A Pécsi Állami Főreáliskola Értesítője az 1906-1907. tanévről
Vende Ernő: A szavalás művészete
8 A szavaló és a költő Mi szükséges a szavaláshoz ? Költészet már abban az időben is volt, mikor még az emberek írni, olvasni nem tudtak; amikor a költői műveket énekelték, előadták. Irodalmunk fejlődésének első korszakaiban regőseink, hegedőseink, lantosaink maguk is hegedő vagy lant kísérete mellett adták elő költeményeiket. Az írott költészet, mint az irótt beszéd is, már egy későbbi, a műveltségben előrehaladottabb kornak eredménye. Amikor tehát a verset szavaljuk, vagyis hallhatóvá tesszük, tulajdonképen eredeti rendeltetésének adjuk vissza a költészetet. Egy szép költemény gondolatban, szemmel olvasva is bizonyára szép, de csak a hallhatóvá lett költemény képes bennünket igazán elragadni, csak az élőszó művészetének van meg az a varázsa, hogy lelkűnkben valóban azokat az érzelmeket ébressze fel, amelyeket a költő bennünk kelteni akart. A szavaló nem teremtő művész. A teremtés munkáját elvégezte maga a költő. Az előadónak úgyszólván csak utána kell gondolnia, utána kell éreznie, híven kell tolmácsolnia a költő gondolatait és érzelmeit. De ez nem olyan könnyű feladat, mint az első pillanatra látszik. Mert, hogy a szavaló a költőnek érzelmeit híven kifejezni tudja, első sorban szükséges, hogy magában a szavalóban is meglegyen valami a költőből, hogy mindazt átérezhesse, ami annak lelkét műve megírásánál ihlette, gondolatait és érzelmeit sugallta. Azért a szavaláshoz a csengő hang és szép kiejtés korántsem elégségesek. Mélyen érző lélek, gazdag kedély, élénk képzelőtehetség, a szép iránt való fogékonyság és a költészet lelkes szeretete első sorban azok a kellékek, melyekkel a szavaiénak bírnia kell. Ezek nélkül a legszebb hanganyaggal is — lehet valaki a szavalásban középszerű műkedvelő, aki külső hatást esetleg elérhet, de jó szavaló sohasem. Az előadónak ugyanis magának kell először a költeményt tökéletesen megérteni, ha azt híven kifejezni akarja; tehát teljesen bele kell mélyednie a mű tanulmányozásába; ez pedig csak úgy lehetséges, ha lelkesedik a költészetért és szeretettel foglalkozik nagy költőink alkotásaival. Ez a lelkesedés fogja neki aztán megadni az erőt és kitartást, hogy az előadandó munkával behatóan foglalkozzék, hogy annak érzelmi és gondolati tartalmát teljesen magáévá tehesse és hogy a műnek költői, nyelvi és minden egyéb látható és elrejtett szépségeit megtalálni és kifejezni képes legyen. Mert — azt mondja Alfred de Musset — „minden
