A Pécsi Állami Főreáliskola Értesítője az 1908-1909. tanévről
Arnhold Nándor: Múzeum és tanulóifjúság
6 tökéletességével dicsekedhetnék. Nagyon indokolt ennélfogva a kérdés: vájjon ilyen másodrendű múzeum is képes-e amazok hivatását egész terjedelmében betölteni s ha nem, mennyiben lehet mégis a közjónak előmozdítója? Könnyű belátni, hogy a vidéki kisebb múzeumok anyaguk szükebb, hézagosabb és értékes tárgyakban szegényebb volta, továbbá a velük kapcsolatos intézmények elégtelensége vagy épen teljes hiánya miatt nem képesek a tudomány és művészet előbbrevitelében ama nagy intézményekkel lépést tartani, habár bizonyos fokig és körben ezen irányban is becses szolgálatot tehetnek. A városban és vidékén előforduló gyűjtésre és feldolgozásra érdemes tárgyak felkutatásával, megőrzésével és ismertetésével tudományra, művészetre és iparművészeire is gyümölcsöző olyan részletmunkát végezhetnek, amelyre elsősorban ők hivatvák. Mégis voltaképeni hivatásuk másban keresendő. Radisics Jenő, az „Iparművészeti Múzeum“ kiváló igazgatója, a vidéki múzeumok rendeltetéséről elmélkedvén, igy okoskodik: „tudománnyal, amely legalább bizonyos fokig az országnak a maga egészében nem használ, nem érdemes foglalkozni, amikor annyi a teendő a nemzeti kultúra terén és a nemzeti eszme érdekében, mint nálunk. Minden tényező munkálkodásából kell, hogy az országra is hárámoljék valamelyes előny az abstrakt tudomány fejlesztésén felül. Ennélfogva a múzeumoktól is produktív természetű tevékenységet kell követelnünk, nem pedig elvont tudományosságot. Vagyis keresni kell a módot arra, hogy a múzeumok a nemzeti élet mozgásába belekapcsolódjanak. Hogyan ? Azt a helyi viszonyok mérlegelésével esetről-esetre kell meghatározni.“ Általánosságban pedig az az erős meggyőződése, hogy: „a vidéki múzeumok ipar- művészeti vonatkozásainak az eddiginél sokkal fokozottab mértékben leendő fejlesztése volna a helyes szempont.“* Részletesebben fejtegeti e thérnát egy másik szakemberünk: Balogh Bertalan. Szerinte ma, amikor a külföld és nemzetiségeink mind hevesebben támadnak, „nagy szükség volna arra, hogy a művelt világ előtt tettekben és eredményekben bizonyítsuk, hogy van saját külön kultúránk, hogy önálló és eredeti alkotásokra képesek vagyunk“; akkor a külföld se tekintene többé Ausztria tartományának. „A világ egészen másként ítélne meg bennünket, mint most, ha látná, hogy új színekkel, új formákkal és új vonalakkal tettük gazdagabbá az emberiséget, mint megítélt Milanóban, ahol magyaros iparművészeti kiállításunk láttára a magyar alkotó erőnek, bár ökölbeszorított kézzel, mégis tapsolt Európa.** Ez a két szó: magyar stílus, ismertebbé tenné nemzetünket ezer és ezer közjogi filippikánál. Már benne volnánk, még pedig előkelő helyen, a kulturhistóriában . . .“ „ Volnának bámulóink, — és ez is haszon volna idegenforgalmunkra. Volna iparunk és pedig exportképes iparunk, mint ahogy van Chinának és Japánországnak. Miért? Mert iparában * Múzeumi és Könyvtári Értesítő 1909. évi I. füzet. ** Az 1906. évi milánói nemzetközi kiállításon,
