Zrinyi Miklós Magyar Királyi Reáliskolai Nevelőintézet, Pécs, 1924

Petőfit azért, hogy megtanítson bennünket szeretni. Szeretni az Álföld szeszélyes délibábját, a Kárpátok felhőkkel ölelkező magasságát, szeretni a szabadságot márciusi mámorban fiatalító lázával; szeretni a dalt, a szépséget, az ifjúságot a lélek kiáradó érzésével, . . . aztán eltávozni hirtelen, mielőtt észrevenné, hogy a délibáb idegennek is játszik sa Kárpátok másra is éppúgy tekintenek, mint reánk; mielőtt ráeszmélne, hogy a szabadság a rabszolgalelkű tömegben bűnné aljasul, mielőtt megértené, hogy elfakul a dal, eliramlik a szépség, az ifjúság.

A csalódás elviselésére Madách jött el. Eljött, hogy megtanítson bennünket gondolkozni. Felkomoruló érzéseinek ikarusi szárnyain visz magával a metafizikai magaslatok térdrekényszeritő ivei alá. suhan velünk az élet és halál titokzatos mélységeibe, sodor magával a történelem hullámgyürüibe, hogy megértesse velünk az emberi küzdelem öncélját, hogy kiszakítson abból a fásultságból, melyet századának filozófiája a magyar lelkekre, a magyar költészetre is ráerőszakolt Vagy talán nem is a filozófia, hanem saját lelkünk örvénylő tragédiája fejlesztette ki bennünk a szkepticizmust. — Okunk volt rá Nyugat hullámverése nélkül is. — A magyar égbolt elborult, fényt csak a villám vetített néha rá, de az vihart is hozott: zengett az ég, recsegve roppantak össze a sziklák, törtek derékba sok százados tölgyek. Aztán csönd lett és sötétség. Mi a csendet és sötétséget úgy hívtuk: Világos. A legdalosabb ajkú költő elveszett, a szónak ihletet művésze idegenben bujdosott, a legnagyobb államférfid tébolydába menekült; az írók, a költők elszéled- tek, hallgattak.

S ebben a nagy némaságban, ebben a rémekkel telt éjtszakában egyszerre csak megszólal a halkhangú, bülbülszavú mesélő: Jókai, akit az isteni Gondviselés azért adott nekünk, hogy megtanítson bennünket feledni, hogy megtanítson újra hinni, remélni. A világosi katasztrófa, a nemzeti összeomlás az ő leikébe is elülteti a világfájdalmat, de ott nem talál talajra Élni akar s menekül a kinzó gondolatoktól, menekül a zsarnokság boszújátol, mely halálos ítéletet mondott fejére. A borsódi erdők titokzatos mélyén bujdosik a mesék üldözött királyfia A zúgó erdők suttogó lombsátora szeretettel borul feléje, a kristályos patak csobogása csodálatos történetekkel vigasztalja, mosolygó virágok illata száll felé; évszázados tölgyek viharral dacoló ereje a küzdelem vágyát, az élniakarást feszegeti ereiben s ha elfáradt, lehajtotta fejét a velebujdosó, érte aggódó hitves dobogó keblére s azt álmodta, hogy koldusán is, hazátlanul is, hajléktalanul is, halálraítélten is szép az élet. Szép annak, akinek a lelke tele van szépségekkel. Az övé telítve volt. hiszen magába szívott mindent amit érzett, látott, amit hallott: az ébredő reggelek csipke- fátyolát, melyet őszi köd szőtt a kék vizű Dunára, az esték csillagos bucsuzását, a bölcsők ringását az élet innenső oldalán, az elmúlás bágyadt szépségét a halál kapujában; a bányamécsek felcsillanó fényét a hegyek kriptájában s ősi várak mindig újjászülető legendáit a sziklák ormán ; a sírást, mely nem tudott feltörni boldogtalanság miatt, a nevetést, mely nem tudott elhallgatni a boldogság miatt

Szép volt az álma, a valóság pedig csúnya és rideg. Nem akart hát a valóságra ébredni, sőt azt akarta, hogy mások is, hogy mindenki szépnek lássa a világot, azért mindenkit álomba akart ringatni.

Mesélni kezdett elringató bűbájos regéket, csodaszép magyar nyelven, melynek szavai, mind zengő gyöngyök hulltak a lelkünkre, felfrissítették lankadt sziverré- sűnket s lassan-lassan tovakongatták a bánatot s szivárvány hidat építettek a kétségbeesés sötétsége s az újra' éledő remény között.

Mesél a gyermekeknek édes-bús tündérmeséket, nem a felnőttek lenéző, mosolygó hangján, hanem az együttérzés közvetlenségével. Kézenfogva játszik kicsiny hallgatóival, velük sir és nevet, velük együtt serdül ifjúvá, akinek már más mesét mond : szerelemről, hazáról, szabadságról. Sóvárgó vágyakon, epedő lázon, szilaj