Zrinyi Miklós Magyar Királyi Reáliskolai Nevelőintézet, Pécs, 1925

5

A történelem kialakult, a faj biztosította határait saját számára. Most már nyugodtan néz a jövő elé, mely változtatni fog ugyan rajta, differenciálódik, de az ősi jelleget sem vérszerinti tagjairól, sem igazi költészetéről nem fogja letörülni. Ha letörli, a faj kiélte magát, nem életképes többé.

Nézzük ezt az érdekes kérdést irodalmunkban. Nem érintem a nemzeti eposzt, sem a történelmi regényt és drámát, de még az irredenta költészetet sem, melyek az egész fajt érdeklő tárgyuknál fogva természetesen nemzeti jellegűek, hanem csak a tiszta lírát, mely a legközvetlenebb s így a legigazabb megnyilvánulása a faj lelkének, szellemének. Itt sem a nyelv, a kifejezésmód a legfontosabb, hanem az érzések fajisága, az érzelmek komplikált összetétele; a ritmus, mely csak az övé és senki másé; a fantázia, melynek képei, hangulatai, ihlelő gondolatai a faji lélekben gyökereznek ; a vérmérséklet, mely fajok szerint változik s kirobbanásában, megnyilvánulásában : gyűlöletében, szeretetében, emlékezésében, feledésében csodálatosan faji jellegű. Nem célzatosságában, nem a tárgy megválasztásában, hanem életszemléletében, mely ha nem is született vele, de mindenesetre belenevelődött, beleidegződött. A hinduk Nobel-dijas költője, Rabindra Nath Tagore mondja, hogy a hindu multat az erdő, az európai multat és jelent a tenger határozza meg. Ilyen merészséggel mi is állíthatjuk, hogy a magyar múlt és jelen meghatározója pedig a magyar föld. — Ennek a földnek végtelen síkja, melyen a magyar fantázia szabadon csaponghat, melynek pásztortüze a mi nyugtalan lelkünk lobogása. A Tisza partja, amelyről a sikamló vízbe kacsingatnak a rengp-ringó aranykalászok; a mesék ködébe burkolódzott hegyek, melyeknek oldalait fenyvesek kapcsolják össze az éggel, váromladékok a földdel; a folyók, melyeknek hömpölygő lassúsága, fürge sikamlása a magyar mozdulat ritmusa; a kékvizü Balaton, mely úgy pihen, úgy háborog, mint a lelkünk ; ennek a földnek a tavasza, mely gazdag illat-tengerrel kábít, a nyara, mely nótát kalapál a kaszák csillogó élére, az ősze, mely versenyre kel a tavasszal s a színek lázába mámoritja a fák haldoklását, viharos tele, mely bekerget a mezőkről, hogy a csendben, a szűzi fehérségben régi mesék keljenek életre s új remények szülessenek; a nádasok zizegő erdeje, mely úgy suttog, mint a galambdúcos székelykapuk szerelmes leánya; a magyar faluk széles utcája, melyen dolgoskezű emberek köszöntik a napkeltét s dalosajkú asszonyok búcsúztatják az alkonyatokat, ahol az érzések dalba szövődnek. Magyar dalba, melyből kicseng fajtánk öntudatos büszkesége, tisztasága, álmodozó merengése, tépelődő komolysága, sírva-vigadó el-elbusulása, dalba, melyből kiárad a magyar föld himnuszos imádsága, ritmusos muzsikája. Ami a népköltészetet fajilag széppé teszi, az nem hiányozhat műköltészetünkből sem. A szűk keret nem engedi, hogy mindarra kiterjeszkedjem, ami tiszta fajiság költészetünkben megnyilvánul, azért csak a két legjellemzőbb s egyúttal legellentétesebb lelki vonást említem, azt a szinte kizárólagosan sajátos módot, ahogyan ez a nép gyűlöl s ahogyan szeret ősi egyszerűségében éppúgy, mint a differenciáltság legmagasabb fokán.

Ha egyátalában joga van a gyűlöletnek s ha egy népnek lehet oka a gyűlöletre, úgy egyedül a magyar az Európában, amely vele szemben mindig ellenségesen viselkedett. S mégis épen ez a faj nem ismeri a bosszút, a gyűlöletnek a hangját. Nem gyűlöli az idegent, az ellenséget, nem tudja gyűlölni azt sem, aki megcsalta, aki hűtlenné lett hozzá. A francia, az olasz, a német költészet tele van férfiatlan panasszal, a hűtlenre szórt rémes átokkal, bosszús fenyegetéssel, a magyar lírában alig-alig találkozunk ilyesmivel, de gyakran a dacos nembánomság, a csakazértis lovagiasság kifejezéseivel. „Nem átkozlak, ne félj tőle..ez érzelmének alaphangja, ez ősi faji sajátja. Az a nép, mely az őshaza pusztáiban halottait nem könnyel, hanem vérrel gyászolja, a saját bánata miatt sem fog könnyet hullatni