A Pécsi Állami Főreáliskola Értesítője az 1906-1907. tanévről

Vende Ernő: A szavalás művészete

20

Bajza : a

kiejtésről.

A helytelen kiejtés okai.

A kiejtés és az iskola.

Kiejtésbei

hibák.

kés fellázad, ha előtte érthetetlen, összefüggés nélküli dolgokat fecsegnek. Rossz játékot eltűrünk hazafiságból, érthetetlent nem.“ Majd másutt így szól: „Nincsen gonoszabb hiba a színen, mint rosszul szólani. A jó beszéd alapja minden jó játéknak. A magyar nyelv, ha szép, mesterké- letlenül az; itt nem kell szótagokat elnyelni, összerántani, mint a németben ; itt minden szótag megkívánja a kimondást, de azért nem következik, hogy a beszéd lassú és vontatott legyen. Folyamatos lehet a magyar beszéd, de nem habart; itt is két hiba között fekszik az erény.“

Bajza a magyar kiejtésre vonatkozólag a következő tanácsot adja az előadónak: „A tiszta magyar kiejtési ideálhoz igyekezzék minden színész közelíteni s akkor leszen a kiejtésben is nem mindennapi, hanem művész“.

A szavaiénak tehát első kötelessége, hogy megtanulja az irodalmi nyelvnek tiszta, magyaros kiejtését. Kiváló előadó csak kevés ember lehet, de a nyelvet szépen, helyesen és tisztán kiejteni és beszélni mindenki megtanulhatja, feltéve, hogy szervi hibája nincs, mert a hibás kiejtésnek oka többnyire a rossz szokás, kényelem és főként a nemtörődömség.

Pedig a mi nyelvünk, mint Vörösmarty is mondja, egyike azoknak az európai nyelveknek, melyeknek a kiejtése a legegyszerűbb és legvilágosabb. A magyarban nincs hangösszevonás, sem szótag- elnyelés, sem mássalhangzó torlódás, sem orrhang; magánhangzóink mind egyszerűek, a szóhangsúly is állandó; és mégis mennyi szóhadarást, szótagelnyelést, idegenszerűséget stb. hallunk színpadjainkon, a szónoki emelvényeken és a hangversenyeken! Középiskoláink önképzőköreiben is 10—20 szavaló közül alig találunk egy-kettőt, aki az irodalmi nyelvet tisztán ejtené ki. A tájszólásnak azokat a kiejtésbeli sajátságait, melyek vidékenként a művelt emberek beszédében állandóan szerepelnek, az önképzőkörökben is megtűrjük úgy, hogy a szavalatokban vidékenkint más-más kiejtési árnyalatot nyer egy-egy költői inü. Pedig épen az önképzőkörök vezető tanárainak van alkalmuk arra, hogy az ifjúságot a szép és tiszta kiejtésre szoktassák és elvezessék annak a „tiszta magyar kiejtésnek az ideáljához“, melyet Bajza a művészi előadás első követelményének tart. Már az iskolában kell az ifjúsággal a nyelvi szépet a helyes kiejtésben megismertetni.

Az ismert tájszólásokon kívül a leggyakrabban hallható kiejtésbeli hibák közé tartozik a kemény és lágy mássalhangzóknak (p, t, k — b, d, g) felcserélése, különösen Pozsony, Sopron és általában a német nemzetiségektől lakott vidékeken; míg a felvidéken pl. a Szepességben is avval a hibával találkozunk, hogy a hosszú vagyis kettős mássalhangzókat általában egyszerűen, azaz röviden ejtik: „annak,“ „arra,“ „vette,“ „koppan“ helyett: „anak,“ „ara,“ „vete,“ kopan-t“ mondanak. Ugyancsak gyakran hallani a nyílt és zárt „e“-nek fölcserélését, ami sok ér-