A Pécsi Állami Főreáliskola Értesítője az 1906-1907. tanévről

Vende Ernő: A szavalás művészete

59

önkénytelenül felmerült az a gondolata hangolja, hogy a mocsoktalan név a tömegnél csak „hitvány érdem“. A harmadikban elvesztett gyermekkori hitét sóhajtja vissza a költő. A refrén őszinte fájdalommal vegyült mély érzéssel mondandó, erősen hangsúlyozva az „imádkozzál“ szót. A negyedik és ötödikben az ember földi sorsát, a társadalom igazságtalanságát és nyomorúságát fösti. Az elkeseredés és a harag erősebb hangjai csendülnek meg az előadásban, de a refrénben bizonyos biztató, az elcsüggedéstől megóvó, bátorító hangnak kell lenni. Az utolsóelőtti strófában a költő saját korának vigasztalan, kétségbeejtő viszonyait tolmácsolva, végtelen fájdalmát a bibliai idézettel igyekszik lecsendesíteni. A refrénben a költő megnyugtató szavain meg kell érez- niink lelke mély megrendülését. Az utolsó versszak hangja biztató, hitet és reményt ébresztő; a refrén mély szeretet és gyöngédségtől áthatott.

Egészen más hangulatú a következő költemény:

Csokonai.

Egy kálomista pap s Csokonai Egymásnak voltak jó barátai.

Kilódul egyszer Debreczenből S a jó barát előtt megáll,

S: „lhatnám, pajtás!“ igy kiált föl Csokonai Vitéz Mihály.

„No ha ihatnál, hát majd ihatol,

Akad még bor számodra valahol,

Ha máshol nem, tehát pínczémben;

Ottan nem egy hordó bor áll,“

Szólott a pap, s leballag véle Csokonai Vitéz Mihály.

„Ihol ni ucczu!“ fölkiált a pap,

A mint egy hordóból dugaszt kikap;

„Szaladj, csapért! Ott fönn felejtém;

Szaladj, öcsém, de meg ne állj!“

És fölrohan ló halálában Csokonai Vitéz Mihály.

A likra tette tenyerét a pap;

Csak vár, csak vár, hogy jön talán a csap.

S a csap nem jött, és a pap morgott:

„De mi az ördögöt csinál,

Hol a pokolba marad az a Csokonai Vitéz Mihály ?“

Tovább nem győzte várni a csapot,

Ott hagyta a hordót, (a bor kifolyt,)

Fölmén a pinczéből a házba,

De ott fönn senkit nem talál.

Csak késő este érkezett meg Csokonai Vitéz Mihály.