A Pécsi Állami Főreáliskola Értesítője az 1906-1907. tanévről
Vende Ernő: A szavalás művészete
79 A lelkesedés, a nagy hevületek perceiben a gestus is fölfelé irányul, míg a lelki levertségben a taglejtés is lefelé tendál. Ha haragra gyulladok, sértek valakit, akkor gestusom is nekilendül, előretör. Ha undorodást akarunk kifejezni, karunkat, a jobbot vagy a balt igen lágy mozdulattal arcunk elé emeljük és innen kifelé fordított tenyérrel ama személy vagy tárgy felé visszük, mely bennünk azt az érzelmet kelti, arcunkat pedig ellenkező irányba fordítjuk. — Aki parancsol, magasan gestikulál. Ha a szerelem erejét akarom kifejezni, természetes, hogy az érzés hevében kezem a szívem felé siet. Általában az enyhe, derült, kellemes indulatok perczeiben mozdulataink is a lehető legsímábbak. Mikor a lélek elmerül magába, mikor okoskodunk, tervezgetünk, akkor legjobb, ha semmit sem gestikulálunk. Az összes lélekállapotoknak megtelő gestusokat előszámlálni lehetetlen, de czéltalan is volna: az igaz átérzés megteremti, magával hozza a hű taglejtést is Mielőtt még a taglejtésről szóló fejtegetésünket befejeznék, nyomatékosan kell figyelmeztetnünk a szavalót arra, hogy bár a szavalás megengedi a gestust, de csak akkor, amikor azt az előadás természetessége; hűsége és igazsága megkívánják; tehát a szavaidnak a taglejtést csak a legnagyobb mérséklettel szabad használnia és soha semmiféle alkalommal nem élhet vele olyan mértékben, mint a színész. És miután a szavaló nemcsak ebben, de sok más esetben is túlmegy a szavalás művészete keretének határán, nem tartjuk fölöslegesnek, ha e helyütt megállapítjuk a különbséget a szavaló és a színész között. „A dráma a cselekvő élet képe.“ A színpadon élő személyek beszélnek és cselekszenek. A színész a színpadon tehát cselekvő személy, még pedig teljesen az a személy, amelyet ábrázol. A jó színésznek az a törekvése, hogy magát minél teljesebben beleélje annak a drámai alaknak a jellemébe, amelyet játszik, hogy tökéletesen azzá váljék, akit ábrázol és a közönség benne — a színpadon — ne a színészt, hanem csak az általa ábrázolt alakot lássa. A színész célja tehát a közönséget teljes csalódásba ringatni. Hogy ezt az illúziót tökéletessé tegye, a belső lélektani alakításon kívül még külső eszközöket is használ, amennyiben az arcát is az életkornak, jellemnek stb. megfelelőleg kifesti „masquirozza“ és a szerepének megfelelő ruhában vagy jelmezben is lép fel. A színésznek célja eszerint a közvetlen valószerüségre való törekvés, aminek elérésére a művészet határain belől szabadon választhatja az eszközöket. A szavaló rendesen fekete ruhában lép az emelvényre és megnevezi a költemény cimét és szerzőjét. Evvel már előre is jelzi, hogy ő nem a költeményben szereplő egyik vagy másik személy képében lép fel, hanem egyszerűen csak a költő müvének tolmácsolója akar lenni. Célja az, hogy — amint már máshol kifejtettük, — a mű gondolati és érzelmi tartalmának hű, művészi kifejezése által a hallgatókat gyönyörködtesse. A szavaló tehát csak mint egy idegen költői termék előadója Az érzelmek gestus ai. • A szavaló és a színész. •
