A Pécsi Állami Főreáliskola Értesítője az 1912-1913. tanévről
Iskolai tudósítások - F) A pécsi áll. főreáliskola tanulóinak 1911/12. tanévi aldunai tanulmányútja
51 ellátását, este 10 után beszálltunk hajónkba, melynek kabinjaiban csak a csipkedések iránt érzéketlen bőrű társaink találtak éjjeli nyugalmat, mi nehányan azonban szomorú harcot vívtunk a láthatatlan éjszakai rémekkel. Hajónk, mely az éjszakát a kikötőben töltötte, reggel 5 órakor hagyta el Belgrádot. Órákon át kevés a látnivaló ; csak Végszendrő várának érdekes tornyait tartják fotográfusaink megörökítésre méltónak. A lapos, mocsaras magyar partnak 10 óra után jutottunk a végére: megérkeztünk Báziásra, hol több intézet növendékei várták már hajónkat. A hajó elindulása után csakhamar ebédhez láttunk, hogy mire a szebb tájakhoz jutunk, a födélzeten zavartalanul élvezhessük a fenséges panorámát. Nagyszerű idő kedvezett utunknak, s így nyugodtan adhattuk át magunkat az egymást felváltó, egymást túlszárnyaló újabb benyomásoknak. Távcsövekkel, térképekkel, útleírásokkal jól fel voltunk szerelve, s így alkalmunk volt tanulóinkat a magyar technika dicsőséges alkotásának, az Alduna szabályozásnak minden részletéről a helyszínén behatóan tájékoztatni. Igaz, hogy némelyikük a két álmatlan éj visszahatásaként a kényelmes székeken végignyújtózkodva el-elbóbiskolt, a legtöbben azonban szorgalmasan jegyeztek, válogatták a lefényképezni érdemes részleteket. Meg- hatoltan szemléltük az egymással szemben levő Lászlóvár és Galambóc romjait; a pusztító munkát, mit az itt magukat befészkelt törökök műveltek, s amit most az ugyancsak innen kiinduló galambóci (=koIumbácsi) legyek, a bánáti állatok rémei, folytatnak vagyonúnkban. Mindkét partján hegyek közé szorulva, itt egyszerre összeszűkül az eddig tetszése szerint terpeszkedő folyam, s hamarosan belejutunk a zuhatagokba. Az itt véghezvitt munkálatokat megfigyelve, jutottunk el a Juc-zátonyig, mely hazánk legdélibb pontja. Majd a Széchenyi emléktábla figyelmeztet bennünket, hogy itt vagyunk az Alduna legszebb pontjánál, a világhírű Kazánszorosnál. Elnémul minden beszéd, minden magyarázgatás ; a szendergőket felverjük álmukból s az egéz utassereg megilletődve, gyönyörködve szemléli a természet eme páratlan ajándékát, mellyel az agyonreklámozott Rajnát össze sem lehet hasonlítani. Ott minden dombtetőn szobor, nemzeti emlékmű, palota, restaurált vár, minden fordúlónál egy kisebb-nagyobb város bukkan elénk, a folyó tele van hajókkal, a két part egymásután robogó vonatokkal; mindez hiányzik az Aldunán, hol az emberi kéz alkotásai eltörpülnek a természet mellett, melynek ura két kézzel szórta ide adományait. A Kazán panorámájával a mi kontinensünkön egy nagy folyó sem versenyezhet. Szeretnők megállítani, vagy legalább meglassítani a közömbösen tovasildó hajó járását, de az sietve halad át a Nagy- és Kiskazánon, elhagyja Traján tábláját s egy kis késéssel délután 4 órakor Or- sován partra szállít bennünket. Ismerve az orsovai szomorú szállóviszonyokat, már jóelőre biztosítottuk magunknak a honvédkaszárnya egy tágas termét, hol deákjaink 4*
