A Pécsi Állami Főreáliskola Értesítője az 1906-1907. tanévről

Ünnepi beszéd, a Rákóczy-ünnepélyen mondotta: Császár Gyula, tanár

4

a kapzsi katona; leveszi a tűzhelyről az ételt; még a beteg alól is kirántja a párnát. Panaszra meg hiába megy, mert a német hivatalnok szavát nem érti meg.

Szörnyű évek lehettek ezek!. . . nemzetünk életfájára a fejszét akkor tették rá, mikor a hosszú másfél százados harc alatt már csaknem összeros- kadt. . . . Rákóczyja még ekkor nem volt a nemzetnek. Mint őmaga írja, 12 éves korában elszakították anyjától és idegenbe vitték, hogy még magyar nevét is elfelejtse, melyet kitett cégérnek tekintettek a „rebellis“ magyarok előtt. Csak mint felnőtt jöhetett vissza sárospataki jószágára, hol nemes barátságot kötött gróf Bercsényi Miklós főispánnal. Bercsényi feltárta előtte a nemzet sebeit és Rákóczy nagy lelkében feltámadt az önfeláldozás gondolata. De elárulják, s abba a börtönbe kerül, honnan nagyatyjának is csak egy útja volt: a vérpad. De a barátság önfeláldozása, s hitvesének hűsége innen kimenti és Lengyelországba fut, honnan kikiáltja a világnak, hogy igazunk van: „Recrudescunt vulnera!“ — és fegyverre szólítja nemzetét.

Ami ezután következett, a csaták legszebb költészete volt. „Pro libertate!“ — „a szabadságért!“ — amint megértette ezt a kuruc szive, megértette a karja, kardja és paripája, s rohantak oda, honnan csak oly kevésnek volt visszatérés: a halálba.

S mi lett a vég? Mikor kiszáradt csontjaink közül az erő, letepertek bennünket ... A majthényi síkon még egyszer felzokogott a tárogató, azután összetörött, s leraktuk a fegyvert. Véres, tüzes naplenyugvás lehetett; süvöltött a szél Késmárk felett . . .

Ezután a szatmári békében az udvar a múlton okulva mégis kodifikál- tatta szabadságainkat. Rákóczynak és kurucainak pedig amnesztiát adott. De Rákóczy és közeli barátai ezt el nem fogadták, mert garanciát érette nem láttak és kibujdostak. Vezérlő fejedelmünk, az ország leggazdagabb embere, a német birodalom hercege, a török szultán alamizsnása lett, csakhogy hű maradhasson a nemzetnek tőle kimondott függetlenségi elvéhez. Látnia kellett azt is, hogy 1715-ben egy hazaáruló t.-cikk őt, Bercsényit és a velük tartókat a király és haza ellenségeinek és a szabadság felforgatóinak nyilvánította. Rákóczy ezután még sokáig élt. Mint sírirata mondja: „a nyugalmat, melyet életében hiába keresett, megtalálta a sírban és az Urban 1735. április 8-ikán“.

Azóta csaknem kétszáz esztendő telt el. Nagy nevénekhirét, dicsőségét szétvitte az idő, és a világ igazat adott azon szavainak, hogy egyedül a szabadságszeretet és nemzetének az idegen járom alól való felmentése volt irányítója minden tettének.

S most, midőn egy szebb jövő fénye kezd felderülni a nemzet egén, megfújta Klió harsonáját és lábra keltek a bujdosó kurucok koporsói: Rákóczy a legjobb anyával és a legvitézebb kurucokkal közénk visszatért.

Ünnepel az ország, mintha feltámadás napja volna; ünnepel az eszme: „vértanuság nélkül nincs feltámadás“; ünnepel nemzetünk gondviselő Géniusza, mert van remény annak a nemzetnek jövőjében, mely nagy fiai iránt ily hálás és érettük így lelkesedni tud!