Zrinyi Miklós Magyar Királyi Reáliskolai Nevelőintézet, Pécs, 1923
4 fejetlenség, fáj neki a magyar bánat. Ez a viharvert, végzethordozó madár, eZ á fekete holló, mely nem tud elpihenni, mert folyton folyvást: recrudescunt vulnera inclitae gentis Hungáriáé ...............................mert egyre-másra megújulnak a nemes magyar nemzet sebei s a felszakadt sebekből ömlik a vér s a vérző szívekből ömlik a dal Késmárk felett, Kassa felett, Sárvár alatt, Ungvár felett s a dalban ott zokog a kuruc-kor lelke, szeretete, gyűlölete, ott sír a magyar büszkesége, felcsapó életkedve, merengő álmodozása, tépelődő komolysága, síró nevetése, reménytelen reménysége, ott jajong benne a magyar bánat. — A véres kard kiesik a kezekből, mikor nagy hegyeknek ormán, a tábortüzek mellett felbúg a tárogató bús dallama s felzeng a huruc ének sejtelmes borongása siratva a letört zászlót, a híres vezéreket, a glóriás vértanút, a nagyságos fejedelmet, aki könnyezve búcsúzik hazájától: Szülőföldem, bölcsőm, Te bús Magyarország, Immár Isten hozzád, Immár Isten hozzád , . . De a bánattól nem tud búcsút venni! Az követi a bujdosókat, ráfekszik a Márvány-tenger partjára, ránehezedik a hontalanok lelkére s hazasír Mikes leveleiben, haza a rabságba görnyedt Erdély országba, Zágon felé, hol a bércek ormán hókorona csillog s a bércek aljéban tavaszi pompában virágok feslenek, de a szívekben tél van, fagyos hideg tél; a kezeken bilincs, nehéz, súlyos bilincs; a szemekben könny, a megaláztatás fájó könnye; az ajkakon némaság: tiltva a magyar szó, a magyar dal; a templomokban csend : elnémullak a harangok ; a lelkekben tombol a magyar bánat, mert nem tudják, nem akarják hinni, hogy Rákóczinak dicső kora nem jön vissza többé soha.............De mit beszélek? A kuruc korból hogy tévedtem a jelenbe? Vagy tán örök a magyar bánat, három évszázaddal ezelőtt ugyanaz fájt, mint most, ugyanaz kínzott, gyötört? Örök! — és végtelen! Más nemzet költészetében elhal az elégiában, nálunk viharos ereje indulót teremt. Egy éjfélszemű cigányleány hegedűjén sír fel először, beidegződik a lelkekbe s mikor megtalálja a művészi kezet, akkor a magyar bánat tüzes rapszódiájává lesz, nemzeti indulónkká, melyben nincs egyetlen motívuma sem az örömnek, a dicsőségnek, csak büszke kétségbeesés, harcias siralom, elkeseredett panasz. — A magyarság lelkének igazi kifejezője csakis ebből születhetett. Ebből az ősi örökségből, amelyről néha azt hisszük, hogy elmúlt, elhallgatott, pedig csak elvonult s ott él, ott fáj magát ostorozó szavakban a Dunántúl remetéjének, Berzsenyinek lelkében, ott sír a Kisfaludyak lantján, ott remeg a csekei nagy álmodozónak, Kölcseynek szívében. Szeretem ezt a költőt. Hosszú délutánokat töltöttem sírjánál, felejthetetlen órákat dolgozó szobájában. Vele, az ő szépművű szavait olvasva. Eltemetkeztem százszor álmatlan éjtszakáiba, próbáltam megérteni aszketikus elvonultságának remete-csendjét, sápadt arcának titkolt szenvedését, azt az életet, melynek tragikuma ott borongott félszeme komorságában, ott vergődött örökké vágyódó, de a vágyak teljesedésén sohasem örvendő nyugtalan lelkében. Életírói azt mondják, hogy sohasem szeretett igazán ; engem vívódó lelkének szomjas boldogságvágya arról győzött meg, hogy mélyebben, igazabban szeretett, semhogy ez a szerelem valaha is valóra válhatott volna. Ez volt az ő tragikuma s a mi nyereségünk! Szeméből könny hull, mikor önkínzó gyönyörűséggel gondol egy névre, de mikor vigaszt keresve elfordul önmagától s kinéz kúriája szépkilátású ablakán s látja, hogy a kanyargó Tisza partján napkeleti álmok kóborolnak, mikor tekintete végigfáj a magyar ugaron, mikor meglátja korának csenevész Ígéretét, akkor lelkét megfogja a magyar bánat. Akkor nem könnyek, hanem vércseppek hullanak szeméből s arra gondol, hogy kell egy magyar imádság, melyet egyformán imádkozhatunk összekulcsolt és ökölbe szorított kezekkel, mely felfelé tájékoztat, ha majd elrabolják tőlünk a világtájakat. Szívéből s tollából egyszerre ömlik ki a magyar bánat esdő, kérő, követelő kifejezése: Isten szánd meg a magyart. Ugy-e száz évvel ezelőtt rólunk írtál, ugy-e száz évvel ezelőtt nekünk Írtál, mert örök a magyar
