Zrinyi Miklós Magyar Királyi Reáliskolai Nevelőintézet, Pécs, 1925

A CSALÁDI ÉS INTERNÁTUSI NEVELÉS.

Alkalomadtán mindnyájan tapasztalhattuk, hogy a nagyközönség körében bizonyos előítélet vert gyökeret az intézeti, vagy internátusi neveléssel szemben. Különösen meg van ez az idegenkedés olyan családokban, melyek nem kénytelenek gyermekeiket idegenben iskoláztatni, vagy házon kívül neveltetni. Ebbéli meggyőződésüket rendesen alapigazság formájában fejezik ki: a családi nevelést semmi sem pótolhatja. Természetesen ennek az igazsága attól függ, hogy milyen az a családi nevelés? Mert valljuk be, hogy nagyon sok olyan családi nevelés van, melyet gyenge internátus is előnyösen pótolhat. Azt azonban mi is aláírjuk, hogy az eszményi magaslaton álló családi nevelést semmi sem pótolhatja. De joggal kérdezhetjük, vájjon manapság hány helyen találhatunk ilyet ? Csekély kivétellel talán csak a jómódú, művelt középosztálynál. A felsőbb tízezernél inkább házi nevelésről beszélhetünk ; mert nevezhetjük-e családi nevelésnek azt a munkát, amelyet javarészében bonne-ok, nevelők, nevelőnők, házitanítók végeznek? A gyermekek szüleiket alig látják, jóformán idegeneknek tekintik őket, akik előtt kimérten, illedelmesen kell viselkedniük s gyermeki kedélyük csapongásait féken kell tartaniok. A nevelésben bizonyos családi szempontok lépnek előtérbe, (Az örökös méltó képviselője és továbbszármaztatója legyen a családnak.) A „családi asztal“ mint nevelő tényező itt alig jő számításba, mert étkezéseknél rendszerint vendégek vannak jelen s ilyenkor a gyermekek a nevelőszemélyzettel külön helyezkednek el, ha pedig a főasztalnál ülhetnek, elég, ha csinosan vannak öltözködve s ha viselkedésük nem esik kifogás alá, égyébként senki sem törődik velük. A társalgás témáját nem a szerint válogatják meg, hogy a gyermek nevelése szempontjából mi kívánatos. A gyermek jóformán egész idejét nevelője társaságában tölti, akit sokszor nem a hivatás érzése, hanem a megélhetés gondja sodort pályájára. A francia bonne, a német nevelőnő hazájában többnyire cselédsorban élne s ha jó családból való, intelligens egyén életkörülményei folytán vállalkozik is ezen feladatra, akkor sem valószínű, hogy a követelményeknek minden tekintetben megfelelhet, mert javarészt kényszerből, anyagi érdekből és nem a gyermeknevelés iránti benső hajlamból teszi. (A női nevelőszemélyek gyakori erkölcsi fogyatékosságaira nem akarok rátérni.) A nevelők és házitanítók pedig rendszerint még kiforratlan, meg nem állapodott jellemű fiatalemberek, akiket sokszor szintén nem a hivatás, a rátermettség, hanem anyagi helyzetük terelt a nevelői pályára.

Az alsóbb néprétegeknél családi nevelésről alig lehet szó. A szülők mindketten munkába járnak, a gyermekek magukra hagyatva úgy nőnek fel, mint az erdők fái és a mezők virágai. Lelki életük kifejlesztésével senki sem törődik; a szülők legfőbb vágya az, hogy gyermekeik minél hamarabb felnövekedve, a lét- fenntartás terheinek egy részét azok gyenge vállaira háríthassák.

Igazi családi nevelésről tehát csakis a középosztálynál lehet szó. A családi élet minden mozzanata nevel és tanít. A szülői szeretet melegsége, a szülők példája kitörölhetetlen nyomot hagynak a fogékony gyermeki lélekben. Anyjától tanul a gyermek szeretni, imádkozni; anyjában látja az önfeláldozásig menő önzetlenség példáját. Apjától tanulja megismerni a hazát, tőle tudja meg: mi a kötelességérzet. tőle tanul szorgalmat, kitartást, mértékletességet.

Azonban a szörnyű világháború után, a mai nehéz időkben hány szülő van, aki tiszta lelkiismerettel elmondhatja, hogy mindezen kötelességeinek