Zrinyi Miklós Magyar Királyi Reáliskolai Nevelőintézet, Pécs, 1923
6 Irigyellek, én nem hallom a biztató égi szózatot, mai költőink ném hallatják a kinyilatkoztatás sziklaszavát, amelyen felépülhetne ismét a rombadőlt magyar élet, amely úgy látszik maga alá temette a költőket is. Olyanok vagyunk, mint a vihartól letarolt erdő, melyből messzeszállt a kőszáli sas s most csak egy-két megriadt madár hallatja fészekkereső szavát. Itt-ott egy-egy álmodozó lélekben halk ritmusba szövődik a nemzeti érzés dala, felcsillan a magyar bánat, de hiányzik az ércesen megcsendülő hatalmas hang, mely rákiáltana a romlásnak indult, hajdan erős magyarra, hiányzik a fenséges szózat, mely rendet teremtene a zűr-zavarba, életet lehelne az élettelen magyar pusztaságba. Édes-bús elégiák sóhajos, merengő fájdalmat suttognak, mikor félrevert harangok riasztó erejére, a földrengések és mennydörgések viharos búgására, villámos förgetegére volna szükség. Azt mondja Poe E., hogy a bánat a legjogosultabb valamennyi költői hang között. — Miért van hát mégis, hogy ma „daltalan a magyar föld, imádságtalanok napjaink történelmének tragédiái, nincs szava, mert gazdátlan, a bánat közösségnek, himnusztalanok győzelmei s megsiratatlan a bánat, amelybe beleszületik minden új magyar?“ Miért nem könyörög egy új Kölcsey új himnusza, miért nem vág a lelkűnkbe egy új Petőfi új Talpra magyarja? Miért hiányzik a szent hevülettel, a rajongó lázzal s izzó hazaszerettei megirt carmen saeculare, melyet csillogó szemmel énekelhetnénk bölcső és ravatal felett? Miért? Talán nem hallják költőink a magyar föld szavát, nem érzik a nemzet szíve verésének dobogását, elszakadtak annak gyökerétől s lelkületétől távolálló eszméknek hódolnak? Talán a régi lanttal, régi magyar szívünk is elveszett? Talán .............Hogy is kezdtem ? Volt egy szomorú ország, de egyszercsak megjelent a mesék királyfia, aki megszabadította a szörnytől s azóta az öröm, a boldogság hazája lett. Talán valahol a gondolatok rejtett magányában, valakinek álmában már készül a szenvedések drámai dala, melybe bele lesz öntve könnyesen, véresen szép históriánk, bele lesz öntve a mi mélységes magyar bánatunk. Én várom őt, mert ha eljön, ha leikéből kirobban a fájdalom, a bánat vigaszt kérő, követelő szava, akkor a nevetők ajkára ráfagy a kacaj.
