A Pécsi Állami Főreáliskola Értesítője az 1902-1903. tanévről
dr. Szegedy Rezső: Erzsébet királyné emlékezete
6 Midőn végre a nemzet 1867-ben Mátyás templomában Szent István koronájával díszíti az uralkodó felséges homlokát, s a király esküvel ígéri a magyar alkotmány megtartását, akkor érzi a nemzet, hogy mindezen vívmányokban az oroszlánrész Erzsébet királynét illeti; a felséges asszony szeme örömkönnyektől ragyog, mert látja, hogy teljesítette a hivatást, melyet az ég kegyelme bízott reá, s a király érzi, hogy a magyar nemzet szeretetében oly támaszt nyert, melyre bármily vész idején is bizton számíthat. Ezen időtől kezdve nincs a nemzet szívében érzés, melyet a nagy királyné népével meg nem osztana, nincs történetünkben esemény, melynek kegyeletét, magasztosságát és fényét részvételével ne emelné. Velünk érzett, ha visszatekintett múltúnkra, velünk érzett, ha figyelemmel kisérte a jelen alakulását. Kegyelettel emlékeztünk a kiegyezés után is mindenkor dicső, de gyászos végű szabadságharcunkról; még ezen kegyeletünkben is osztozott, mikor a múlt viszályaira a feledés fátyolát borította s a nemzettől felajánlott koronázási ajándékot a szabadságharcban elárvultak felsegélyezésére fordította. A kiegyezéssel megnyílt ugyan előttünk a modern kultúrái haladás útja, de ez nem tudta feledtetni velünk ősi dicsőségünk fényét, mikor a királyi udvar még magyar volt; ezért a nemzet másik koronázási ajándékát, a gödöllői várkastélyt és uradalmat elfogadja a királyné s kedvelt tartózkodó helyévé teszi; évente hosszabb ideig ott időzik a királyi pár s magyar környezetével visszavarázsolja Nagy Lajos és Corvin Mátyás dicső korszakát. Résztvett gyászunkban, mikor az önzetlenség és polgári nagyság mintaképe, a haza bölcse, a kiegyezés megteremtője, örök nyugalomra hajtotta szemeit; a királyné ekkor enged szíve legőszintébb sugallatának, felkeresi a puritán polgár ravatalát, ott buzgó imát mond a sorsüldözte nemzet boldogságáért s szívből fakadt könnyekkel áztatja a nagy férfiú koporsóját. Majd midőn 1879-ben a Tisza vad árjai lerázzák a féket, melybe még Széchenyi szorította s elpusztítják az alföld legmagyarabb városát, akkor sietve megjelenik a város romjain, felszárítja a természet elemeitől is sújtott nép könnyeit s szeretett királyunkkal egyetemben elkövet mindent, hogy Szeged szebb legyen, mint volt egykoron. De nem sorolhatom el az összes eseteket, a mikor köztünk volt mint bánatunk és örömünk részese, csak egyet említek még. Mikor a nemzet 1896-ban e hon ezredéves fennállásának ünnepét ülte, megjelent közöttünk gyászruhában, — hiszen mióta egyetlen fiától megfosztotta a végzet, csak gyászruhát viselt — de szemében örömkönny csillogott, egy pillanatra felderült bánatos arca, nemes szíve örvendett, hogy virulni látja a nemzetet, melyet ő emelt ki a sötét kétségből. Az ő megjelenése volt e nagy nemzeti ünnep legmagasztosabb eseménye, melynek emléke annál mélyebben vésődött szivünkbe, mert ez volt utolsó nyilvános szereplése, ekkor láttuk utoljára körünkben az ezredév legnagyobb magyar királynéját.
