1573 április közepére teszik.
