A Pécsi Állami Főreáliskola Értesítője az 1896-97. tanévről
dr. Kálmán Miksa: Maksay Zsigmond emlékezete
szellemének teljes igénybevételével megszerzett, hat a tanítványainak szellemére. Azon magok, melyeket szellemükben elhint, nem kallódnak el. Kihajtanak, sarjadzanak, sőt némelyiknél terebélyes fává fejlődnek. Csakhogy ehhez hosszú időtartam szükséges: évek, évtizedek sora. Gyakran az, aki a fát ülteti, annak gyümölcsét meg nem éri. Maksay is ezek közé tartozott. Legrégibb tanítványai is még fiatal emberek, legtöbbje még a tanulmányait sem fejezte be. Ezek csak azután fogják megmutatni, mily sokat ért az az alap, melyet Maksay tudományuk, értelmük és jellemök számára lerakott. A mennyiségtan tanulása ugyanis nem csak szaporítja a tudást, hanem kiváló észfejlesztő hatása van. Azonkívül avval hogy az „Igaz“ kutatásával foglalkozik, eminens nevelő hatása is van. A mennyiségtannál megszokja a tanuló, hogy mindent be kell tudni bizonyítania a mit állít és igy tehát csak olyat állítson, a mit be is tud bizonyítani. Tanítványai úgy tekintettek rá, mint nagy tudósra és kiváló tanárra s ugyanazok, kik kis diák korukban talán haragudtak a szigorú, sokat követelő tanárra, később áldották sorsukat, hogy Maksay vezette őket középiskolai tanulmányaik tartama alatt és hálás s szerető tisztelőivé váltak. Tanártársai, igazgatója, e léginvatottabb bírálók, ugyanolyan véleményen voltak, mint tanítványai. Gyors felfogása, a kérdéseknek mélyére való hatolása, hatalmas judiciuma imponált nekik és tanácskozásaikban az ő szavának kiváló súlya volt. Tanítványainak és kollegáinak véleménye átragadt a szülőkre, a nagyközönségre is. Sőt kezdett vidékünk határán túl is terjedni. Az utolsó években kifejtett irodalmi működése reáforditotta a szakkörök figyelmét és nevét ott is ismertté tette. Bizonyítja ezt az a szép levél is, melyet a Mathematikai és Physikai Társulat Dischka Győzőhöz, a pécsi fő reáliskola igazgatójához intézett azon alkalomból, hogy ezen intézet agyik volt növendéke az érettségit tett középiskolai tanulók mathematikai versenyén az első díjat elnyerte. Erről a hírről, mely annyi örömet szerzett volna a megboldogultnak, már nem értesült. A levél egy hónappal halála után érkezett Pécsre s következőképen hangzik: Mélyen tisztelt Collega úr ! Örömmel értesítem, hogy a bölcs vezetése alatt álló főreáliskolának volt tanítványa, a társulat ez évi tanulóversenyén a b. Eötvös-díjat elnyerte s ezzel nemcsak magának, hanem az őt nevelt tanintézetnek s volt tanárának is becsületet szerzett. A társulat választmánya köszönő elismerését fejezi ki úgy a tanintézetnek, mint a tanárnak. Sajnos, az utóbbi már nem élvezheti az örömet, melyet oly buzgón előkészített magának s az elismerés csak mint elkésett babérlevél hull sírjára. A társulat elnöke, b. Eötvös Loránd a 22 —
