A Pécsi Magyar Királyi Állami Gróf Széchenyi István Gimnázium 1941-42. Tanévi Évkönyve
A mai és az örök Széchenyi
8 gyengeségére. „Évtizedekkel később visszaemlékezett arra, — meséli életrajzírója — hogyan toborzott vállalataihoz részvényeseket és adakozókat az arisztokraták körein kívül is. „Tudja ön — mondotta erről a hőskoráról egyik publicistájának, — mit tettem, hogy ezt, vagy azt a gazdag nyárspolgárt, ki pénzeszsákján ült, a hazafias vállalatok részére jelentékeny áldozatokra rávegyem? Órákig kószáltam a Váci-utcában, ahová ezek az urak déltájban sétálni jártak, s amint egyiküket megpillantottam, hozzája siettem, megráztam a kezét, s hogy minden ember lássa, karoníogtam és kértem, hogy egy negyedóráig sétálhassak vele. Erre az én emberem úgy elérzé- kenyült, hogy a negyed óra végén nemcsak egy vagy több ezer forintot nyertem tőle vállalatom számára, hanem egy lelkes terjesztőt is.“ Ellentétes jellemvonásokat halmoztunk egymásra s most azon tűnődünk, micsoda átfogóbb tipológiai egységekben, milyen általánosabb alkatlélektani kategóriákban egyenlíthetnek ki az ellentéteket, milyen jellemtani szintézisben oldhatnók fel az antité- ziseket. Aggályos és próbálkozó lélektani skatulyázás helyett Széchenyi ellentmondásos lényét most a klasszikus és a romantikus fogalompárral igyekszünk megfejteni. Ezt annál is inkább megtehetjük, mivel maga Széchenyi is a klasszika (illetve a klasszicizmus) és a romantika, (azaz a romanticizmus) korváltásának az évtizedeiben él, s mivel legnagyobb irodalmi alkotásai is elárulják ezt a szellemtörténeti, alkatlélektani és műformabeli kettősséget. Ezek szerint a törzsfogalmak szerint a klasszikus lelkiség ismertetőjegyei a tiszta fogalmiság, az elhatároltság és a mindenféle (fogalmi, műfaji, térbeli) határok tiszteletben tartása, a hiánytalan feloldódás mindabban, ami véges, de szépen megformált és világosan tagolt. A klasszikus ember harmonikusan tud beleilleszkedni a közösségi lét rangsorába, de távolságot von meg egyfelől önmaga és a világ, jnásfelől önmaga és a műve között. Ezzel szemben a romantikus ember a végtelenbe vesző vágyak, a határtalanság és alaktalanság áldozata. Társadalmi elhelyezkedése többnyire megliasonlott, fogalmai alakváltoztatók és folyékonyak, érzelmi életében egzaltált, illetve szélsőséges, életvezetése kiegyensúlyozatlan, műformájára pedig legjellemzőbb a formátlanság, vagy legalábbis a formabontás, a műfaji határok elmosódása. Ez a szellemtörténeti szemlélet felismerni vélte a sajátosan romantikus végzetet is az öngyilkosságban, az őrületben, vagy a megtérésben, az életforma megtalálásában, a lelki tisztulásban, a klasszikussá válásban. Tagadhatatlan, hogy Széchenyi egyénisége és életstílusa, végzete és életműve, műformája és stílusa a klasszikus és romantikus elemek állandó keveredését és emésztő feszültségét árulja el. Ha mindenáron osztozkodni akarnánk a két fogalmiságon és az egymással ellentétes hajlamokon, talán ilyenféle megkülönböztetéssel élhetnénk a legnagyobb magyar lelkialkatának és sorsának jellemzése közben: Széchenyi ösztönei és végzete szerint minden ízében romantikus ember, erkölcsi törekvésénél fogva, azaz megismerő és célkitűző világos- értelmének az eszményei szerint pedig klasszikus. Kapt fogalmaival tisztázva ezt a kettősséget: tapasztalati énje romantikus, intelligibilis egyénisége klasszikus. Életstílusán és vég
