A Pécsi Állami Főreáliskola Értesítője az 1906-1907. tanévről
Vende Ernő: A szavalás művészete
77 lataink mindig bizonyos reflexmozgásokkal fejeződnek ki külsőnkön is, amelyekről magukra az indulatokra is rá lehet ismerni. Ha pedig a taglejtés nem egyéb, mint reflexmozgás, akkor az természetes is, és ha azokat, mint ilyeneket erőszakosan elnyomjuk, vétünk az előadás igazsága ellen. Idáig a taglejtést lélektani szempontból magyaráztuk. Nézzük most, mit értünk taglejtés alatt az előadó művészetben. Taglejtés alatt az előadó művészetben azon test-, különösen kézmozdulatokat értjük, amelyekkel a szóbeli előadást kisérjük, hogy a gondolatot, lélekállapotot kifejezőbbé, élénkebbé tegyük. Luigi Rasi szerint „a gestus az a mozdulat, melyet testünkkel végzünk, hogy kifejezzük gondolatunkat.“ A taglejtés tehát kísérője a beszédnek és mindig tökéletes harmóniában keli lennie az érzelemmel és gondolattal, mely létrehozta. Ugyanezt a nézetet fejezi ki a hires drámairó, dramaturg és Shakspere-recitátor Qenée Rudolf „Der deklamatorische Vortrag“ című értekezésében. — Hogy a gestus (a szavalásban) meg van-e engedve, az egyrészt az előadandó mű jellemétől, másrészt a hallgatóságtól függ. Minél nagyobb a tér és a hallgatók száma, annál inkább megengedhető, hogy a szavaló tisztán hangbeli eszközeit még az arcjáték és a taglejtés segélyével erősítse.* „De a gestusok mindig csak ott jelentkezhetnek, ahol azok maguktól, minden előzetes szándék és megfontolás nélkül a szavakhoz csatolódnak; ahol azt mondhatjuk: ha én ezt a költőtől ecsetelt eseményt magam éltem volna át és azt a magam belső világából mint átéltet beszélném el — minden művészi hatás szándéka nélkül — akkor fejem, kezem, karjaim az elbeszélésnél a legnagyobb valószínűség szerint ilyen módon mozognának.“ Épen ebben a tekintetben vétenek legtöbbet szavalóink, akik nem lévén tisztában a gestus természetével, legtöbbször ott használnak taglejtést, ahol az vagy nem az érzelemből folyik, vagy ahol az általában nem is szükséges. Így ha az előadó pl. azt szavalja: „Völgyben ül a gyáva kor,“ lefelé mutat; ha pedig azt mondja: „Itt van a bérc s omladék fölötte,“ — akkor fölfelé gestikulál, pedig itt egyáltalán nincs helye a gestusnak. Egyik-másik szávaion meglátszik, hogy a taglejtést betanulta és vigyáz, hogy jól is alkalmazza, de rendesen vagy elkésik vele, vagy előbb végzi mint kellene, amivel aztán nevetségessé teszi magát. Van olyan is, aki minden mondatnál neki lendíti a karját, vagy ízléstelenül ide-oda hadonáz a kezeivel. Ezek mind nagy hibák, amelyek a máskülönben jó szóbeli előadás hatását is elrontják. A tagi ejtés az előadó művészetben. A helytelen taglejtés. * Genée tehát megengedi a gestust, de más okból. Mi a mi szempontunkat — a természetesség és igazság alapját — helyesebbnek tartjuk.
