A Pécsi Állami Főreáliskola Értesítője az 1910-1911. tanévről
Holló Alajos: A művészi természetábrázolás fejlődése
13 — biztos alkalmazásán és végződik azon idegmunkán, amely öntudatos akaratunk irányítása mellett kezünket helyes munkára készteti. Mindezen tevékenységben első és utolsó szerep a szemé, azé a csodálatos érzékszervé, amely összes képzeteink kialakulásában legerősebb támaszunk, amely az egész mindenségből legtöbbet hoz tudomásunkra. Azt az egész tevékenységet, mely az elképzelt vagy látott jelenségtől a megfestett képig vezet bennünket, majdnem kizárólag a látás útján végezzük. De micsoda látás által ? Végtelenül egyszerű volna a festés, ha ehhez a közönséges, mondjuk laikus vagy fejletlen látás elegendő lenne. Ez a látás azonban mit sem ér művészi szempontból. Ez a látás csupán arra szorítkozik, hogy a tárgyat észrevegyük, felismerjük, helyéről, nagyságáról és minden tulajdonságáról tájékozódást szerezhessünk, beleértve azok színének, formájának összehasonlítását is, de teljesen nélkülözi azon öntudatos megfigyelést, amely ezen tünemények ábrázolásához szükséges szigorú összefüggéseket a vonalak, színek, tónusok között felismerni, emlékezetben tartani képesít, mindenek felett pedig nélkülözi a térjelenségek vonalai, szín-és árnyfoltjai között fennálló szigorú törvényszerűséget, amely szerint a vonalak és foltok a festölapon is egymásmellé fognak helyezkedni. Ez a látás tehát, vagyis a művész szemével való meglátása a természetnek egy egészen más, erős szellemi munkát kívánó idegműködés, amelyet a veleszületett adományon kívül hosszas megfigyelés és tanulás által sajátíthatunk el. Még nincs pontosan kikutatva sem természettudományi, sem filozófiai alapon, hogy az ilyen tudatos szemléletre való képesség kizárólag velünk született adomány-e, vagy megtanulható tudás, mert az ilyen látásra nemcsak azok képesek, akik gyakorlatilag is foglalkoznak festéssel, hanem azok is, akiknek természetlátása oly fejlett, hogy szinte elméleti festőknek tekinthetők, dacára, hogy egyetlen egy vonással sem tudják ennek maradandó jelét adni. Igen sok ügyeskezű ember van, aki egyáltalán nem művész, több tán mint művészlelkületű és érzékű ember, aki nem tudja megfesteni, amit egészen helyesen lát. De bármily gazdag legyen is természettől fogva valakinek a forma- és színérzéke, egész tudomány szükséges ahhoz, hogy látásunkat kiképezzük s a látottak megrögzítéséhez szükséges gyakorlottságot megszerezzük. Nem abban a banális értelemben gondoljuk azt, hogy elvégre aki festőművész akar lenni, annak meg kell tanulni a festőmesterséget és a látás tudományát, hanem úgy, hogy a már megszokott iskolává lett látás tudományán túl az eddigiek alapján új látási problémákat kell megtalálni s ezáltal előadásunkat egyénivé, újjá, eredetivé tenni. Ki fogjuk mutatni, hogy minden korszak úttörő tehetségei épen.e téren hatalmas készültségük révén tudtak új eszközöket, új kifejezési módokat találni a természet mind szélesebb területeinek és eddig rejtett szépségeinek visszaadásához. Elérkeztünk tehát az alkotásnak egy, a szellemi, érzelmi, bensőnktől független másik műveletéhez: az előadáshoz. Mint láttuk, ez két részre
