A Pécsi Állami Főreáliskola Értesítője az 1900-1901. tanévről
Dr. Szegedy Rezső: Az irodalomtörténeti tanítás módszeréről
— 15 — kezelése mindig jobb és jobb útra lépjen és a tanítás eredménye mennél értékesebb legyen. A grammatika, stilisztika, rhetorika és poétika tanítása terén már minden talpalatnyi földet meghódított az ezen szakokban egyes-egyedül jogos és helyes módszer: az inductiv eljárás. Mint valamely régi eltemetett kornak fel-feljáró árnyairól mesélik szavahihető férfiak, hogy volt idő, mikor tanították az ablativus absolutust, mielőtt olyanra rámutattak volna, hogy a tanuló már álmában is elmondhatta az egész rhetorikát, mielőtt még szónoklatot olvasott volna, hogy a lyrai költészet elméletének minden apró-cseprő sajátságát ismerte, minden faját jellemezte s csak akkor olvasott — ha ugyan olvasott — néhány példát, melyekkel a betanult szabályokat igazolta. Az ifjabb nemzedék már nem részesült ily tanítás kétes értékű áldásaiban, magam sem mondhatom tapasztalatból, mily hatást gyakorolhatott ily tanulás a kedélyre, de igazolva látom azoknak szavait, kik a didaktika ezen mesésnek látszó tüneményeiről emlékeznek, ha mélyebb pillantást vetek régi kézikönyvekbe, hol annyi az elmélet, hogy elsajátítása a tanulónak rendelkezésére álló idejét teljesen igénybe vette, hol annyi az aprólékosság, hogy az olvasó a fától nem látja az erdőt, hol az olvasmányoknak az elmélethez képest oly elenyésző csekély szerep jutott, hogy a theoriában kifejtett nuanceoknak megvilágításáról szó sem lehetett; az elmélet az olvasmányoktól függetlenül épül fel: szép, rendszeres s áttekinthető annak, ki gazdag olvasottsággal rendelkezik ; szőrszálhasogató, tisztán a memóriára számitó, lélekölő chaos annak, kinek olvasottság nélkül el kell recitálnia. Ilyen vagy ehhez hasonló eljárás azonban még nem pusztult ki teljesen, van még terrénuma: az irodalomtörténet. Grammatikáink már nem elégszenek meg azzal, hogy a szabályt remekíró munkájából vett példával megvilágítanák, még azzal sem, hogy világos példát előrebocsátva annak fejtegetésével a szabályra vezetnének, hanem olvasmányt nyújtanak vagyis élő beszédet, nyelvet a maga természetes valójában, nem kiszakított gondolatot, hanem gondolatokat a maguk össztartozásában, melylyel kerekded egészszé lesz a beszéd; ezt az olvasmányt elemzik a kitűzött szempontból s rajta tanítják mindazt, a mit egy bizonyos grammatikai egységről tanítani akarnak, egy szóval inkább a nyelvet tanítják, mintsem a nyelvtant, nem tekintik utóbbit önczélnak. A stilisztika, rhetorika és poétika is felhagyott már a feladattal, hogy szónokot vagy költőt neveljen, elejtette azokat az útmutatásokat, melyek a Helikon csúcsára igazították az ifjút; belátták, hogy a valódi genialitas ily korlátokon mindig áttört és megelégedtek azzal, hogy a legkiemelkedőbb szónokok és költők kellő megértése lehet az egyedüli czél, mit ily elmélet maga elé tűzhet. Olvassuk Demosthenest, Cicerót, Mirabeaut, Kossuthot,
