A Pécsi Állami Főreáliskola Értesítője az 1908-1909. tanévről

† Dr. Szegedy Rezső: Emlékezés Révai Sándor dr., tanárról

Révai Sándor dr. tanár.

f 1909. április 29.

Und was der ganzen Menschheit zugeteilt ist,

Will ich in meinem innern Selbst geniessen,

Mit meinem Geist das Höchst’ und Tiefste greifen,

Ihr Wohl und Weh auf meinem Busen häufen,

Und so mein eigen Selbst zu ihrem Selbst erweitern Und wie sie selbst, am End auch ich zerscheitern.*

(Goethe „Faust“ I.)

z egész emberiség sorsát, minden örömét és fájdalmát a saját énjében átélni, hogy az egyénben, mint inikrokosmosban tükröződjék az emberiségnek, mint makrokosmosnak lelki élete — az a vágy, mely égeti Faust lelkét.

Faust sóvárgásának ezen klasszikus kifejezése idéződött fel emlékezetemben, valahányszor pihenő napjainkon a kollegiális szeretet a tanácskozmányi terembe vezetett bennünket s ott kartársunk, ki immár örökre elnémult — felmelegedett, közlékennyé vált s saját élményeiről oly közvetlenséggel beszélt.

Örömmel hallgattuk, mert rendkívül fogékony, gazdag, tartalmas, mélyen érző lélek sajátos egyéniséggel szólt abból a törékeny testből; szinte féltünk, hogy ereje áttöri a gyenge korlátot, mely a földi élethez köti; s végül már aggódtunk, hogy e tüzes lélek saját lángjában emésztődik el.

Nem említhetett egyikünk sem bánatot, mely nem jelentkezett volna az ő életében is; nem dicsekedhetett egyikünk sem örömmel, melyben vagy melyhez hasonlóban neki nem lett volna osztályrésze; csakhogy ő mindent fokozott mértékben érzett át.

A törékeny test apai öröksége; sors, mely ellen a legerősebb akarat is eredménytelenül veszi fel a küzdelmet, s melyet a nemes lélek magasztos rezignációjával kell viselnünk. Az árvaság fájdalma már a 2 éves gyermekre nehezedik. De ezen fájdalom mellett nincsen az a gyermeki ártatlan öröm, melyre saját gyermekkorából nem emlékezhetett volna. — A jó eszű fiút tanulmányokra adják. Mint gimnáziumi tanuló mohósággal fogad leikébe mindent, nagy eszmét és apróságot egyaránt, s mindezt sajátos egyéni appercep- cióval teszi nemcsak erős emlékezetének, de egyúttal kedélyének is sajátjává.

* S mi az emberiét ősi osztályrésze,

Benső valómban élni akarom;

Lelkemmel mélyét és csúcsát elérni,

Szívemre búját, örömét tetézni.

S valómat így tágítva az övére,

Mint ő maga, rommá zúzódni végre,