A Pécsi Állami Főreáliskola Értesítője az 1906-1907. tanévről
Vende Ernő: A szavalás művészete
80 A művészi mérséklet. A művészi természetesség. szerepel a közönség előtt és mint ilyen sohasem azonosíthatja magát teljesen sem a költő müvével, sem a mű alakjaival. A helyzetekbe, jellemekbe, légállapotokba való tökéletes beleolvadás a színész dolga, míg a szavaiénak sohasem szabad elfelednie, „hogy amit ö elmond, az csak utángondolás, utánézés, s így soha oly intensiv nem lehet, mint amilyen az a költőnél a költés pillanatában volt, vagy a hősnél lehetett volna.“ A szavalásnak „egy általános szabálya van: soha a teljes beleélés; mindig erős mérséklet“.* A szavalásnak ezt a követelményét nem könnyű megtartani, mert hiszen másrészt azt mondtuk, hogy a festendő helyzetbe mindig bele kell magunkat képzelnünk, a tartalmat teljesen át kell éreznünk, ha a műnek hű és igaz kifejezői akarunk lenni. A szavalásnak fenti követelményét csak úgy érheti el a szavaló, ha a legnagyobb belemélyedés mellett sem engedi magát soha a tárgytól és érzelemtől elragadtatni, hanem mindig csak a művészi mérséklet által vezetteti magát; mert épen „a tárgytól megindultnak látszani, de belsőleg mégis a tárgyon uralkodni“, ez az a képesség, amit a szavaiénak el kell érnie, ha jó előadó akar lenni. Törekedjék még e művészi mérsékletet a természetességgel egyesíteni ; e kettő társulásában rejlik a művészi hatás titka. A „természetes“ alatt azonban itt nem a „közönségest“ értjük, hanem a természetesnek és szépnek egyesüléséből eredő, megnemesített művészi természetest. Mert a szóbeli előadó művészetre is áll az az elv, amit Arany János a költészetre és általában a művészetre felállított: „Nem a való hát: annak égi mássá Lesz, mitől függ az ének varázsa.“ Nem lehetne bölcsebb és ideillőbb szavakkal befejezni fejtegetéseinket, mint ha Arany Jánosnak fent idézett szavai mellé ideiktatjuk a világirodalom legkiválóbb szellemének és az emberi lélek legnagyobb ismerőjének, Shaksperenek, a szóbeli előadás művészetéről való örökérvényű elveit. A költő Hamletnek, a dán királyfinak, szájába adja nézeteit, aki a harmadik felvonás második jelenetében mondja el azokat a színészeknek. „Szavald a beszédet, kérlek, amint én ejtém előtted: lebegve a nyelven, mert ha oly teli szájjal mondod, mint sok színész, akár a város dobosa kiáltná ki verseimet. Ne is fűrészeld nagyon a levegőt kezeddel, hanem jártasd egészen finomul, mert a szenvedély valódi zuhataga, szélvésze s mondhatnám forgószele közepette is bizonyos mérsékletre * Szitnyai.
