A Pécsi Állami Főreáliskola Értesítője az 1902-1903. tanévről
dr. Szegedy Rezső: Erzsébet királyné emlékezete
8 — Ezen szavakkal jellemzi Vörösmarty Mihály a kis gyermek halálát, ki még nem ismerte az élet göröngyös utait, a kebel égető szenvedélyeit, a bűn mocsokját. Múlása könnyű volt és tiszta, mint az égbe visszaröppenő sugáré, a nagy királynénak is, és mennyivel magasztosabb, ha e lélek az élet ezer baja, a legsúlyosabb megpróbáltatások közt is megtartotta e tisztaságot, ha nemessége nem a veszteglés folytán maradt meg, hanem tettekben, nehéz küzdelmekben ragyogtatta fényét. Lelke csak lerázta magáról e föld porát s fellszállt a szenvedések honából az örökkévalóság dicső honába, honnan az Úr jobbja felől letekint árván maradt népére s áldást esd a nemzetre, melynek egész földi életét szentelte. A nemzet ajkán pedig megújul a panasz, valahányszor dicső nevének emléknapjára virradunk. Szobrokat emelünk, hogy ércben lássuk megörökítve a magasztos alakot, mely íme már nem járhat köztünk, s himnuszokat zengünk róla, hogy visszavarázsoljuk áldásos szellemét. És ezen áldásos szellem köztünk maradt. Mi pedig hódolunk neki, mert ez tanít bennünket tisztelni az erényt, a lélek nemességét, történetünk nagyjait; ez tanít, hogyan kell munkásságunkat és teljes erőnket a hazának és királynak szentelni. Ezen hódolat kifejezésével igyekszik a nemzet enyhíteni dicső, nagy és legalkotmányosabb uralkodójának fájdalmát. A mi vigaszunk pedig az eszme, mellyel Arany János bíztatólag enyhítette a nemzet fájdalmát, mikor a legnagyobb magyar elhunytát siratta: „Nem hal meg1 az, ki milliókra költi Dús élte kincsét, ámbár napja múl, Hanem lerázva, a mi benne földi, Egy éltető eszmévé finomul, Mely fennmarad s nőttön nő tiszta fénye, A mint időben, térben távozik, Melyhez tekint fel az utód erénye : Óhajt, remél, hisz és imádkozik.“
