A Pécsi Állami Főreáliskola Értesítője az 1910-1911. tanévről
Holló Alajos: A művészi természetábrázolás fejlődése
40 Tény az, hogy a pompéji-i falféstményeken egyes alakok önmagukban rendkívül plasztikusak s bár nem lehet biztosan megállapítani, hogy a testrészeknek önárnyékát vagy az egész alakoknak a környezetre, pl. padlóra, falra, szomszéd alakokra vetett árnyékait tanulmányozták-e előbb, mégis magában az a körülmény, hogy nagyon kedvelték a nagy falterületek közepére festett térben lebegő alakokat építményeiken alkalmazni, továbbá, hogy vonaltávlati tudatlanságuk miatt a térbe tárgyakat és alakokat egységesen beilleszteni nem tudtak, kétségtelenné teszi, hogy sokkal későbben gondoltak arra, hogy a megvilágítás által keletkezett árnyékfoltok, az összes egymás mellett álló testeken szoros összefüggésben álló szerkezetet képeznek. A fejlődés tehát kétségtelenül itt is az egyes alakok ábrázolásáról tért át az összefüggő csoportok plasztikus ábrázolására. Hisz vannak emlékek, amelyeken éppúgy, mint a bonctan és perspektíva fejlődésénél láttuk, az egyes részletek meglepő korrektséggel vannak megoldva, de az egész szétesik ; az egyik alak jobbról, a másik élűiről van megvilágítva, majd az egyik alak plasztikus, a másik már nem, vagy ami árnyékban áll, plasztikusan van festve. Különösen a tájképi részletek bevonása világosan elárulja, hogy az alakok napfényben s a tájképi részek egész más irányú világítás mellett készültek s a képen csak össze vannak illesztve. A vetett árnyékok még a fejlettebb hellén korban is sablonosak, egyszerű parallel elhalványodó kis árnyékfoltok a földön vagy szomszédos alakon. Az határozottan látszik, hogy itt az árnyék csupán lényegtelen ráadás, amelyet fejből minden megfigyelés nélkül helyeztek oda. A görög kultúra fénykorában a festészet is fellendül s nagyobb kompozíciókon az egységes megvilágítás által igen természethű árnyékolás fejlődik ki. Az árnyék valóban a térbehelyezés eszközévé válik. A pompéji-i képeken már a reflex-fényekre, sőt a fénynek a színeket megtompító hatására is van példa. Ez azonban csak szórványos, éppúgy, mint az is, hogy amidőn divatossá lett ablakszerű kilátásokat, aranyos oszlopokat festeni díszítmény gyanánt a falra, ezeken már a bevilágító fénynek játékát a színes oszlopokon és ablaknyilásokon ragyogó, szinte plain-air-színekben tudják éreztetni. De éppúgy, mint a perspektíva terén tudatlanok voltak s a fénynek szinváltoztató hatását is inkább sejtették, mint sem tudták vagy általánosan alkalmazták volna. Az etruszkok festményein már biztosabb árnyékvetés mutatkozik. Ök is a reliefszerű árnyékolásból indulnak ki s később, midőn a fénypontokat s az izmokon a fényvonalakat jelezni kezdik, legtöbbször valami bronzszobor ragyogását érik el legfeljebb, de nem a nyugodt plasztikus hatást. Az ó-keresztény festészetben eleinte az antik művészet vívmányai visszacsendülnek, de csakhamar elvész ez is és mindössze a nyugati miniatűr-festésben akadunk nyomára ily irányú kutatásoknak. De ez is csak dekoratív művészet lévén, mint a Byzáncban s a középkorban Európa-
