A Pécsi Magyar Királyi Középiskolai Tanárképzőintézeti Gróf Széchenyi István Gyakorló Reáliskola 1933-34. Tanévi Értesítője

Széchenyi

4

Azok számára, akik Széchenyit ma nem találják elég korszerű olvasmánynak, idézzük egy-két igéjét. Emlékezzünk a szeretettől vezetett, de egész nemzeti erkölcsünket meztelenre vetkőztető kritikájára, s látni fogjuk, hogy korholó szavai, melyekkel a hiúságot, a fellobbanó szalmatüzet, önáltatást, irigységet, közrestséget és uralomvágyat illeti, olyan vétkeinkre mutatnak rá, melyek még ma is nyugtalanítják társadalmunk biztonságát. Minden szava szíven üt:

„Inkább kívánom, sűlyedjen el vérünk rövid vonaglás után semmiségbe, hogysem utóbb is, mint eddig s mint ma. egy magamagát emésztő, hiúságtól szétboncolt, féregrágta, magán segíteni és se halni, se élni nem tudó nyomorék vázként undorítsa el a közemberiség nagv családját.“

A délibáb kergető ábrándra, „ámításra, szemfényvesztésre“ adót kellene kivetni. „Mert nincs tagadás, hogy valahol több képzeleti tehetség, de egyszersmind több nyaoalygó képzelet is létezzék, mint magát szünetnélküli álmokban hintázni szerető Hunniában.“

Másik vétkünkről, a közismert szalmatűzről, ezt írja: „A magyarnak áltálján azt vetik szemére, hogy egyedül szalmatűzként lobban fel, cserfaként azonban sohasem ég. S nyúljunk kebleinkbe, nem így van-e? Bizony nem tagadhatjuk.“

További vétkeink a közrestség, irigység és viszály.

„A közrestség nem engedi, hogy a nagyobb rész oly tárgyak körül felvilágosítaná magát, amihez egy-két hónap, egy-két értekezés nem elég. hanem esztendei szorgalmas előmunkálás kell. '

„Mi magyarok tengünk hosszú századok óta, egy magában irigykedő, agyarkodó, már-már pusztulásra fajult méhraj.“

„A magyar magát senkinek alávetni nem engedi; mindenki vezér, úr akar lenni.“

És miután Széchenyi így sorra vette erkölcsi fogyatkozásainkat, felébredt benne a „tragikus életérzés“. Zaklatott idegpályáján végigfutott a nemzeti halál víziója. Nem a nemzet „nagyszerű halálának" közeledtét látta, hol az „ember millióinak szemében gyászkönny ül“, hanem minden dísz, szánakozás és hálaérzet nélküli kitöröltetésünkel a nagy természet virányibul“.

Széchenyi, mint minden történelmi ember, tragikus ember, aki, Spengler világszemléletével élve, tudja, hogy az egyén sorsát és a történelmet is, a „Veszélyek istene“ csinálja. Vétkeink felsorolásával önmaga ellen felidézte a történelem titokzatos erőit. Vállalta és szembenézett a sorssal, melyet maga hívott ki párviadalra. Gyűlölte az utópiákat, a valóságot kereste, kérdezte, mely naponként atestünkig ég, harca ..a magyar pokollal“ volt, szomorú tényekkel, melyek elől nem lehet utópiák mögé bújni. Tudta, hogy a harc rettenetes, de még ennél is iszonyúbb a sorvasztó béke; a fogyatkzások és vétkek, tehát negatívumok felsorolása után aktiv programúiként követeli, hogy tegyük és gyakoroljuk e bűnöknek épen az ellenkezőjét: a nemzeti Erényt. Mert mi tartja fenn az erős népeket a történelem színén? Történelmi erényeik.

Hogy mennyire az egyes ember belső, szubjektív megfordulásától, megtisztulásától várta ő sorsunk jobbrafordulását, jellegzetesen mutatja Széchenyinek egy 1828-ban kelt Andrássy György grófhoz írt levele. A hét évvel idősebb Széchenyi finom pszichológiával rajzolja meg a huszonnyolc éves Andrássy lelki portréját, majd az egyén éle